Czigány Edit: Visegrádi szuvenír

Nyári kirándulás.

Az ország egyik legszebb tája.

Kanyargó folyosó, erdős hegykoszorú, szemet gyönyörködtető települések.

A királyi vár festői romjai, hangulatos, szűk utcácskák, kisvendéglők.

Romantikus folyópart, padokkal, sétánnyal.

A muskátlis vendéglőben elköltött ebéd gyenge.

Kárpótlásul séta az utcákon, folyóparton. Az egyik kis, szűk utcában egy nyakig sáros fiatalember tolja a kerékpárját. Biztosan elesett egy pocsolyában, tegnap nagy eső esett.

A bicikli kereke is deformálódott, talán azért nem tud felülni rá.

Már a padokon üldögélve, szemlélődve, egyre több, sáros biciklis tűnik fel a parton. Valamilyen verseny van, és ez itt a cél. Az útvonal pedig – az irányból következtetve –, bizonyára a hegyeken át vezet.

Fiatalok, idősebbek kerekeznek a kanyarban a felismerhetetlenségig sárosan.

A biciklik kerékagyig agyagos fűcafatokkal megpakolva.

Csoda, hogy hajtani lehet őket és még gurulnak is.

A versenyzők combig, hónaljig feketén, ki mennyire volt elmés a túlélési technikában.

Minden bizonnyal az összes résztvevő tanul vagy dolgozik hétközben.

Ez a vasárnapja. A pihenés, a kikapcsolódás.

Az intellektuális lény teljesíti saját kitűzött szenvedésadagját.

Ugyanezt a munkahelyén, az iskolában gyűlöli.

De így?! Relaxál, pihen, feltöltődik.

Csak csendben, egyedül nem marad saját magával.

Inkább a cápák a tengerben, a krokodilok az afrikai folyókban, a Vezúv krátere, a Déli sark hómezői, egy űrutazás, mindegy.

Menni, menni, menni.

Most hallom a rádióban, hogy a turisták ellepték Tibetet.

Lépni nem lehet a kolostorokban, remetelakokban.

Budapest, 2006. szept. 20.