VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

Bővüljön a V-4 SZ-10-re! Vukics Ferenc elképzelése a SZENTENDREI ORSZÁGOK KÖZÖSSÉGÉ-ről



Tartalom:

1. Anekdota az ötletről

2. Az együttműködés szükségessége

3. Rövid áttekintés Szentendre népeiről érkezésésük sorrendjében

4. Röviden a szentendrei nemzetiségek egymáshoz való viszonyáról

5. A Szentendrei Országok Közösségének bővítési lehetőségei

6. Szentendre szerepe az együttműködésben

7. A tagországok együttműködési lehetőségei a politikai kereteken kívül

Források


1. Anekdota az ötletről


2019 nyarán egy hadműveleti törzstiszti tanfolyamon vettem részt a Bundeswehr vezetőképző akadémiáján Hamburgban. A tanfolyamon egy lengyel kolléga, egy cseh főtiszt, több tucat német ezredes, korvettkapitány vett részt, valamint – mindannyiunk megrökönyödésére – három NGO szervezethez tartozó civilek (pl. az Open Society Foundations /OSF/ által támogatott Szabadságjogokért Társaság /GFF/ tagjai). Érdekes volt látni, hogy ugyanazt a tervezési folyamatot, amelyet 40-50 éves, több évtizedes szakmai tapasztalatokkal rendelkező katonák számára fejlesztettek ki, hogyan tanulhatja egy, a húszas évei elején járó, orrkarikás, lilahajú, agyontetovált hölgy.


Ebben az időben tombolt a Magyarország elleni propaganda, a városban pedig a Pride Hónap rendezvényei zajlottak. Mindenki „nagyon európainak” és „nagyon nyitottnak” akart látszani. A tanfolyam első napjának végén egy, a NATO-ban szokásos „Icebreaker Party” került megrendezésre, amely a kollégák közötti minél gyorsabb összekovácsolódást lett volna hívatott elősegíteni. A party egy kicsit mégis „jeges” maradt, mert a lengyel és a magyar kollégák minden erőlködése ellenére csak négy német főtiszt volt hajlandó közeledni a „két bűnös országból” érkezett katonák felé. Egy hölgynek már ott elmondta, hogy reméli, mi „másmilyenek” vagyunk, mint a magyarok és a lengyelek „általában”.

A munka folyt tovább, és hamar rá kellett jönnünk, hogy a németek életének átpolitizálása olyan méreteket öltött, hogy a hadműveleti feladatok megoldása során a logikus gondolatmenetek helyett ideológiák mentén hoznak döntéseket, és ezzel veszélyeztetik az adott feladat végrehajthatóságát (Ezek a gyakorló feladatok Afrikában és Ázsiában zajlottak. Érdekesség, hogy a Tigray régióban bekövetkezett eseményeket is sikerült előre jelezni.). Mi minden alkalommal harci (harcászati) szempontból foglaltunk állást az egyes kérdésekben, és elhagytuk a polkorrekt követelményeket. Az ellenség nem hülye. Nem vágyálmokat kell vele kapcsolatban megfogalmazni, hanem a legrosszabb helyzetekre kell felkészülni. Így tudjuk felelősséggel a katonáinkat kiküldeni egy műveleti területre. Mi próbáltunk tehát logikusak maradni.

Az első hét elteltével egyre több német tiszt gyűlt körénk a szünetekben, és egyre többen akartak velünk beszélgetni mindennapi dolgokról és egy kicsit napi politikáról. Néhány nap tapogatózás után megdöbbentünk, hogy milyen őszinteséggel beszélnek a német társadalom állapotáról. Miután megbizonyosodtak róla, hogy mi is hasonlóan gondolkodunk, mint ők, ledobták a korábbi álarcot, és rendszeresen „kisírták magukat a vállunkon”. Ez a hirtelen jött népszerűség persze zavarta azokat, akik „megalapozott véleményekkel” rendelkeztek Magyarország és Lengyelország kapcsán. Próbáltak lecsapni egy-egy szóra és be akartak kapcsolódni a beszélgetésekbe, hogy azokat vitákká alakítsák át.


Egy alkalommal arra terelődött a szó, hogy a „kelet-európaiakkal” és a „balkániakkal” nagyon nehéz dolgozni, mert túl azon, hogy a társadalomfejlődés alacsonyabb fokán állnak, túl sok sérelmük van egymás irányában, és ezeket nem tudják megoldani (mert hát alacsonyan fejlettek). Ellenpéldaként az illető a német–francia együttműködést hozta fel: lám, évszázados vetélkedés után a két nép milyen „felnőtt módon” volt képes továbblépni a korábbi sérelmeken.


2. Az együttműködés szükségessége


Több mint egy évtizede írok arról, hogy a Balti-tenger és az Égei-tenger közötti sávban élő embereket sokkal több minden köti össze, mint korábban gondoltuk volna. A nagyhatalmak határvidékén élni mindig komoly veszélyforrás, és kiváló politikai érzék kell minden időszakban ahhoz, hogy ezek a népek a rájuk nehezedő nyomást katasztrófák, az adott közösség felszámolódása nélkül túléljék. (Erre már 2009-ben, az Európa iszlám ollóban c. tanulmányomban is próbáltam felhívni a figyelmet. Akkor a tudományos élet még túl érzékeny volt a bevándorlás és a függetlenség kérdésével kapcsolatos megállapításokra, és mondhatni, száműzték az embert a kijelentései miatt. Szerencsére 2015-től ezek a megállapítások a magyar kormány hivatalos állásfoglalásává váltak.)

A német kolléga felvetésére azt válaszoltam, hogy a két félnek (franciáknak és németeknek) 50-60 év idő jutott e problémák felszámolására. Ötven-hatvan év függetlenség és a mögötte megjelenő döntési szabadság nekünk is elég lesz. Mi nem számolhatunk 1989/1990-es kezdőévvel, mert a rendszerváltozás utáni állapotok felemésztették az energiánkat. Az állam stabilizálása és egy függetlenségre törekvő kormányzat szükséges ahhoz, hogy mi is elinduljunk ezen az úton.

Csak 2010 után lehetett ezeket a lépéseket megtenni, még úgy is, hogy nem voltunk híján a politikai gondolkodóknak, akik tudták volna a helyes irányt. Ehhez meg kellett teremteni a feltételeket. Ki kell nevelődnie egy vezetői rétegnek, egy új tulajdonosi rétegnek, sőt, át kell nevelődniük az állampolgároknak is ahhoz, hogy végre kiderülhessen, mi is a magyar közösség érdeke. Az anyagilag, szellemileg és érzelmileg független Magyarország pedig megkezdheti a saját tapasztalatok gyűjtését.

2012-2013-ban végre sikerült a magyar társadalmat gyarapodó pályára állítani, 2015-ben az önálló véleményformálás lehetőségét megteremteni, és a magyar társadalmat felkészíteni ennek következményeire. Már jönnek is az eredmények. A V-4 országcsoport kapcsolatai szorosabbak lettek, a körülöttünk élő népek egy részével már sikerült kiváló kapcsolatokat kiépíteni. A kollégának elmondtam, hogy az elmúlt időszakokban az itt lakó népek valószínűleg rossz stratégiát alkalmaztak. Saját függetlenségük érdekében nagyhatalmak céljainak rendelték alá közösségi céljaikat. Ezt az áldozatot a nagyhatalmak a legtöbbször semmibe vették. Egymás ellen acsarkodtunk, miközben mások szekerét toltuk a sajátunk helyett. Azok a mások pedig végig abban voltak érdekeltek, hogy mi megosztottak maradjunk, és döntéseikkel a lehető legjobban kiélezték a történelmi sérelmek hatásait.

Nekünk is váltani kell. Be kell látni, hogy több mint ezer év óta együtt élünk. Rengeteg áldozat árán ismertük meg egymást. Az áldozatok iránti tisztelgés is, hogy a tanulópénz megfizetése után az egymás felé fordulást válasszuk. Ezt az egyszerű nép már évszázadok óta megtette és felismerte. A gyermekeket egy évre kicserélő alföldi magyar, sváb, tót, rác falvak példáját és Szentendre évszázados sokszínűségét hoztam fel példaként. Be kell látni, hogy a nagyok ellenében a kicsik csak akkor léphetnek fel eredményesen, ha maguk is „naggyá válnak”. Nemzeteink függetlenségének jövőbeli záloga nem a távoli nagyhatalmak támogatása, hanem egymás függetlenségének kölcsönös elismerése és államaink, kultúránk, nyelvünk közös védelme. Van V-4, de nem elég. Lehet, hogy a jövőben egy szentendrei mintára épülő országközösséget kell kialakítani.


Európa az útkeresés állapotában van. Az európai közösségnek azzal kell szembesülnie, hogy egyre inkább veszít geopolitikai és geostratégiai jelentőségéből. A gazdaság gyengélkedése, az innovációs lemaradás, a gyenge haderő, a bevándorlás következtében megjelenő etnikai, vallási, szociális konfliktusok, a szélsőbaloldali eszmerendszerek kormányprogramokba való beemelése nehéz helyzet elé állítja a nemzeti függetlenség kérdését továbbra is alapértéknek tekintő tagországok vezetését.

Jól látható, hogy az EU nem válhat globális hatalommá, ha saját határain belül sem tudja megoldani problémáit, és a valós problémák helyett ideológiai harcokat folytat saját tagjaival. Legalább ilyen fontos az is, hogy rendezze a viszonyát azokkal az országokkal, amelyek a közvetlen szomszédságában vannak. Az EU-nak képessé kell válnia arra, hogy szellemi alapvetéseit, gazdasági modelljét, alapértékeit, standardjait, multilaterális megközelítését határaitól távol lévő országoknak is vonzóvá tegye, mert ha ez nem sikerül, akkor már nemcsak a járványidőszak nyertesévé váló, Kína, de India, Oroszország és a kontinentális szabadkereskedelmi övezet létrehozását tervező, kétszer nagyobb lakosságú Afrika is komoly versenytársává léphet elő. A radikalizálódó neoliberális reformok mindinkább megszabadulnak minden demokratikus béklyótól. A hangzatos szólamok ellenére az unió ma nem egyebet tesz, mint hogy egyre inkább háttérbe szorítja a valóságos demokráciát abból a célból, hogy Európa népei mind jobban a tőkeértékesülés haszonélvezői érdekeinek legyenek kiszolgáltatva.

Alighanem valóban egy történelmi korszak végén járunk: az a történelmi egység, , amelyben az unió létrejött, véget ért. Az utolsókat rúgja az ezt uraló kulturális hegemónia (az „európaizmus”) eszmerendszere is. Az európaiság kiüresedése magának az Európai Uniónak a műve, mivel ezt az eszmerendszert hagyta egyetlen ideológiának kisajátítani. Az „európaizmusból” eurokonformizmus lett. Egyetemen tanítva azt látom, hogy az eurokonformizmus legrémisztőbb formái az egyetemeken jelennek meg. Lassan mindenki a nagy semmit kutatja (think tankok). Valójában a szánalmas semmittevés és semmitmondás megakadályozza, hogy Európáról, annak jövőjéről valódi vitákat lehessen folytatni. Nem tudok klasszikus német filozófiáról, Plutarkhoszról vagy a keresztény hagyományokról beszélni egy német értelmiségivel. Bár szerintük mi nem fogadjuk el a nyugati értékeket, valójában már ők maguk nem birtokolják azt a kultúrát, ami miatt mi valamikor „vigyázó szemeinket” Párizsra vetettük. Ma aligha van unalmasabb, reakciósabb, üresfejűbb, konformistább, mindenfajta képzelet híján levő ember, mint a büszke európai polgár.

Na de mi legyen velünk? Bármely jövőképet fogadjuk is el, azt láthatjuk, hogy regionális szövetségünk mindegyikre jó megoldás. A szentendrei országok közössége lehetőséget tud nyújtani abban, hogy Európa (vagy a V-4) tovább bővülhessen a Balkán felé, szövetségeseket biztosíthat az Unió megreformálásához, vagy egy esetleges szétesés során először védelmet nyújt az átmeneti időszak védtelenségével szemben, később pedig erősebb alapokat biztosít más erőterekkel való tárgyalásokhoz. Száz millió ember összefogása már nem megkerülhető tényező.


3. Rövid áttekintés Szentendre népeiről érkezésük sorrendjében



Horvátok, dalmátok, bunyevácok, sokácok

A 15. század elejéig Szentendre lakossága színmagyar és római katolikus volt. Ekkor jelentek meg Magyarországon az első török elől menekülő népcsoportok a Balkánról, és 1420-1690 között mintegy négy hullámban jöttek Szentendrére is. A tengermelléki Benkovac plébániájának krónikája szerint Bosznia oszmán uralomra kerülésével (1463) bunyevácok tömegesen menekültek Dalmáciába, elsősorban Split (Spalato) és Klis (Klissza) környékére, majd onnan a messzibb északra, többek között Szentendre „várába” (grad Sz.Endre).

Innen, továbbá Knin, Zadar (Zára), illetve Trogir (Trau) környékéről ered tehát a város (horvátul Senandrija) egykori dalmát és bunyevác népessége. Mint idegen jövevények, a feltételezett középkori városmagtól északra, a mai Szamárhegyen telepedhettek meg. A lakosság többségétől eltérően, a Bécs felmentése utáni háborús helyzetben (például az 1684-es „szentendrei ütközet” alatt) is helyben maradtak, majd Buda felszabadítását követően megérkezett az utolsó nagy bunyevác–sokác–dalmát telepeshullám.

A dalmátok javarészt földművesek, és ezen belül is elsősorban szőlőművesek (sok esetben szőlőkapások) voltak – ezzel kapcsolatban valószínűleg eldöntetlen marad a kérdés, hogy vajon ők vagy a szerbek futtatták-e fel a szőlőművelést Szentendrén –, mindenesetre a helyi hagyományok szerint a vörös, kitűnően aszúsodó kratosija fajtát, a várost gazdaggá tevő zsuppos bor alapját először a dalmátok honosíthatták meg, összefüggő lugast varázsolva a Szamárhegy lejtőiből. Ám voltak közöttük szép számmal iparosok is, és a „hegy” általában fontos szerepet játszott a céhek létrejöttében.

Nyelvükhöz és szokásaikhoz szívósan ragaszkodtak. A dalmát nyelv használata töretlen maradt, a templomban az énekek és a katekézis, illetve az evangéliumos könyvek egyik nyelveként még a 19. században is aktívan használták. 1868-ban Budán nyomtattak a szentendreiek számára egy háromnyelvű imakönyvet, amelyben a horvát nyelvű anyag volt a legterjedelmesebb, és ez sejtetni engedi a katolikusok tényleges etnikai megoszlását. Amint azt látni fogjuk, a dalmátok még 1923-ban is sikeresen tettek panaszt Esztergomban, a katolikus liturgia kötetlen részeinek kizárólagos magyar nyelve miatt.

Ugyancsak az anyanyelvi vallási éneklést szolgálta az 1903-ban alakult Dalmatinsko Bratinstvo temetési és segélyezési egylet, amely a passiókat is előadta dalmátul.

A templomi nyelvhasználat mellett szintén megőrizték az egyházi ünnepkörhöz, illetve az emberi élet fordulóihoz kötődő népszokásaikat: a karácsonyi asztalra kerülő, a megújuló életet jelképező (mandula) borbálaágat, illetve búzahajtatást, a betlehemi istállóra emlékeztető szalmaterítést, a panjak (badnjak = szenteste), azaz a tuskó égetés szokását.

Az ő hagyományuk a december 25-ei, kora reggeli pásztormise, a vízkereszti (január 6-i) csillaghordozás, vagy az Ivan dan (Keresztelő Szent János ünnepe, június 24-e) alkalmával zajló tűzugrás.

Megtartották a Dalmáciából hozott énekeket, és a szentendrei dalmátok őrizték meg a „kincseket” tartalmazó „dalmát láda” eredeti hazájukban már kiveszett szokását.

A dalmát még az 1930-as években is a „hegy”, illetve a maguk nyelvén a Dalmacijanska mala, azaz a Dalmát Negyed közvetítő nyelve volt az idősebb horvát, magyar, német és szlovák asszonyok között.


Bolgárok, Macedo-bolgárok

A 15. század első felében a macedo-bolgárok a dalmátokkal együtt települtek ide. A bolgároknak Zsigmond 1428-as oklevele adományul adta a Szentendrei – akkor még Rosd – sziget átellenes földjeit, illetve a Pap-sziget környékét (ezt a területet a későbbiekben Bolgárnak nevezik majd).


Bosnyákok, boszniai horvátok, boszniai szerbek

Az oszmán uralom elől az eredetileg itt élő magyar lakosság és papjaik nagy része elmenekült, s a Habsburg Birodalomban általános gyakorlatnak megfelelően a térségben bosnyák ferencesek, a Bosna Argentina (avagy a Bosnae Srebrenicae) rendtartomány tagjai pasztoráltak, természetesen a délszláv katolikusok anyanyelvén.

Buda visszafoglalása (1686) után Széchenyi György esztergomi érsek engedélyével jezsuiták vették át a budai és a környékbeli plébániákat, ám a dalmát többségű hívekkel nem tudtak szót érteni, ezért a ferenceseket káplánként, kisegítőként továbbra is meg kellett tűrniük, miközben azzal gyanúsították őket, hogy ellenük uszítják a népet. A ferencesek erre azt felelték, hogy „ők egyedül és senki más nem lehet az illyrek plébánosa”. Egy időre vissza is kapták a hivatalt, s a plébánia újjászervezése (1723) után is hosszú évekig őket küldték káplánnak a budai rendházból.


Szerbek

A többnyelvű Szentendre említésekor, aligha véletlenül elsőként a szerbek jutnak eszünkbe. Az általános szerb felfogás szerint már a 15. században meg kellett érkezniük erre a területre.

Ennek kapcsán szokás hivatkozni a régi történetírókra, többek között például Bél Mátyásra, aki szerint Brankovics György (1377?–1456) szerb despota kísérete Szentendrén telepedett volna le. Ahogyan a századelőn a városi lap fogalmazott: „a hős Lázár” (azaz I. Lázár szerb cár, 1329–1389) rigómezei eleste után „a szerbség már 1424 körül birtokokat szerzett s birtoklást nyert Szentendrén”.

A történeti sort folytatva, Hunyadi Mátyás ötezer szerb harcosa közül is lakhattak itt néhányan, legalábbis a lakosság történeti emlékezetében él a folyamatosság tudata. A 15. századi megtelepedés egyébként a korábbi magyar szakirodalomban is megjelenik.

Mások feltételezik, hogy jöhettek szerbek az első balkáni betelepülők, a bolgárok soraiban is.

Bizonyosság azonban a szerbek érkezésére csupán az 1690. évi nagy kivándorlás (velika seoba), melynek során legkevesebb 6000 szerb települt meg a török hódoltság idején szinte teljesen elpusztult település területén, s ezzel a város jó időre a bevándorolt szerbség központja lett.

A 18. századi iparosok, kereskedők furcsa, török és görög szavakkal tűzdelt szerb beszéde jelezte tarka eredetüket: jöttek Koszovóból (Kosovo), Metohiából (Metohija), az égei Makedóniából (Macedonia), a mai Albánia területén található (azóta elpusztult) Moszkopoliszból (Moskopolje), Pozsarevácból (Požarevac), Tyiprovácból (Ciprovac), Opavácból (Opavac) és más egyéb balkáni területekről.

Kezdetben a betelepülőket vezető Csarnojevics/Čarnojević pátriárka (III. Arsenije Čarnojević) és főpapjai a mai Izbég területén (szerbül Zbeg, jelentése: ’menekült’) laktak, később azonban már Szentendre belterületére is beköltöztek,

Ez utóbbi helyen őrizték a Rigómezőnél (1389) elesett Lázár fejedelemnek a szerb államiságot megtestesítő ereklyéit (amelyet nem sokkal később, majd a karlócai béke – 1699 – után visszavittek az óhazába, a Ravanica-kolostorba, de az egykori őrzőhelyül szolgáló kis fatemplom még a 19. század elején is állt a Duna-parton).

A címe szerint budai (szerb) püspök is előbb Izbégen székelt (amely a 18. század végén még Püspöki néven szerepelt, s nem messze tőle ott található az egykori gazdaságra utaló Püspökmajor), később aztán beköltözött a városba, majd 1739-ben Budára. Ám az 1770-es években felépült szentendrei nyári rezidenciának köszönhetően ezután is gyakran tartózkodott a városban (amely 1944 óta ismét püspöki székhely). A különböző vidékekről érkezettek a balkáni szokásokat követve külön negyedekben, úgynevezett mahalákban telepedtek meg, s építették fel mindegyikben a maguk templomát. Így született meg a sokak szemében „szerb Jeruzsálem”, azaz a héttornyú Szentendre.


Görögök, albánok, cincárok, vlachok, arumunok, makedo-románok

Bizonyos, hogy görög ajkú személyek és családok is fontos szerepet játszottak Szentendre múltjában, ám – a dalmátokhoz hasonlóan – ők sem mindig azonosíthatóak egyértelműen a forrásokban. A hivatalos iratokban a „görög” jelzőt általános jelleggel használták a görögkeleti vallásúakra, akik egyaránt lehettek szerbek (bár őket különítették el leginkább), bolgárok, albánok, illetve különböző elnevezéssel cincárok, vlachok, arumunok, makedorománok (azaz balkáni románok) is.

A közös vallás és a kibocsátó Balkánon a tanultabb rétegek körében uralkodó hellén tudat – ami rendszerint a görög nyelv ismeretét is jelentette – keretei között általában maguk sem tettek igazán különbséget a fent említett csoportok között, ráadásul Magyarországon, s hangsúlyosan Szentendrén, a szűk házasodási piac miatt általánosak voltak a vegyesházasságok, így egy idő után már amúgy sem lehetett elválasztani őket egymástól.

Néhány görög kereskedő talán már a török hódoltság idején is működhetett a térségben, elsőként azonban csak a nagy beköltözés után, egy 1696-os budai összeírás különböztetett meg a telepesek között szerbeket (rácokat) és görögöket, ez utóbbiak kilétét azonban nem teszi világosabbá az a tény, hogy ugyanaz a jegyzék Pomázon viszont makedo-vlachokat említett. A 18. századból, különféle forrásokból (például adóösszeírásokból) ismert nevek – Argilus, Csorlenda, Druga, Grambovány, Hacsi, Kokongyel/Kukugyelo, Mancsugu, Mila, Monaszterli, Pulyo, Tyro, és a többi hozzájuk hasonló – úgyszintén e csoport többnyelvűségét tanúsítják.

Ahogyan a korabeli Magyar Királyság többi városába, Szentendrére is főleg a ma Albániához tartozó Moszkopoliszból (Moskopolje), főleg annak 1769-es pusztulása után érkeztek. Egy 1774-es összeírásban összesen huszonkét úgynevezett görög szerepelt. E kereskedő, részben iparos közösség (lásd például a „görög szappanosok” céhét) tagjai a Fő tér körül laktak, és valószínűleg kivették a részüket az inkább Görög-templomként ismert Blagovesztenszka (Blagoveštenska) építéséből.

Az itteni parókus ugyan mindig szerb volt, de tudhatott görögül, illetve maradt fenn „görög káplán” könyvbejegyzés is. A templom nemcsak a szentendrei, hanem talán a váci és Vác környéki görögök hitéletét is szolgálhatta, ezért kerülhetett a falára az egyik váci nagykereskedő, az egyébként szipiszchai (Makedónia) születésű Demetriosz Tolojani sírfelirata (1759).

A vezető szerep a városban mindenképpen a szerbeké volt, ám egyes görögnek tekinthető személyek szintén pozícióba juthattak, mint például Hacsi Tyro Popovics, aki 1736-ban a város bírája volt, vagy az 1790-ben budai püspökké emelkedett Popovics Dionisziosz (eredeti nevén Dimitriosz Papajannuszisz).

A görög kereskedők virágkora egyértelműen a 18. század derekára tehető, majd Mária Terézia hűségeskü-rendeletét követően, azaz a Habsburg alattvalói minőség elfogadása után elveszítették egykori vámkedvezményüket, és ezáltal a taktikázás addigi lehetőségeit, így a gyors meggazdagodás útja lezárult. Mivel Szentendre ebben az időszakban amúgy is kezdte elveszteni korábbi dominánsabbnak tekinthető kereskedelmi súlyát, a szerbek egy részével együtt a görögök is átköltöztek a közeli Pestre és Budára, a helyben maradtak pedig fokozatosan elszerbesedtek, mint ahogyan például a Tyro, vagy az eredetileg cincár Dumtsa-család.


Németek

A németek Szentendrén másodlagos betelepülőknek számítanak. A törökök kiűzése és az oszmán uralom megszűnte után elsősorban frankok, bajorok, svábok és alsó-ausztriai csoportok (telepesek) érkeztek az óbudai uradalom egyes, elnéptelenedett településeire (köztük Óbudára, Budakalászra, Csobánkára, Pilisvörösvárra, Pesthidegkútra, illetve a 19–20. század fordulóján Ürömre).

A 18. század elején közülük egyes családok, majd az 1739-es pestisjárvány tizedelését követően már tömegesen költöztek át Szentendrére (németül Sankt-Andrä).

A gazdasági tevékenység felvirágzásával erősödtek a beköltözöttek kapcsolatai a környék más német közösségeivel, Izbég 1766-os idecsatolása pedig tovább erősítette a helyi német jelenlétet. A szegényebbek szőlőművesek, a tehetősebbek pedig iparosok és kereskedők voltak, a ránk maradt német nyelvű szerződések és hagyatéki leltárak sok esetben tekintélyes vagyonokról adnak számot. A 19. században folyamatos maradt a német nemzetiségűek bevándorlása, az „iparosodó” városba továbbra is jöttek az osztrák, illetve délnémet eredetű munkások, és ennek következtében 1880-ban már ők voltak a legnépesebb etnikum Szentendrén: a 4229 lakosból 1.280 fő. Tíz évvel később, 1890-ben még mindig a magyarok lélekszáma előtt álltak, 4260 lakosból 1.187 fővel, viszont 1910-ben az 5673, már többségében magyar lakosból csak 916-an voltak németek.

Ahogyan a többiek esetében is a 19–20. század fordulóján – a statisztika szerint legalábbis – már állandó a fogyás, pontosabban a magyarosodás.

Az 1930-as években, a hitleri korszakban megjelent, érezhetően magyarellenes, német birodalmi kiadvány Kispest és Újpest mellett Szentendrét is olyan településként említi, ahol 1880-ban a németek még a helyi lakosság negyedét–harmadát alkották, de azután teljesen asszimilálódtak, illetve elfogytak.

Ennek oka – az országos folyamatokon túl – többek között az etnikai csoporttudat itteni hiánya volt, valamint az addig megélhetést biztosító szőlőkultúra pusztulása, az azt követő elvándorlás, emellett a céhek mint hagyományos megtartó keretek megszűnése, melyeket nem pótoltak új intézmények.

Ez persze nem mond el sokat a szentendrei németek közösségszervezéséről, társaséletéről, sőt még a mindennapi nyelvhasználatáról sem. Valójában kiemelkedő szerepet játszottak a város 19. századi polgári légkörének, a helyi egyesületi életnek vagy csak az időtöltés tereinek kialakításában.

Céhes ünnepeik, főleg a molnároké, az ezekhez kötődő szokások, mint például Nepomuki Szent János szobrának leúsztatása, vagy a mészáros céhmesterek avatása, fontos eseményeknek számítottak a város egész lakossága számára.

Német szerveződésként alakult meg a Szentendrei Föld- és Szőlőművelők Egyesülete (a köznyelvben csak Zunft), ennek dalárdája biztosította például a német éneklést, elsősorban a temetéseken.

A Kada Mihály plébános által alapított Római Katolikus Legényegyletnek ugyancsak sok és meghatározó német nemzetiségű tagja volt, köztük például Franz Steger (1824–1911) – ismertebb nevén Stéger Xavér Ferenc – Európa-hírű operaénekes, a zászlóanya tisztségét pedig az Anna-völgyben letelepedett Hauszmann Alajos (1847–1926) építész lánya, Gizella vállalta magára.


Szlovákok és csehek

A németekhez hasonlóan a szlovákok ugyancsak másodlagos betelepülők voltak Szentendrén. A 17. századi felszabadító háborúk után Árva, Turóc és Liptó vármegyéből számosan érkeztek Pest megyébe, azon belül is többek között a Pilis hegységbeli falvakba – Pilisszentlászlóra, Pilisszentlélekre, Pilisszántóra és Piliscsabára –, majd a németekkel párhuzamosan települtek meg Szentendrén (szlovákul: Svätý Ondrej). A szudétanémet csoportokkal csehek is érkeztek a városba, aki a házasságok révén gyorsan elvegyültek a szlovákok között.

A szovákok főleg szőlőművesként, napsz