júl. 22.

Az önrendelkezés mint a létfenntartás alapfeltétele (Németh István helyzetelemzése)

Egyre többen érezzük, hogy az önrendelkezésünk, létfenntartásunk ellehetetlenítése ellen valamit tenni kell. Tapogatózva keressük lehetőségeinket. Németh István a gazdaság- és közösségszervező szemével áttekintve, szakszerűen fogalmazza meg az okokat, mutatja a megoldás elvi lehetőségeit. Írása e tekintetben ALAPMŰ, elolvasása minden gondolkodó embernek ajánlott. Czobor Imre, Pannon Korona Szövetkezet

Kritikus, sorsdöntő helyzetben vagyunk, világszerte, saját régiónkban, sőt hazánkon belül is. Ebben az örvénylő kaotikus helyzetben nehéz az eligazodás. Nagy az elégedetlenség és szinte reménytelen az előre vivő kompromisszumok megtalálása.

Könnyű néhány kiragadott kérdésben egyoldalú véleményt nyilvánítani és ezeket univerzális gyógymódnak kikiáltani (már akinek erre van megfelelő nyilvánossága). A válság komplex jelenség, vagyis összetett egyensúlytalanság, azaz harmóniahiány következménye.

A harmóniahiány legfontosabb okának az életközpontú szemlélet háttérbe szorulását tartom. Az uralkodó társadalmi-gazdasági erőtérben a haszonközpontúság áll a középpontban, amely megnyilvánulásaiban egyre inkább életellenes.

A teremtett világ törvényszerűségeihez illeszkedő, azzal harmóniában lévő létmód kialakítása felé kellene törekedni. Ennek szellemi, társadalmi, gazdasági, szociális, jogi stb. előfeltételeit kellene megteremteni, hogy a társadalomba beivódott, ösztönösen is a harmónia felé törekvő, szubszidiaritáson alapuló létszerveződés kialakulhasson, ebben az eleinte ellenséges környezetben.

Ehhez a törekvéshez kívánok ezzel az írásommal hozzájárulni.

Kiindulásként az önrendelkezés organikusan rétegződő visszaszerzésének a jelentőségére hívnám fel a figyelmet.

Önrendelkezés

Az önrendelkezés az a lehetőség, képesség, hatalom, hogy saját sorsunkat meghatározó kérdésekben magunk dönthessünk. Ez nem egyszerűen csupán jogi lehetőség, hanem irányítási, összehangolási képesség is. Az önrendelkezési képesség ott jelenik meg, ahol ez az összehangolási, irányítási képesség tartósan létrejön. Az önrendelkezés csak közösségi szinten értelmezhető.

Hiába helyeznénk ismét hatályba történelmi alkotmányunkat, a Szentkorona szellemisége nélkül üres formalizmus lenne. Egy szellemiségből csupán annyi valósul meg, amennyit követői betartanak.

A kiegyensúlyozott hatalomgyakorlás méltányos ellenőrzési rendszert is igényel, amit valós tartalommal és erővel kell kitölteni. Törekedni kellene a történelmi alkotmány helyreállítására, de párhuzamosan megosztottan, organikusan szerveződve beágyazott,

valódi társadalmi ellenőrzés alatti önkormányzatokat is létre kell hozni

(ahogy egykor az alispán képviselte a vármegye érdekeit, vagy ahogy Abán megvalósult Magisztrátus rendszer, de leginkább a székely rendtartás szellemisége lehetne példakép). Ezeknek az önkormányzatoknak a helyi társadalmi-gazdasági életet is aktívan szervezniük kellene,

vagyis kisköztársaságokká kellene alakulniuk.

Pontosan ez az önrendelkezési képességünk korlátozott: részben az alaptörvényben rögzítettek, részben nemzetközi szerződésekben vállalt kötelezettségek, de alapvetően az uralkodó társadalmi-gazdasági erőtér érvényesülő hatásai miatt.

Az állami szinten megvalósítani szándékozott önrendelkezést az uralkodó erőtér egyre inkább korlátozza és üresíti ki.

Ld. jogi korlátozások, gazdasági kényszerek, erőszakos beavatkozások: a háborús pszichózis, a „zöld diktatúra”, a médián keresztüli szellemi züllesztés, a gender ideológia, a woke mozgalom, a járványok, a migráció, a légkörszennyezés, az időjárás befolyásolás, az 5G és az erre támaszkodó erőltetett digitalizáció stb.

Ehhez járul hozzá az is, hogy a megosztott önrendelkezési képesség organikus kiépülése sem államilag nem támogatott, sem alulról sincs meg a szükséges önszervező erő. Marad tehát az elemeire hulló társadalom totális kiszolgáltatottsága.

Ma már alapvető létfeltételeink (táplálkozás, lakhatás, ruházkodás, munkavégzési képesség és eszközök, valamint biztonságot adó közösség) terén is végtelenül kiszolgáltatott helyzetben vagyunk. Már táplálkozásunkban sem vagyunk önellátók, ami egészségügyi állapotunkban is tükröződik.

Annak a közösségnek a sorsa, amely saját létfeltételei biztosítása terén sem rendelkezik a megkövetelt cselekvési szabadsággal, mások kezében van!

Fennmaradása másoktól függ.

Közösség: álomkép vagy valóság?

Közösségről ma már általánosságban csak közhelyek színvonalán beszélhetünk. Elméletileg emberi közösségnek tekinthető, ha szoros társas kapcsolatot fenntartó embercsoport tagjai időt, energiát fordítanak közös cél elérése érdekében. És máris itt van a közösség kialakulása előtti legnagyobb akadály: a közös, mozgósító cél megfogalmazása, amellyel egyre többen egyet tudnak érteni, amiért áldozatot is hajlandók vállalni. Ezért

az egy helyen lakók, az egy ország polgárai még nem alkotnak közösséget, viszont sorsközösségben vannak abban a tekintetben, hogy egyéni kiszolgáltatottságukban létük másoktól függ.

Amilyen mértékben sikerül az uralkodó hatalmi erőtérben érvényesíteni saját közösségi létfenntartási érdekeiket, olyan mértékben sikerül visszaszerezni valamennyi hatalmat az önrendelkezésre.

A közösségi érdekek is organikus hierarchiában vannak.

A szubszidiaritás elve ezt tükrözi: mindazok a problémák, amelyek adott szinten megoldhatók, ott oldandók meg.

Csak azoknak a problémáknak a megoldását szabad „felfelé” tovább engedni, amelyek csak magasabb közösségi (vagyis több területre kiterjedő hatalmi) szinten oldhatók meg. Ez pedig azt követelné meg, hogy az egy térségben élők fogalmazhassák meg létüket alapvetően befolyásoló kérdésekben koncepciójukat, amelynek megvalósítására törekszenek és azt más térségekkel harmonizáltan képviselhessék is. Ez lenne az önkormányzatiság valódi tartalma. A központilag rendezendő feladatok a harmonikus összehangolás területére tartoznak.

A helyi létfenntartási érdek felismerése azonban hiteles tudást is megkövetel, ami szintén megteremtendő, mert az életközpontúságtól elszakadó modernizáció korlátlan érvényre jutása végzetes zsákutca.

Túl magas szintre felvitt döntési jogosultságok ellenőrizhetetlen hatalmat teremtenek, miközben a döntések minősége is egyre kérdésesebbé válhat. De pontosan ez a hatalom öncélú birtoklásának célja: pénzelosztási és szabályalkotási jogosultság kellően át nem tekinthető (vagyis nehezen ellenőrizhető) komplex területeken, mert

a gazdasági életben való érvényesülést (általában az egyéni haszonszerzést) megkönnyíti a pályázatokon megszerezhető pénztömeg, illetve a jogalkotási hatalom egyéb előnyök megszerzését segítheti.

Ez pedig még a „nemzeti” hatáskörbe sorolt esetekben is nehezíti a valóban közösségi célok érdekében történő fejlesztések/szövetkezések kibontakozását, mert a pénzhez jutás lehetőségét csökkentheti, illetve a jogi lehetőségeket korlátozhatja.

A közösség organikus felfogásban egy összetartozási és erőkifejtési egységet képvisel. Összetartozás olyan értelemben, hogy védekezik a felbomlás, a széthullás ellen és közös cél elérésére törekszik, amelyért áldozatot is képes hozni (lemondás, munka befektetés, anyagi támogatás stb.). Ez az áldozatvállalást is magába foglaló építő, közösen elismert értéket létrehozó erőkifejtés visz közelebb a közösség által elfogadott cél eléréséhez.

Korunk legnagyobb problémáinak egyike az, hogy az életet szolgáló, valódi szubszidiaritáson alapuló, létfenntartást alátámasztó közösségi hálózat kialakulását az uralkodó társadalmi-gazdasági erőtér egyre inkább ellehetetleníti.

Ez az erőtér minden önrendelkezésre törekvő mozgás lefékezésére, a teljes egyedi kiszolgáltatottság kiteljesítésére törekszik, mert hatalma fenntartásának kulcsát ebben látja.

És hatalmát jellemzően kivételezett helyzete, a státusz quo fenntartása érdekében gyakorolja. A közjó mint olyan legfeljebb álságos jelszavak szintjén jelenik meg. Az oszd meg és uralkodj elve alapján ellentéteket generál, ami nehezíti a valóban lényeges kérdések higgadt megvitatását és az életközpontú együttműködések kialakulását.

Életközpontúság vagy egyéni érdekközpontúság?

Az élet térbeni kiterjedésben és időben (ciklikus megújulások sorozataként) játszódik le. A téren sokan osztoznak. A tér része a táj, a természeti adottságok és kincsek, de az emberi letelepedés (illetve tájhasználat) is.

A teremtett világ törvényszerűségei mutatkoznak meg az életfolyamatokban.

Életet mesterségesen létrehozni nem lehet. Élő csak élőből származhat. A modernitás művi megoldásai durva beavatkozások a természet rendjébe,

amelyek gyakran az élet ellehetetlenülését, a regenerálódás megakadályozását okozzák, az élet fenntartásától független mennyiségi maximalizálási célok érdekében (legyen az hatékonyság vagy profitnövelés, hiánnyá váló természetes anyag megsemmisíthetetlen műanyaggal pótlása stb.). A létfenntartás szempontjából meghatározó, hogy létszerveződésünk milyen mértékben van tekintettel a táj, a minket körülvevő környezet életképességének a megőrzésére, mert létünk ennek a tájnak az „ajándékaitól” függ.

Éltető táplálékunk sem lehet művi, mert a mi szervezetünk sem tud mit kezdeni a mesterségesen bevitt (nem élő) anyagokkal, mint ahogy a táj (a termőtalaj, az erdő, az élő víz stb.) is csak leromlani tud a művi beavatkozásoknak köszönhetően.

Kulcskérdés tehát, hogy a társadalmi szerveződésnek mi a vezérlő elve.

Az élet organikus együttműködésben, önjavító, önkiteljesítő módon bontakozik ki. Az erdő több, mint egy faültetvény. Az élő talaj is több, mint egy akvapóniás laboratórium. Egy élő család is több, mint egy kollégium vagy egy öregek otthona. Élő közösséget sem lehet mérnöki alapon tervezetten (projektként) létrehozni. Legfeljebb a feltételeket lehet úgy alakítani, hogy ahol megvan az organikus együttműködési hajlandóság („képesség”), ott elinduljon az önszerveződés.

Mindaddig, amíg az életközpontú önszerveződés el nem indul, addig az egyedek (legyenek azok emberek, állatok, növények, természeti kincsek stb.) prédák maradnak azok számára, akiknek van hatalmuk arra, hogy céljaik érdekében felhasználják őket.

És ezek a célok nagyon nagy valószínűséggel egyéni érdek valóra váltását képviselik (legyen az a hatalom kiteljesítése, a profit maximalizálása, az ellenfél legyőzése stb.), semmi közük sincs az élet fenntartásának, kiteljesítésének az elősegítéséhez. Vagyis ebben a létmódban pontosan alapvető létfeltételeink romlanak le: haladunk a megsemmisülés felé.

Az élet a megvalósult harmónia. Ezzel szemben az egyéni érdek nem köt kompromisszumot, nem törődik a máshol és máskor bekövetkező káros következményekkel.

Rontja a harmónia elérésének lehetőségeit.

Az élet kiteljesítése helyett a megsemmisülésbe vezet.

Több évszázadra visszavezethető szellemi süllyedésünk következtében ma már egy szinte visszafordíthatatlan kaotikus állapotba kerültünk, amelyben részben hatalmi kényszerek, de nem kis mértékben szellemi tespedtség, elkényelmesedés okán beletörődünk abba, hogy semmit sem tehetünk: ez van, ehhez kell alkalmazkodnunk, ezen úgysem tudunk változtatni. Pedig létünk múlik viselkedésünkön.

Van-e kiút ebből a csapdahelyzetből?

A létezés materiális előfeltételeinek jelentősége

A létezésnek vannak materiális előfeltételei, maga a fiziológiai létezés is anyagi folyamatokra támaszkodik. A létezés materiális alapjainak a lerontása, elvétele magát a létezést veszélyezteti. Ezt bárki felfoghatja, megértheti. Ezért a létezés, a generációs megmaradás alapfeltételeinek biztosítása alapkérdés: ebben közösségi egyetértés alakulhat ki, vagyis ez mozgósítási cél lehet. Tudatni kell, hogy

az uralkodó társadalmi-gazdasági erőtér tudatosan törekszik a létezés materiális alapjainak a lerombolására, vagyis szó szerint háború folyik ellenünk.

A szellemileg mélységesen lesüllyesztett tömeg szintjén a létezés magasabb szintű szempontjainak felismertetése nehezebb (de nem nélkülözhető) feladat. Ezt kezdetben hagyjuk meg azoknak a „kiválasztottaknak”, akik materiális szervező munkáját ez az emelkedettség segíti.

A szervező munkát a tömeg számára is érthető szinten érdemes elkezdeni, mert a tömeg organikus átszerveződése erről az alapról remélhető.

Minél többen fogják fel, hogy bármilyen körülmények között is összefogással, szövetkezéssel többre juthatunk, mint az egyéni kiszolgáltatottságba való beletörődéssel, annál nagyobb az esély a helyi túlélésre.

A kiszolgáltatottság ellenszere az összefogás a külső függés csökkentésére, vagyis az önellátás megteremtése.

A biztonság sem pénz vagy tartalékolás kérdése. Egyéni biztonság nem létezik. Biztonság csak közösségi szinten teremthető, mégpedig az alapvető létfeltételek folyamatos újrateremtési képessége révén. A biztonságra törekvésnek is élőnek, megújulónak kell lennie, amely védekezni képes az elérését gátolni kívánó hatások ellen.

A külső függés megjelenése

A külső függés (vagyis a kiszolgáltatottság) azt jelenti, hogy az a tevékenységsorozat, amelyet valamely szükséglet kielégítése érdekében végrehajtunk, saját ráhatási körünkön kívüli tényezőktől függ. A szükségletkielégítési összerendezett tevékenységsorozatot értékáramnak nevezhetjük, mert egy megcélzott érték előállítása érdekében végrehajtandó tevékenységek áramának (lefolyásának) a hordozója.

Tipikusan ilyen külső függés lehet, ha az értékáram lejátszódásának bármely előfeltétele (tevékenysége vagy input eleme) másnak a birtokában van (pl. a termőföld felett más rendelkezik, a termelőeszközt bérelni kell, beépülő vagy felhasznált anyagot kell mástól vásárolni stb.). Ebben a kapcsolatban meg kell vásárolnunk az előfeltételt, tehát érdekkörünkön kívüli, saját hasznának a maximalizálására törekvő fél számára pénzt kell fizetnünk. Pénzre pedig csak úgy tehetünk szert, ha teljesítményt tudunk másnak eladni. (A hitelre történő vásárlás úgy hoz fizetőképes állapotba pillanatnyilag, hogy nagyobb jövőbeli teljesítményeladási kényszerbe kerülünk.)

Ez a pénzügyi egyensúlyozási kényszer (ti. hogy kiadásaink tartósan nem haladhatják meg bevételeinket), alapvetően meghatározza, hogy milyen értékáramokat hajthatunk végre.

Minél kisebb a kiszolgáltatottságunk, vagyis minél több előfeltételt tudunk saját ráhatásunk alatt tartani, annál kevesebb pénzt kell kifelé kiadni, következésképpen annál kisebb teljesítményeladási kényszerbe kerülünk.

A saját ráhatás az uralkodó társadalmi-gazdasági erőtérben azt jelenti, a tevékenységszakaszok közötti elszámolás méltányos: a valós ráfordításokat elismeri és a tevékenység fenntarthatóságát biztosító szerény hasznot is tartalmazza. Egyszóval: az egyoldalú profitkiszívás lehetőségét kiiktatja. Ez a méltányos elszámolás hosszabb értékáramok mentén válik jelentőssé, ahol maga az értékelőállítás is többlépcsős és a közvetítő kereskedelem is megjelenik. A táplálkozási értékáramban például már az alapanyag előállítás is ellehetetlenülhet, ha a méltánytalan elszámolás miatt gazdaságtalanná válik az alaptevékenység. Az egészséges élelmiszer és az élelmiszernek látszó valami nem lehet egymás méltányos versenytársa, mert az utóbbi „hatékonysága” művi, a biológiai értéket rontó, egészségre ártalmas adalékok és feldolgozás eredményeként áll elő. Ennek olcsóbb árába be kellene számítani azt a veszteséget is, amit az egészségükben megkárosítottak kezelésére, illetve kártérítésére fizetni kell(ene). De ez csupán „externália” (a könyvelésben figyelembe nem vett tényező). Csak egy példa arra, hogy a teljesítmények méltányos elszámolása milyen kritikus szerepet tölt be a létmód megszervezésének folyamatában.

Méltányos elszámolás pedig csak ráhatási körön belül remélhető.

A külső függés csökkentése az értékáramoknak minél teljesebb mértékben saját ráhatási körbe vonásával érhető el. Ezt nehezíti az uralkodó társadalmi-gazdasági erőtér.

Az uralkodó társadalmi-gazdasági erőtér kényszerítő hatásai

A jelenleg uralkodó társadalmi-gazdasági erőtérben az atomizált árutermelésre alapozva néhány hatalmas gazdasági erővel rendelkező szereplő bedolgoztatja szinte az egész világot.

Szervezi és tartja kézben az értékáramokat, vagyis a végső teljesítmények előállítása és értékesítése érdekében végrehajtandó tevékenységek hálóját, a társadalmi munkamegosztás rendszerét.

A ma uralkodó pénzügyi kapitalizmusban a munkamegosztás irányultsága a pénzgyártás: bármiből többet kihozni, mint amennyit befektettünk. Bármi áron, mert a máshol és máskor okozott kárt büntetlenül át lehet másokra hárítani (mert ezek csupán externáliák). Semmi sem állhat útjába a hatalom korlátlan kiterjesztésének.

A pénzgyártás szempontjából veszteség bármilyen kiadás, ezért a vállalkozók mind a beszállítóknak, mind a munkavállalóknak a lehető legkevesebbet igyekeznek fizetni. Ez pedig az előállított teljesítmények vásárlóerejét fogja vissza. Az állandó pénzgyarapítási kényszer fokozódó termelést, fokozódó erőforrás-felhasználást, egyre növekvő hulladékmennyiséget, állandóan növelendő GDP-t, vagyis a véges földi erőforrások kimerülését és természeti és társadalmi környezet végzetes lerombolását okozza. Ebben a pénz utáni hajszában mindegy, hogy miből tudunk több pénzt generálni. Ezeknek többségükben semmi közük sincs az alapvető létfenntartási javakhoz. Az embereket arra kényszeríti, hogy megszerzett jövedelmükből vásárolják meg létfenntartásukat, ami egyre kiszolgáltatottabb helyzetbe hozza őket. Az önfenntartási lehetőségek egyre szűkülnek, atomizált magárahagyottság alakul ki.

Egyre nyilvánvalóbb, hogy a társadalmi munkamegosztás jelenlegi rendszere fenntarthatatlan, mert az egyensúlytalanság általánossá válik:

a korlátlan növekedés fenntarthatatlan,
egyre kevesebbeknek fog megfizetett munka jutni (köszönhetően a digitalizációnak és robotizációnak), amiből egyre kevesebben tudják megélhetésüket megvásárolni, vagyis az emberiség döntő többsége teljes létbizonytalanságba süllyed,
a pénz egyre kevésbé értékmérő és szabályozó, mert a valódi hatalmi központok fedezetlenül, bármennyit forgalomba hozhatnak, ami csak az adósságok megfizethetetlen tömegét gyarapítja.
Az összeomlás elkerülése érdekében elindult az uralkodó erőtér radikális átalakításának előkészítése a Great Reset (Nagy Újraindítás) programjának meghirdetésével. Ez a program a társadalmi munkamegosztás rendjét gyökeresen át kívánja alakítani. Valójában egy gazdaságlassítási, radikális átrendezési folyamat. A hatalmi pénz uralmát az önkényesen megalkotott indikátorok (ESG kritériumok) alapján juttatott digitális jegybankpénzek és az elfogadó magatartáson alapuló alapjövedelem rendszere, vagyis algoritmusok alapján való irányítás venné át. Az emberi szabadság teljes mértékben eltűnne, csak azt lehetne tenni és csak ott lehetne tenni, amit mások máshol elhatároznak. Aki ezzel a totális kiszolgáltatottsággal szembe szállna, annak megszűnik az alapjövedelme, a digitális jegybankpénzben nyilvántartott vagyona. A magántulajdon úgy szűnne meg, hogy a tulajdonosok még örülhetnek is, ha a nagy befektetők megvásárolják tőlük a különféle büntető adókkal fenntarthatatlanná tett vagyontárgyaikat és azt bérelhetik tőlük. A létfenntartás biztosítása teljes mértékben mások kezébe kerülhetne. A létfenntartás materiális előfeltételei is teljesen művi útra terelődnének, így például a hagyományos agrárium megszűnne, helyette műhús, rovarfehérje, vertikális farmok műzöldségei, valamint a génmódosított (vagy génszerkesztett) alapanyagok képeznék a táplálkozás alapját, már akinek jut majd alapjövedelem. A leginkább orwelli mozzanat azonban a totális informatikai nyilvántartottság, amely a magánéletet is teljesen átszövi, még a szándékokat, az érzelmi reakciókat is követni igyekszik. Aki nem létezik a művi nyilvántartásban, az minden társadalmi tevékenységből kiiktatható. Az illegalitásba vonulásnak különleges technikáit kell kialakítani, hogy az „ellenállók” digitális lábnyom nélkül is életben maradhassanak.
Ezek azok a forgatókönyvek, amelyekből választhatunk az uralkodó erőtérben, amely kényszerítő erővel terel minket. Egyikben sem sejlik fel a fennmaradás, az életben maradás reménysugara.

De miért kellene ebbe tétlenül beletörődnünk?

Van-e kiút?

Gondolkodjunk el azon, hogy olyan természeti adottságokkal rendelkező országban, mint hazánk, hogyan fordulhat elő, hogy alapvető élelmiszerekből sem vagyunk önellátók. Ennek nem természeti, hanem gazdaságpolitikai okai vannak: az agráriumot nem stratégiai (nemzetbiztonsági) ágazatnak tekintjük, hanem a nemzetközi versenyben szereplő „pénzgyárnak”. A nemzetközi kereskedelmet uralók viszont mindig tudnak olyan „annak látszó” árut behozni, amit olyan olcsón tudnak árusítani, hogy az már eleve gazdaságtalanná teszi még a hazai nagyüzemi termelést is, nem beszélve a természetközeli, munkaigényesebb és vegyszermentes kisüzemi termelésről. A „pénzgyári” szemléletben úgy gondolkodnak, hogy egy hektár termőföldről, egy négyzetméter állattelepről hány euró bevétel hozható ki, és ha ez nem haladja meg a termelés érdekében befektetendő összeget (a műtrágya, növényvédelem, üzemanyag, takarmány, energia, munkabér stb. költségét), akkor nem is érdemes ezzel vesződni. Az évente hektikusan alakuló „piaci” viszonyok az egyik évben valamelyik terméket felértékelik, a következő évben pedig az ár bezuhan. Az agráriumban már az előző évben dönteni kell a következő évi tervről. És itt a mechanikus előrejelzésnek szinte semmi jelentősége nincs.

Az egészéges táplálkozás változatos, gyakran csak kismennyiségű anyagot igényel. A „pénzgyári” szemléletben a kis mennyiségnek nincs jelentősége: mindenki a volumen gazdaságosságra törekszik. Ez pedig határozottan szűkíti a változatosságot. Ha csak azt ennénk, amit a leggazdaságosabban állítanak elő, akkor hamar hiánybetegségek alakulnának ki, illetve élelmiszerhiányok lépnének fel. Gondoljunk csak arra, hogy a sertésszám vagy szarvasmarhaszám hogyan ingadozik, és ma hányad része ez a harminc évvel ezelőttinek (mert világpiaci elszámolási szinten nem gazdaságos az állattartás). De felhozhatjuk a kertészeti ágazat leépülését is.

Stratégiai üzletágban nem a nyereségesség, hanem a biztonság a fontos.

A földtől az asztalig terjedő táplálkozási értékáramokban az önellátás biztonsága (vagyis az élelmiszer önrendelkezés) a fontos.

Az egészségre ártalmas hatásoktól mentes termelésen és feldolgozáson keresztül kell biológiailag értékes táplálékhoz juttatni a népességet.

Ráhatási körön belülre kell hozni a szaporító anyagtól elindulva teljes értékáramokat,

kihasználva a melléktermékeket, amelyek más értékáramok számára hasznosak (így a takarmányt is meg kell termelni, a trágyát és a komposztot vissza kell adni a talajnak, hasznosítani kell a bőrt, a szőrt, a tollat, a szárat stb.), ahogy egy múltbeli komplex parasztgazdaságban a hulladék fogalma ismeretlen volt.

Biztonságra (és nem profitra) törekvő táplálkozási értékáram-hálózatban a minimálisan megtermelendő mennyiség tervezhető, mert ez a lakossági szükségletből számolható. Ennél többet is elő lehet állítani, ami exportra mehet, mert a bio élelmiszer kelendő árucikk.

Az export csak a hazai szükséglet kielégítésén felül indokolt.

Egykor a Hangya szövetkezeti mozgalom és külkereskedelmi részvénytársasága, a Futura Rt. pontosan ezt az elvet követte.

A csendben az emberiség kipusztítására törekvő globalista élelmiszeripari monopólium térnyerését meg kellene akadályozni, mielőtt még tömegesebb méreteket öltene a rákbetegségek, a különböző élelmiszer intoleranciák, az autizmus, az autoimmun betegségek stb. megjelenése.

Az egészségügy az egészséges táplálkozás nélkül betegségügy

(amit gyógyszerekkel kell kezelni, ami dupla hasznot hoz a mérgező élelmiszer előállítóknak, amelyek gyakran gyógyszer és étrend kiegészítő termékek előállítói is).

Mindezek alapján az önrendelkezés hálózatának kialakítását a földtől az asztalig terjedő táplálkozási értékáram hálózat kialakításával érdemes kezdeni.

Összefoglalás

Az uralkodó egyéni érdekközpontú társadalmi-gazdasági erőtér alapvetően befolyásolja egy-egy közösség létszerveződésének lehetőségeit. Ennek az uralkodó erőtérnek a megváltoztatása nem remélhető helyi szintről (sem településről, sem tájegységből, sem országból, sem régióból stb.). Legfeljebb helyileg kialakított és fenntartott, védőburokkal rendelkező alternatív erőtér helyi működtetése adhat reményt életközpontú létmód szervezésre (ahogy mintegy száz éve a Hangya szövetkezeti mozgalom tette). Ennek hiányában a létezők (emberek, családok, települések, országok, természeti adottságok és kincsek, az állatvilág, a növényvilág stb.) teljes mértékben kiszolgáltatott prédák maradnak azok számára, akiknek hatalmuk van arra, hogy céljaik érdekében felhasználják őket.

Ilyen védőburokkal ellátott egységek egymásba ágyazott és egymással együttműködő hálózata lehet az életközpontú létszervezés alapja.

Szerencsés esetben az ország kormánya felismerheti ennek jelentőségét, és ezt a védőburok-rendszert „magasról” kezdi kiépíteni. A változás szempontjából, vagyis az egyéni érdekvezérelt „üzemmódról” az életközpontú önszerveződésre való áttérés szempontjából szinte mindegy, hol fogalmazódik meg a vágy. Mindenütt megjelenik a kialakított szemlélet „bénító” ereje (alkalmazkodni kell a környezethez, amely a modernitás legnagyobb csapdája). Az uralkodó erőtérben nehéz (sok esetben reménytelennek tűnő erőfeszítés) „harcostársakat” találni, akikkel összetartozási és erőkifejtési egységet, vagy létszervezést megalapozó közösséget lehet létrehozni, működtetni, kibontakoztatni. Mindenhol ott van a státus quo megőrzésére szerveződöttek „ereje”. Ez a hatalom magasabb szintjein szinte lehetetlen, mert egzisztenciális függésben vannak az ott dolgozók.

Ahhoz, hogy a felismerés, a veszély érzete cselekvésre sarkaljon, hiteles (vagyis az uralkodó erőtér elfogult torzításától mentes) tudásra is szükség van. Ennek a hiteles tudásnak a terjesztése kulcsfontosságú, de nincsenek meg a kialakított csatornái. Ez a tudás tradicionális tudás, amelyet a modernitás még alig fertőzött meg. Ez a tradicionális tudás az egykori agrártevékenység gyakorlatában volt jelen, de a modernitás (a művi világ erőltetése az életfolyamatokban) szinte kiölte.

Nem azt mondom ezzel, hogy vissza kell térni egy évszázaddal ezelőtti színvonalra, hanem csak annyit állítok, hogy hagyni kellene „dolgozni” a természetet, és nem kellene elvégezni – mesterséges beavatkozásokkal, jelentős energia és munkaráfordítással, az életfolyamatokat rontó módon – azt, amit magától megtenne.

Vagyis a korábban említett értékáram logikában tekintsük ráhatási körön belülinek a tájat, és ebben a tájban teremtsünk minél kedvezőbb feltételeket arra, hogy a „természet” dolgozzon és részesítsen bennünket bőségesen ajándékaiból. Ebben a megközelítésben nagyon sok pozitívum rejtőzik, aminek feltárását kreatív olvasóimra bízom.

Ez a szemlélet érvényes a táplálkozási értékáram további részeire is. Olyan módon kell feldolgozni az élelmiszer alapanyagot, hogy annak biológiai értéke a lehetőségekhez képes maximálisan megmaradjon, és mesterséges adalékanyagokkal nem terhelten juttassuk el a fogyasztóhoz, akinek a szervezete azt majd hasznosítani fogja. Változatos, az egészség megőrzése szempontjából szükséges táplálékot kell biztosítani. Vagyis nemcsak a tájat, hanem a feldolgozási rendszert és a táplálékot befogadó emberi szervezetet is – mint értékáram szakaszokat – ráhatási körön belülre kell hozni. Sőt az emésztés utáni ürüléket sem lenne szabad hulladéknak tekinteni, hiszen abban olyan anyagok vannak, amelyekre a talajnak szüksége van. Ezzel zárul a természeti körforgás.

Ezekkel a gondolatokkal sokan tisztában lehetnek, de megvalósíthatatlannak tartják közösségszervezési nehézségek miatt. A kényelmet, a fáradság kerülését kereső tömeg pillanatnyilag érzéketlen ezekre a gondolatokra. Valahogy élvezettel melegednek abban a medencében, amelyet egyre hevít az uralkodó társadalmi-gazdasági erőtér, és

nem veszik észre, hogy ez már több, mint kellemes melegedés, ez már a megfőzés folyamata.

Az uralkodó erőteret működtetőknek nem céljuk az, hogy kényelmes dagonyában tartsák az emberiséget, amelyből a legtöbbekre nincs is szükségük. Háború folyik a „haszontalan” emberek ellen minden lehetséges fronton.

Ebben a helyzetben mozgósító cél lehet az alapvető létfeltételek közösségi biztosításának megszervezése. Először is az egészséges táplálékhoz való hozzájutás lehetővé tétele.

Ehhez életben kell tartani (és bővíteni kell) azokat a parasztgazdaságokat, portákat, tanyákat, amelyek természetközeli módon hajlandók működni.

Ez csak akkor remélhető a ma uralkodó viszonyok között, ha méltányos áron el tudják adni termékeiket, vagyis stabil vevőközönségre van szükségük. A méltányos elszámolás a táplálkozási értéklánc mentén csak akkor várható el, ha valamennyi érdekelt ráhatási körön belül marad (a termelő, a feldolgozó, az ételt előállító, a fogyasztó, az árumozgatást és tárolást megoldó stb.). Ez a méltányos érdekközöség az érintettek szövetkezeteként alakítható ki. A mozgató erőnek az egészséges táplálék iránti megalapozott szükségletnek kell lennie: vagyis soktermékes fővállalkozás kerüljön a „motor” pozíciójába. Ez valós fogyasztói szükségletre alapozva rendel a termelőtől és szolgálja ki a vevőt.

Bárkinek lehet többletteljesítménye, amelyet akár maga is megpróbálhat értékesíteni, de a közösségre is rábízhatja, hogy e többletteljesítmények értékesítéséből olyan javakat szerezzenek be „kívülről”, aminek az előállítására „belül” nem képesek. Ez a működési mód analóg a Hangya szövetkezeti mozgalom működésével. Csak most nem helyi közösségek önfinanszírozásában alapított szövetkezeti boltok csatlakoznak a Hangya Központ nagykereskedelmi és külkereskedelmi hálózatához, hanem az „élet szigeteit” (a létfenntartás megtervezett elemeinek az előteremtésére szövetkezett egységeket) alapítják meg.

Az élet szigetei, mint kisköztársaságok igyekeznek együttműködni, amíg az állami vezetés fel nem ismeri, hogy élére kell állnia ennek a mozgalomnak.

Mert az egykori Hangya Központ egy nagylelkű gróf, Károlyi Sándor adományából jött létre (600 millió koronás alaptőkéjéből 470 millió koronát ő biztosított magánvagyonából). Kerültek mára már egyes vállalkozók olyan anyagi helyzetbe, hogy egy ilyen nemzetmentő akciót: a központi szervezést, az infrastruktúra biztosítását, a hiteles oktatást és tudás közvetítést, a háttér szolgáltatások biztosítását a különböző településeken és tájegységekben szerveződő élet szigetei számára elindítsanak. De ameddig ilyen mecénások nem lépnek színre, addig az alulról szerveződés lehetősége marad csak. És ez is csak ott, ahol szerencsés esetben néhány ember összefogásával elindul az élet szigetének kiépítése. Ehhez az a nyitottság kell, hogy az egy térségben, egy településen élők megfogalmazhassák a létüket alapvetően befolyásoló kérdésekben koncepciójukat. Találkozni, tanulni, vitázni, gondolkodni kell szemtől szembe (és nem az interneten keresztül).