Cey-Bert Róbert Gyula: Szabadságharcaim
Az 1956-os szabadságharctól a történelmi regényekig és a balliberális globalista erők elleni szabadságharcig
1. A budapesti harcoktól az ausztriai érettségiig és az egyetemi diplomáig
Az 1956-os magyar szabadságharc tüzében három lelki érték égett örökre a szívembe: az istenhit, a magyarság és a szabadság.
A három lelki érték eggyé forrott bennem, életem útmutató csillaga lett és vezetett az ausztriai érettségitől a svájci és francia egyetemi diplomákig, nyugat-európai és távol-keleti szakmai karrierig, buddhista kolostoroktól dél-kelet ázsiai és afgán szabadságharcokig, a nemzetközi diplomácia világától a főiskolai oktatásig, a történelmi regényírásig.
A szabadságharc leverése után 1956. november végén sikerült Ausztriába menekülnöm, ahol 1958-ban a Kammer am Attersee-i magyar gimnáziumban érettségiztem.
Micsoda lélekemelő volt a magyarországi lélekromboló, nemzetellenes kommunista oktatás után hittant, vallásfilozófiát, igaz magyar történelmet és nemzeti szellemű irodalmat tanulni! Lélekben megerősödve indultam Svájcba és beiratkoztam a genfi egyetemre. Gyorsan megtanultam franciául, sikeresen vizsgáztam és bekapcsolódtam az egyetem diákéletébe. Három lelki értékem szellemében cikkeket írtam az egyetemi újságba a magyar szabadságharcról, a kommunista diktatúra embertelen természetéről.
Mindez közre játszhatott abban, hogy a Genfi Magyar Diákközösség 1960 őszén megválasztott elnökének. Ez nagy szó volt, hiszen diáktársaim idősebbek voltak nálam, ők már egyetemistaként hagyták el Magyarországot.
A hatvanas évek elején közel 120 menekült magyar diák tanult a genfi egyetemen. Komolyan vettem az elnökséget, a hármas lelki értékem szellemében igyekeztem képviselni a magyar diákságot. Az egyetemen rengeteg külföldi diák tanult, sokan voltak Dél-Amerikából, Ázsiából, Afrikából és Európa különböző országaiból. A külföldi diákok száma magasabb volt, mint a svájciaké!
A külföldi diákok nemzeti diákközösségekbe szerveződtek és büszkén képviselték nemzeti kultúrájukat. Közeli kapcsolatot alakítottam ki diákközösségeikkel, eljártam összejöveteleikre, előadásokat tartottam, igyekeztem rokonszenvessé tenni előttük a magyarságot, a magyar szabadság ügyét. Népszerűvé váltam a körükben, rengeteg meghívást kaptam rendezvényeikre.
Furcsa módon, akadtak kritikusaim, szememrehányták, hogy túlságosan szenvedélyesen „magyarkodom”, tevékenységem már súrolja a nacionalista felhangot, nem felel meg a genfi egyetem visszafogott nemzetközi légkörének. Jelentőségteljes módon ezt nem a svájci és külföldi diákok állították, hanem a magyarok! Az elején kevesen voltak, négyen-öten, de idővel sikerült befolyásolniuk 10-12 diáktársukat és rábírták őket, hogy lépjenek ki a Genfi Magyar Diákközösségből és állítsanak fel egy új magyar diákszervezetet.
A genfi magyar diákság kettészakadása két ellentétes politikai szemléletet fejezett ki, a nagy többség az ötvenhatos nemzeti értékeket képviselte, a szakadást okozó kisebbség pedig inkább a nemzetközi liberális eszmerendszert.
Egyetemista koromban a genfi magyar diákság kettészakadásának igazi okát még nem értettem meg, mindezt az irigység és a rosszindulat számlájára írtam, akkor még nem tudhattam, hogy a megosztottságot külső bomlasztó erők befolyásolták. Csak sokkal később, a rendszerváltás után, a kilencvenes évek második felében ismertem meg az igazságot, amikor a kezembe kerültek a Történelmi Levéltárban őrzött külföldre kiküldött kommunista ügynökök jelentései.
Megdöbbenéssel értesültem arról, hogy a hatvanas években a genfi egyetemen négy (!) menekült magyar diáknak álcázott kommunista ügynök működött és jelentett. Feladatuk a diáktársaik megfigyelése volt. Nem tetszhettem nekik, rólam írtak a legtöbb és a leghazugabb jelentéseket a megbízóiknak. „Szélsőséges jobboldali nacionalistának, veszélyes ellenforradalmárnak, fasisztának” neveztek, azt állítva, hogy nyugat-német és amerikai titkosszolgálatok és magyar fasiszta (nyilas) szervezetek pénzelik antidemokratikus egyetemi tevékenységemet.
Mindez szemenszedett hazugság és rágalmazás volt, a kommunista ügynököknek nem tetszett, hogy sikeresen népszerűsítettem az egyetemen az ötvenhatos szabadságharc szellemiségét és keményen felléptem a kommunista eszmék ellen.
Egyetemi tanulmányaim idején azonban minderről nem tudtam semmit, éreztem a rosszindulatukat, de nem értettem magatartásuk igazi okát. Rossz tanulók voltak, bukdácsoltak, gyakran megbuktak a vizsgákon. Végül is nem foglalkoztam velük, tanulmányaimra és egyetemi tevékenységemre összpontosítottam.
Minden év májusában megrendeztük az egyetem legszínesebb, leglátványosabb ünnepét, az „Egyetemisták Búcsúját” (Kermesse des Étudiants). Az ünnepségen az egyetem minden svájci és külföldi diákszervezete bemutatta jellegzetes ételeit, nemzeti kultúráját (népviselet, népdal, tánc). Büszkeséggel töltött el, hogy a rendezvényen minden alkalommal mi magyarok voltunk a legsikeresebbek. Táncoltunk, énekeltünk (a lányok népviseletben, a fiúk huszár egyenruhában), ízletes gulyást főztünk és magyar borokat kínáltunk a vendégeknek.
2. Független karrier, Kutatóintézet
Megszereztem az egyetemi diplomát és elindultam a szakmai életben, nem akartam beosztottként, alkalmazottként dolgozni, szabad és független akartam maradni. 1965-ban megalapítottam a Kommunikációs és Motivációs Kutatóintézetet. Nem volt semmi pénzben kifejezhető tőkém, az egyedüli hasznosítható tőkém a fejemben volt: a hármas lelki értékem iránti elkötelezettségem erőt adott, és belevágtam a reménytelennek tűnő vállalkozásba.
Egy év kemény munka után sikerült talpon maradni, megrendeléseket kaptam, és beépültem a svájci üzleti életbe. Megbízóim tudták, hogy ötvenhatos menekült magyar vagyok, megbíztak bennem, mert látták, hogy nemcsak lelkiismeretes és pontos munkát végzek, de kreatív, innovatív ötleteim és tanácsaim alkalmazásával megnövelték a forgalmukat.
Az első nagy megbízást a Caran d’Ache golyóstoll gyártól kaptam. Az új golyóstoll (Madison kardszimbólum csíptetővel), amelyet kidolgoztam a számukra, ezüstözött, ezüst és aranyozott változatban is nagy sikert aratott a világpiacon.
1966-ban megnősültem, két gyermekem született, Tünde (1966) és Tibor (1968). Feleségem francia volt, de a gyerekek kétnyelvűek lettek, tökéletesen megtanítottam őket magyarul is, ez nem lehetett volna másképpen, hiszen a gyermekek nevelésében a hármas lelki értékrendet követtem.
3. Svájci állampolgárság
1971-ben megkaptam a svájci állampolgárságot. A történet több szempontból is érdekes. A hatóságok tüzetesen átvilágították az állampolgárságot kérő magyarokat. Fontos szerepet játszott a svájci társadalomba való beilleszkedés foka, a nyelvtudás, a svájci történelem és alkotmány ismerete, a bankban lévő megtakarítás összege és a biztosítások. Az eljárás során a genfi Városi Tanács sorshúzással kijelölt képviselője meglátogatta a kérvényezőt, megtekintette a lakását és kérdéseket tett fel, megvizsgálta, hogy a felkeresett személy megfelel-e a szigorú követelményeknek.
A képviselő tudta, hogy egyetemi diplomám van, nem tett fel sem történelmi, sem alkotmányjogi kérdéseket, de mivel észrevette, hogy gyermekeimmel magyarul beszélek, szarkasztikusan megkérdezte, hogy minek érzem magamat, magyarnak vagy svájcinak?
– Magyarnak – válaszoltam.
A képviselő megdöbbent az őszinte választól és felemelve hangját megkérdezte.
– Akkor miért akar svájci állampolgár lenni?
Meggyőződéssel, őszintén válaszoltam.
– Svájc követendő példa Európa nemzetei számára. Évszázadok óta négy nép él itt teljes összhangban, németek, franciák, olaszok, romansok. A nyelvhatárok több száz év óta nem változtak, az itt élő népek elfogadják és tisztelik egymást, a közel 75%-os német többség nem akarja elnémetesíteni sem a franciákat, sem az olaszokat. Ha már négy nép él Svájcban teljes összhangban, miért ne lehetne az ötödik nép, az 1956-ban érkezett, közel húszezer magyar. A svájci állampolgárságot felvevő magyarok miért ne tarthatnák meg szívükben a magyar kultúra értékeit? – hangsúlyoztam a képviselőnek.
A magyarázatom mély benyomást tett rá, szóról szóra beszámolt a beszélgetésünkről a Városi Tanácsban. A képviselő testület egyhangúlag megszavazta svájci állampolgárságomat.
Jóleső érzéssel töltött el, hogy ötvenhatos hármas lelki értékrendem kiállta a próbát a svájci állampolgárság felvételekor is!
4. Genfi magyar élet
A hetvenes évek elején megválasztottak a Genfi Magyar Katolikus Egyházközösség elnökének. Ebben az időben körülbelül ezer ötvenhatos magyar élt a városban, katolikusok és protestánsok fele-fele arányban. Erre az időszakra esett az állampolgársági kérelmek beadása (12 év tartózkodás után lehetett beadni az állampolgársági kérelmet). Emiatt nagymértékben megfogyatkozott a magyar rendezvényekre járó résztevők száma, nehezen lehetett embereket találni a szervezői feladatokra. Így nem tehettem mást, minthogy elvállaltam a genfi magyar nemzeti ünnepek (március 15., augusztus 20., október 23.) és további kulturális rendezvények szervezését. Irodalmi esteket rendeztem nyugati országokban élő magyar írók részvételével. Többször meghívtam Tollas Tibort a Münchenben megjelenő „Nemzetőr” főszerkesztőjét. Benczédi Pállal együttműködve résztvettem a genfi magyar cserkészet megszervezésében.
A legnagyobb sikerű rendezvény az ötvenhatos magyar szabadságharc 20. évfordulójára rendezett fáklyás felvonulás és Kodály-hangverseny volt a genfi katedrálisban. Ezrek vonultak fel – svájciak, külföldiek, magyarok –, kinyilvánítva rokonszenvüket és együttérzésüket a magyar szabadság ügye iránt.
5. Mindszenty bíboros prímás és Zita királyné
Lelki értékrendem szellemében 1971. és 1975. között szoros kapcsolatot alakítottam ki a bécsi Pázmáneumba visszavonult Mindszenty bíboros prímással. A bíborosban erősen égett az istenhit, a magyarság, a szabadság hármas lelki értékének a tüze, szívügye volt a nyugati magyarság megmaradásának támogatása. Bejárta Nyugat-Európától Amerikáig, Ausztráliáig, Dél-Afrikáig a fél világot, hogy megerősítse a külföldön élő magyarság istenhitét, nemzeti szellemét. Bécsi találkozásaink során sokat beszélt a magyarság égi küldetéséről, jövőbeli feladatairól. „A magyarságnak világítótoronyként kell irányt mutatnia az önző anyagi világ mocsaraiban tévelygő Nyugat-Európa népeinek. Ezt a küldetésünket csak erős istenhittel valósíthatjuk meg” – hangsúlyozta a bíboros. 1974-ben részt vettem a Pázmáneumban a bíboros október 23-i miséjén, a megemlékezés után meghívott az ünnepi ebédre.
A beszélgetés során megkérdeztem, hogy mit üzen a XXI. század magyar ifjúságának? Határozott válasza azóta is gyakran visszacseng a lelkemben:
„Maradjanak hűek őseik szellemi örökségéhez, tartsák meg és erősítsék magukban az istenhitet és a magyar nemzettudatot!”
A bíboros szívesen beszélt a magyar történelem tanulságairól, Szent István koráról, a török időkről, az Első Világháború tragikus következményeiről. Észrevette, hogy a magyar történelmi események elemzése és értelmezése engem is sokat foglalkoztatott, megkért, hogy írjak egy fejezetet a tervbe vett Szent István kötetbe, az első keresztény magyar király személyiségéről, karakterét meghatározó lelki tényezőkről. Felhívta a figyelmemet arra, hogyha valóban érdekel, hogy mi történt Európában és Magyarországon az Első Világháború körüli években, keressem fel a svájci Zizersi Kolostorba visszavonult utolsó magyar királynét, Zita királynét.
1977-ben jutottam el először a királynéhoz. Mély benyomást tett rám, sugárzott belőle az istenhitre alapozott lélekerő és derűlátás. Szóba került a magyarság XX. századi szerencsétlen sorsa, a világháború, a trianoni tragédia, a szovjet megszállás, a szörnyűséges kommunista uralom.
– Mi lesz velünk, felség? – néztem aggódva a királynéra.
– A magyar népnek nem kell félnie, az európai népek közül neki vannak a legerősebb égi szövetségesei, szent királyok, Árpád-házi szentek és most már hozzájuk csatlakozott Szent Mindszenty bíboros úr (a beszélgetésre Mindszenty bíboros halála után került sor).
Három alkalommal látogattam meg a királynét a Zizersi Kolostorban. Sokat beszélt az Első Világháború előzményeiről, a Monarchia és a Magyar Királyság lerombolását célzó külföldi tervekről, a szabadkőművesek bomlasztó tevékenységéről, a magyar katonaság hősi helytállásáról, az igazságtalan trianoni békeszerződésről, IV. Károly király visszatérési kísérleteiről, amelynek titkos diplomáciai biztosítékai voltak, vagyis, ha a király elfoglalta volna a magyar trónt, nem történt volna Entente-támadás Magyarország ellen. A királyné minden alkalommal derűtálón beszélt a magyar nemzet jövőjéről.
– Ön még meg fogja érni, hogy összedűl a kommunizmus Szovjetunióban, és Magyarország ismét szabad és független lesz. A magyarságra nagy feladat vár Európa népeinek megmentésében. Isten áldása a magyarokon lesz, végre fogják hajtani az Ég által rájuk bízott feladatot – mondta mély meggyőződéssel Magyarország utolsó megkoronázott királynéja.
6. A titokzatos keleti hívás
Gyermekkorom óta napkelet vonzott, lelkem mélyén éreztem titokzatos hívását. 1980-ban eljött az idő, hogy igennel válaszoljak kelet misztériummal teli hívására. Felszámoltam svájci intézetemet és elindultam. Először még nem tudtam, hogyan fogom hosszútávon biztosítani megélhetésemet, csak egyet tudtam, hogy a keleti út a küldetésem útja, feladatom felkeresni távoli őseink földjén élő rokonainkat, és segítségükkel megismerni őseink lelkiségét, örökül hagyott szellemi hagyatékukat, lelki üzenetüket.
Úgy döntöttem, Távol-Keleten alakítom ki a központomat, és onnan majd eljutok Közép-Ázsiába és az Altájba, Mongóliába és Tibetbe, követve a székely Körösi Csoma Sándor örökül hagyott útmutatását. Svájcban volt egy jelentősebb anyagi tartalékom, de azt nem akartam felélni, szükséges volt biztosítani egy hosszútávú bevételi forrást. Ki kellett tehát találnom egy olyan új, független tevékenységet, amely bevezet és ismertté tesz a távol-keleti üzleti életben. Csak a gasztronómia területére gondolhattam. Távol-Keleten voltak híres nemzeti konyhák, kitűnő szállodák és éttermek, de még sehol sem dolgoztak ki olyan gasztronómiai kommunikációs rendszert, amelyre felfigyelt volna a világ gasztronómia közvéleménye. Ezen a területen kellett tehát kialakítanom az új tevékenységemet. Észrevettem, hogy a nagy keleti városok, mint Hongkong, Tokyo, Osaka, Singapore és Bangkok nagyon szerettek volna Párizshoz hasonlóan a világ egyik gasztronómia központjává válni, ugyanakkor a francia borászok álma az volt, hogy boraikkal meghódítsák a keleti piacot, elsősorban Hongkongot, a hatalmas kínai piac kapuját.
Az aranyötlet tehát megvolt, csak meg kellett valósítani, s egy huszárvágással sikerült is! 1981 novemberében megrendeztem Hongkongban a „Kínai konyhák és a francia borok harmonizációjának” nemzetközi szimpóziumát. A szimpóziumon részt vettek a legnevesebb francia borászatok képviselői, világhírű sztárszakácsok, Hong Kong leghíresebb éttermei, a nemzetközi sajtó képviselői. A hongkongi turisztikai hivatal (Hongkong Tourist Association) támogatásának köszönhetően a szimpózium szervezési költségeit biztosítottam.
A szimpózium nagy sikert aratott: nemcsak a hongkongi, kínai és távol-keleti sajtó számolt be róla, de Európában, Amerikában és Ausztráliában is felfigyeltek a rendhagyó eseményre. A hozadék az volt, hogy ismertté váltam a távol-keleti gasztronómia világában.
A szimpózium sikere biztosította, hogy a teljesen új, általam létrehozott független vállalkozásba vághattam. Megalakítottam a Nemzetközi Gasztronómiai Kutatóintézetet (Gastronomy Research International), és gasztronómiai tanácsadója lettem a legismertebb távol-keleti luxus szállodáknak (The Oriente Hotel, és Dusit Thani Bangkokban, Penisula és Mandarin Holel Hongkongban, Okura és New Otani Hotel Tokyoban, Oriental és Dynasty Hotel Singapore-ban, Mandarin Hotel Manilában), és hírneves repülőtársaságaiknak (Thai Airways, Cathay Pacific, Japan Airlines, Singapore Airlines).
7. Gasztronómiai nagyhatalmak csúcstalálkozója, a Gasztronómiai Világtanács megalakulása
Merész huszárvágásommal biztosítottam sikeres távol-keleti karrieremet a gasztronómia világában, azonban még nem álltam le, és egy újabb huszárvágásos indítással, új szintre emeltem gasztronómiai tevékenységemet. Ezúttal a világban zajló nagyhatalmi törekvéseket vettem alapul. Évezredek óta nagy harc dúl a nagyhatalmak között az elsőbbségért, az elismertségért, területek és anyagi források megszerzéséért. Ezek a harcok ugyanúgy folyhatnak katonai, gazdasági, kulturális, mint szellemi és kommunikációs szinten.
Ismerjük a világ jelenlegi vezető katonai és gazdasági nagyhatalmait, amelyek fontosabb közös ügyeiket nagyhatalmi csúcstalálkozókon beszélik meg. A nemzeti konyhák területén ugyanez a helyzet, négy-öt nemzeti konyha vezető szerepet játszik a nemzetközi gasztronómia világában, Európában elsősorban az olasz, francia és spanyol konyha, Ázsiában pedig a kínai, japán és a thai konyha. Ezek a konyhák képezik a gasztronómiai nagyhatalmakat, vendéglőik, termékeik mind az öt földrész nagyvárosaiban jelen vannak. Egy nagyhatalmi státuszt élvező nemzeti konyha a lehető legjobb hírverést képezi egy rokonszenvet kiváltó országkép kialakítàsára.
Eldöntöttem, hogy megrendezem a világ első gasztronómiai csúcstalálkozóját a gasztronómiai nagyhatalmak részvételével (Kína, Japán, Thaiföld, Olaszország, Franciaország, Spanyolország). Életem során mindig igyekeztem úgy viselkedni, dolgozni, hogy tevékenységemmel rokonszenvet váltsak ki a magyarság iránt, úgy Nyugat-Európában, mint Távol-Keleten. Kapcsolataim és ügyfeleim tudták, hogy magyar vagyok, személyiségemet, sikereimet a magyarsággal is azonosították. Ha rokonszenveztek velem, elismerésük a magyarságomnak is szólt.
A gasztronómiai csúcstalálkozó ötlet megszületésének az egyik oka az volt, hogy szerettem volna szerepeltetni a magyar gasztronómiát, a gasztronómiai nagyhatalmak között. Ez azonban a francia és olasz kapcsolataim számára először nevetségesnek tűnhetett volna, hiszen köztudott volt, hogy a kommunista Magyarországon a magyar konyha szintje az olajos-zsíros túlégetett rántott- és sült húsok, hangzatos elnevezésű, rosszul ízesített ételek kifőzde szintjére süllyedt, nem a minőségi szemlélet volt a meghatározó, hanem a felszolgált ételek mennyisége. A doktorátusra felkészítő tanulmányaim mentettek meg, amelyek kimutatták, hogy a középkorban a magyar királyi konyha, főleg III. Béla, Zsigmond és Mátyás királyok idején Európa legjobb konyhái között szerepelt, megelőzve a francia királyi konyhát (Rumpolt referencia). Hosszú viták után elfogadtattam francia és olasz szakértőkkel, hogy a gasztronómiai nagyhatalmak kiválasztásában ne a kommunizmus által lezüllesztett magyar konyha kifőzde szintjét vegyék tekintetbe, hanem a magyar királyi és polgári konyha évszázados elismertségét és hagyományait. Végül sikerült elérnem, hogy a magyar konyha is bekerült a világ gasztronómia nagyhatalmai közé.
A csúcstalálkozón megalakult a Gasztronómiai Világtanács. Elnöke Henri Gault (Franciaország), alelnöke M.R.Thanadsri herceg, a thai király unokatestvére és W. Mark (Hongkong-Kína), engem pedig főtitkárrá választottak. 1986-ban Mexikó lett a Gasztronómiai Világtanács nyolcadik tagja.
A Világtanács elkövetkező nagy találkozóját 1989-ben Mexikó városban tartottuk. A mexikói szervezők a találkozót Gasztronómiai Világkongresszus néven hirdették meg és a Gasztronómiai Világtanács nevét Gasztronómiai Világszövetségre változtatták. Szerettem volna kibővíteni a Világszövetséget minden olyan nemzeti konyha felvételével, amelyek történelmi hagyományai és gasztronómiai szintje megfelelt volna a magas szintű minőségi elvárásoknak. Terveim szerint a török, az ujgur, indiai, vietnami, maláj-indonéz, marokkói, polinéziai konyháknak a Világszövetség tagjaivá kellett volna válniuk. 1996-ban a Gasztronómiai Világkongresszus mexikói értekezletén megválasztottak a Gasztronómiai Világszövetség elnökének. A tisztséget azzal a feltétellel fogadtam el, hogy a világszövetség következő kongresszusát 1998 tavaszán Budapesten rendezzük meg, és a magyar fővárost választjuk a Világszövetség székhelyévé.
8. Őstörténet, vallástörténeti kutatások
A nyolcvanas években gasztronómia tevékenységem nemcsak megélhetésemet tette lehetővé, hanem sok szabadidőt is biztosított. Így volt elegendő időm foglalkozni fiatalkori álmaim megvalósításával, eljutni őseink belső-ázsiai földjére, Ujguriába, az Altájba, Belső-Mongóliába, Tibetbe. A magyar őstörténet mellett a magyar ősvallás megismerése is rendkívül érdekelt, különösen az ősvallás papjai, a táltosok és a sámánok szerepe. Többször megjártam Ujguriát, Belső-Mongóliát, több helybeli kutatóval közeli baráti kapcsolatba kerültem, tőlük tudtam, hogy a legnagyobb ázsiai hun uralkodó neve nem a kínai krónikákból helytelenül értelmezett Modu, hanem Bátur vagy Bátor, és a királyt jelentő uralkodói cím nem shanyű, hanem hun nyelven tengrikút volt.
Alaposan felkészültem a tibeti útra, indulásom előtt jobban meg akartam ismerni a buddhizmus vallásfilozófiáját, és három hónapot töltöttem buddhista szerzetesként Bangkokban a Wat Bovarnives királyi kolostorban, és egy hónapot remete szerzetesként a Sri Chiang Mai/i őserdőben. Tibetben rengeteget tanultam, a kolostori hangulat misztériuma szellemileg és lelkileg megerősített, és megmutatta azt az utat, amelyen járnom kell, ha meg akarom ismerni szkíta és hun őseim örökül hagyott lelki üzenetét. Vallástörténeti kutatásiam életem legmozgalmasabb időszakának kapuját nyitották meg, megismertem a szabadság és halál útjának lélekerősítő tanulási folyamatát, amelyen a biztos pont a rendíthetetlen istenhit és az eltökélt vasakarat.
Dél-Kelet Ázsia őserdős hegyvidékein, Észak-Thaiföldön, Laoszban elszigetelt hegyi népek élnek, megtartották több ezer éves szellemhitüket, hitviláguk szertartásaiban a sámánok központi szerepet játszanak. Egyetemi tanulmányaim óta többször feltettem magamban a kérdést, hogy a sámánok révüléses szertartásaiban pszichodrámát játszanak-e, vagy valóban átélnek transzcendens látomásos élményeket? Itt volt a lehetőség a kérdés megválaszolására, elindultam és felkerestem a hegyi törzseket, hosszabb időt töltve az őserdőkben elrejtett falvaikban. Kutatásaim első időszakában csak révüléses pszichodrámát bemutató sámánokkal találkoztam, kiválóan ismerték a gyógynövényeket, gyógyítottak, szerepük elsősorban a közösség lelki és társadalmi egyensúlyának a biztosítása volt.
Nem adtam fel, folytattam a kutatást, jártam az őserdei falvakat és két év után végre találkoztam egy olyan sámánnal, aki nem pszichodrámát játszott, Belső Kék Csendnek nevezett révüléses látomásaival megközelítette a transzcendens világ misztériumát, „látott”. Látta az emberek kisugárzását, észlelte a szemmel nem látható eseményeket (látta, hogy mi történik a közeli hegy mögött). Tudása megfelelt azoknak a feltételeknek, amelyek számomra a táltosképességet jelentették. Megtaláltam a transzcendens tudás képességgel rendelkező látnokot, akit végre táltosnak nevezhettem, az aka Amő táltos tanítómesterem lett, nagyon sokat tanultam tőle, sokkal többet, mint a párizsi Sorbonne-on tanító hírneves professzoromtól, aki doktori disszertációm felügyelője volt (Jean Cazeneuve).
9. Gerillaháborúk ösvényein
Az aka táltos faluját csak öt-hat napi nehéz őserdei út után lehetett elérni. Út valójában nem volt, hanem csak nehezen járható hegyi ösvény, amely különböző hegyi törzsek falvain vezetett keresztül. Az őserdős területeken már hosszú idő óta gerilla háború folyik a hegyi törzseket leigázni szándékozó burmai katonai diktatúra ellen. Vállaltam a kockázatot, az aka táltossal való találkozásaim lelki fejlődésem szempontjából nagyon sokat jelentettek számomra. Így aztán magam is belekeveredtem a gerilla háború kiszámíthatatlanul örvénylő eseményeibe. Egy karenni faluban töltöttem az éjszakát, már csak két napra voltam Amő táltos falujától, amikor a falut megtámadta egy burmai alakulat. A falu védelmére készülő férfiak mellé álltam, fegyvert ragadtunk és visszavertük a támadást. Így akaratlanul is belekerültem a karenni szabadságharcba, részt vettem harcaikban, segítettem őket a gasztronómia világából származó jövedelmemmel. Közben rá kellett jönnöm, hogy nemcsak a karennik, de több más üldözött, őserdőkbe visszahúzódott őslakó nép, a karének és a hmongok is élet-halál harcot vívtak a megmaradásukért.
Ötvenhatos szabadságharcos lelki értékrendem jegyében kötelességemnek éreztem, hogy melléjük álljak, nemcsak a dzsungel háborúban, hanem nemzetközi diplomáciai téren is. A Karenni Állam ideiglenes kormánya kinevezett nemzetközi nagykövetté, és képviseltem a karennik igazságát az UNPO-n (Unrepresented Nations and Peoples Organization), Hágában, Genfben és Tallinban megrendezett kongresszusokon.
10. A harc folytatódik Magyarországon
A kilencvenes évek elején nagy változások zajlottak le a világban, Magyarországon rendszerváltozás történt, a kommunista diktatúra megbukott, 1991-ben a szovjet csapatok kivonultak az országból, a törékeny agyaglábakon álló félelmetes nagyhatalom, a Szovjetunió összeomlott. Eljött az idő, hogy megtartsam 1956 november végén tett eskümet, „ha a szovjetek kivonulnak az országból, hazatérek és az ország felemelkedéséért fogok dolgozni.”
Megtartottam eskümet, 1991-ben visszatértem a sokat szenvedett szülőföldemre. Az első öt évben kétlaki életet folytattam, 5-6 hónapot Magyarországon töltöttem, az év többi részét pedig Dél-kelet Ázsiában. Szerettem volna hasznossá tenni magamat és felhasználni ismereteimet és kapcsolataimat az ország és a magyar gazdaság javára. A Nemzetközi Bor Akadémia és a Gasztronómiai Világtanács képviselőjeként elsősorban a magyar borok, a magyar gasztronómia és turizmus előnytelen arculatának a megjavításán és népszerűsítésén szerettem volna dolgozni.
1992-ben megalapítottam a Magyar Bor Akadémiát és ötleteimmel részt vettem az első Budapesti Bor Fesztivál megrendezésében a Vörösmarty téren.
A Fortuna étterem közreműködésével elindítottam egy gasztronómiai kutató műhelyt, a cél a magyar gasztronómia megújítása volt: kiindulva a lovasműveltségű népek konyhájának hagyományaiból (a főzés és párolás gasztronómiai civilizációja) hozzá szerettem volna illeszteni a magyar konyhát a XXI. század gasztronómiai elvárásaihoz.
Miután véglegesen hazaköltöztem Magyarországra, alapítottam egy kommunikációs kutatóintézetet (Cey-Bert Kommunikációs Kutatóintézet). Az intézet elsődleges célkitűzése a magyar gasztronómia, a magyar mezőgazdasági termékek, borok, turizmusunk külföldi népszerűsítése volt. Rengeteg tervet dolgoztam ki a külföldi gasztronómiai bemutatók megrendezésére úgy Nyugat-Európában, mint Távol-Keleten. Távol-Kelet legnevesebb szállodáiban jól ismertek, mint gasztronómiai tanácsadót, felajánlották támogatásukat, térítésmentesen kiállítási és bemutató helyiségeket és „complementary” szobákat bocsátottak volna a rendelkezésemre.
Nyugat-Európában és Távol-Keleten komoly sikereket értem el kutatóintézeteimmel, hazámban, Magyarországon viszont az új intézet munka nélkül maradt, sem a hivatalos állami intézményektől, sem a magán vállalatoktól nem kaptam egyetlen rendelést sem.
1996-ban Mexikó városban megválasztottak a Gasztronómiai Világszövetség elnökének. Hazatérve Magyarországra, elkezdtem dolgozni az 1998 tavaszára tervezett Gasztronómiai Világkongresszus megrendezésén. Hiába találtam meg a lehető legjobb magyar utazási irodát (Bridge Tours), amellyel kidolgoztuk a kongresszus legapróbb részleteit, a hivatalos állami szervek nem támogatták a kongresszus budapesti megrendezését.
Ebben az időben a Horn Gyula által vezetett MSZP–SZDSZ kormány volt hatalmon. Nagy csalódásomra nem sikerült megrendezni a Világkongresszust Budapesten. Lesújtó kudarc volt, de nem adtam fel, hármas értékrendem szellemében talpra álltam.
A Kodolányi János Főiskola tanára
A magyarországi gasztronómia terveim kudarca arra késztetett, hogy átszervezzem az életemet, hármas értékrendem fontossági sorrendjének a szellemében. Levontam a megfelelő következtetéseket, lemondtam a Gasztronómiai Világszövetség (Gasztronómiai Világtanács) elnöki tisztjéről, és tanárként beléptem a főiskolai oktatásba. A Kodolányi János Főiskola megkért, hogy dolgozzam ki egy tervezetet a gasztronómiai tanszék felállítására. Ez lett volna az első Gasztronómia Tanszék a magyar főiskolák történetében.
Kinevezett tanszékvezetőként kidolgoztam a tanszék tanulmányi programját, összeállítottam a tanári kart. Felvettem a kapcsolatot Európa legnevesebb turisztikai főiskoláival, és kidolgoztam velük az együttműködés feltételeit (közös diploma, angol és francia nyelvű oktatás, a magyar mellett). A felkeresett külföldi főiskolák között két hírneves svájci főiskola volt, az Écola Hoteliére de Lausanne és az École Hoteliére de Glion
A terv túl jó volt, a megvalósítása lélektani tényezők miatt nem sikerült, végül is a Turisztikai Tanszék tanára lettem, a magyar és a világ borvidékeinek történetét és a gasztronómiai civilizációk kialakulását tanítottam. Előadásaimat úgy állítottam össze, hogy bevezetőként hangsúlyosan foglalkoztam a magyar őstörténettel, a magyar konyha és a magyar borok őstörténeti gyökereivel, és az elhallgatott vagy helytelenül ismertetett történelmi eseményekkel. Lelkileg megerősített, hogy nagy sikere volt szenvedélyes hangnemben bemutatott előadásimnak, a nagy előadótermek zsúfolásig megteltek, még más tanszékek hallgatói is átjöttek hozzám. Előadásaim valójában a nemzettudat megerősítésének az eszközei voltak.
Tíz évig tanítottam a Kodolányi Főiskolán, a tanítás mellett az időm nagy részét történelmi ismereteim gyarapításával töltöttem. Rengeteget olvastam, levéltárakba jártam, sokat foglalkoztam a szkíta–hun–magyar történelmi folytonosság kérdésével, az ázsiai hunokkal, Baján kagán avarjaival, Árpád fejedelem korával, a helytelenül értelmezett török háborúk időszakával, a XIX. és a XX. század eseményeivel, a szerencsétlenül végződött világháborúkkal, a trianoni tragédiával, az 1945 után bekövetkezett kommunista diktatúra szörnyűségeivel.
Történelmi regények: harc a magyar lélek megerősödéséért
Kutatásaim, tanulmányaim megfelelően felkészítettek lelki értékrendem szellemében megfogalmazott küldetésem megvalósítására, amely a magyar lélek, a magyar nemzettudat megerősödésének az elősegítését jelentette. Úgy éreztem, hogy ezt a célt a leghatékonyabban hiánypótló és lélekerősítő történelmi regények megírásával érhetem el.
A tervezett regények témaköre szinte adott volt:
először is bemutatni a szkíta–hun–magyar őstörténet meghatározó eseményeit és hőseit; ezt azért is tartottam nagyon fontosnak, mert világos volt, hogy minél messzebbre nyúlik vissza egy nép történelmi emlékezete, az annál jobban megerősíti a nemzettudatát,
a mai napig a török háborúkat Habsburg és német birodalmi szellemben tanítják, lényegesnek ítéltem, hogy ezt az időszakot magyar szelemben is megjelenítsem,
a magyar nép a szabadság népe, regényeimnek ki kellett fejezni a magyar lélek és a szabadság értéke közti meghatározó kapcsolatot. Mindezeket a lelki síkon meghatározott célkitűzéseket öt trilógia, vagyis tizenöt történelmi és életrajzi regény megírásával igyekeztem megvalósítani.
Az öt trilógia könyvei
Ősök és hősök trilógia
Atilla a Hun üzenete,
Pozsonyi csata
Hadiparancs: Írtsátok ki a magyarokat!
Koppány, a Fény harcosa
Hun trilógia
Fenn az égen Hun nap ragyog (Ázsiai hunok)
Atilla Sólyma
A szkíta Turuldinasztia örökösei
Magyar-török trilógia
1526. Mohács. A tragikus úttévesztés
Végvári oroszlánok. Élni és halni a Hazáért
Nincs más út csak a szabadság, Bocskay és Bethlen szabadságharca
Szabadság trilógia
Szabadságharc 1956.
Székely Hadosztály
Atatürk magyarjai
Az ötödik trilógia a „Ne add fel soha” trilógia első kötete 2024-ben jelenik meg:
A Sólyom embere küldetése
A szabadság és halál útján,
a második kötet 2025-ben
A Sólyom Harcosa
Az élet harc! Ne add fel sohal,
a harmadik kötet 2026-ban
A Sólyom Harcosa Magyarországon.
Történelmi regényeim sikere, az olvasók lelkes visszajelzése egyértelműen jelezte, hogy jó úton járok.
Magyarországi balliberális-kommunista támadás
1956-os szabadságharcban fegyvert fogtam a kommunistákat támogató megszálló szovjet csapatok ellen. A genfi egyetemen és a párizsi Sorbonne-on folytatódott a harc a balliberális eszmék képviselői ellen, az 1968-as párizsi baloldali diáklázadáson majdnem agyonvertek, mert kiálltam a kommunista-ellenes 1956-os magyar szabadságharc igazságáért. Életem során – akarva-akaratlanul – gyakran belekeveredtem a balliberális eszmék elleni küzdelmekbe. Nem tudtam elviselni a kommunista szellemű emberek hazugságait, romboló rosszindulatát. Valójában a kommunista és a balliberális szellemiség már a jakobinusok óta a hazugságra, gyűlöletre, rosszindulatra, gátlástalanságra, szadista, gyilkos rombolási hajlamra épült.
Szolzsenyicin azt mondta a kommunista embertípusról: „A kommunistáknál kártékonyabb és veszélyesebb embertípus még nem létezett a történelem során. Cinizmusuk, hataloméhségük, gátlástalanságuk, rombolási hajlamuk, kultúra és szellem ellenességük elképzelhetetlen minden más normális ember számára. Nincs olyan vastag bőrt igénylő hazugság, amit a kommunista szemrebbenés nélkül ki ne mondana. Nem ismer szégyent, emberi méltóságot, eltorzult lélek, kártékony féreg!”
A kép az 56-os Szabadságharc 50. évfordulóján rendezett ünnepségen készült, mielőtt Gyurcsány gumilövedékkel belelövetett a tömegbe
Mindezt sajnálatosan tapasztaltam nemcsak a genfi és párizsi egyetemen, hanem elsősorban azután, amikor a kilencvenes évek második felében visszatértem Magyarországra.
Ügynökeik jelentéséből tudták, hogy ötvenhatos szabadságharcos voltam és az is maradtam. Nem tetszett nekik, hogy hazatértem Magyarországra, sikerült megakadályozniuk több ígéretes kezdeményezésemet, többek között a budapesti Gasztronómiai Világkongresszus megrendezését 1998 tavaszán.
Nemzetlélek erősítő történelmi regényeim nagyon zavarhatták őket, de sokáig nem mertek nyilvánosan belém kötni. Az általuk ellenőrzött könyvesboltokban (a könyvesboltok többségében) viszont jól elrejtették a könyveimet, azokat az olvasók nehezen találták meg.
A 2022-es parlamenti választások előtt az ötvenhatos szabadságharcosok nevében írt felhívásomat (amelyet több ötvenhatos szabadságharcos, köztük Wittner Mária is aláírt) már nem viselték el. A felhívás felszólította a nemzeti érzelmű magyarságot, hogy Orbán Viktor által vezetett nemzeti oldal képviselőit támogassák. Pár hónappal később elindult ellenem a karaktergyilkos balliberális támadás, tagadva életem minden meghatározó teljesítményét, eredményét, kétségbevonva ötvenhatos szerepemet, egyetemi diplomáimat, távol-keleti gasztronómiai tevékenységemet. A balliberális tagadás ördöge Madách Luciferének a szerepébe lépett. A támadás fővonala az „Átlátszó” balliberális hírportál „tényfeltárásnak” tekintett hazugságára épült. Nem lepett meg a hazug, alattomos támadás, hiszen a hazugság, a rágalmazó gonoszság a balliberálisok éltető lételeme. Nem lepett meg, de mégis rosszul esett, hiszen életem során Nyugat-Európában, Távol-Keleten munkáimat, tevékenységemet mindenütt nagyrabecsülték, és éppen hazámban támadtak meg a legaljasabb módon.
Hazaárulók sajnos mindig is voltak, idegen érdekek szolgálatában honfitársaikra támadtak. Istennek hála, túljutottam rajta, és folytatom hármas értékrendem szellemében a harcot a magyar lélek megerősödéséért, Magyarország felemelkedéséért. Életem során mindig az ötvenhatos szabadságharc hármas értékrendje szellemiségét képviseltem. Szellemileg, lelkileg sikerült mindvégig szabadnak és függetlennek maradnom.
Miután visszatértem Magyarországra, tevékenységemmel, történelmi regényeimmel, a nemzeti értékek melletti rendületlen kiállásommal folytattam a szabadságharcot a magyar lélek felemelkedéséért. Nagy megtiszteltetésnek tekintettem, amikor 2020-ban a Magyarság Kutatóintézet főigszgatója kinevezett az Intézet főtanácsadójává, ez közép-ázsiai, távol-keleti kutatásaim és történelmi regényeim elismerését jelentette.
1956-ban a kommunista szörny tankhadosztálya ellen vívtuk a szabadságharcunkat, 2024-ben pedig a nyugati globalizmus balliberális szörnye ellen harcolunk szellemi és lelki szabadságunkért!
Szent meggyőződésem, hogy Isten velünk van!
Nem adjuk fel soha, küzdünk a magyar igazságért, a magyar nemzet felemelkedéséért!
[1] A történetet részletesen ismertetem a 2024 szeptemberében megjelenő “A sólyom embere küldetése” című életrajzi regényemben.
