Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 174.

 174.

A határtalan száguldás a vérünkben van,

nemcsak mai motorosok, autósokban,

hanem állítólag már őseink is tették,

lovagolva az eurázsiai sztyeppét.

Pedig azon végigmenni még ma sem könnyű,

mint száll fölöttünk biztatón turul és ölyű,

oly nagy távolságot akarunk áthidalni,

a mennyország kapujában fogunk meghalni.

Vagy az „Ígéret Földjén”, bár nem nekünk szólt az,

kifacsart történelmünk hamisított szózat,

benne van a „foglalás” miatti bűntudat,

ne legyen vétek szolgálni idegen urat.

Miközben mindig itt műveltük a földet,

raktunk pirosló sebünkre gyógyító zöldet,

bebizonyítva, hogy itt minden nép jól elfér,

mint a Föld is bolygók közt harc nélkül körbeér.

Nekünk a dombos határ nyújt végtelenséget,

isteni jelet a nap a termésbe éget,

távol áll tőlünk harciasság: csak védelmi

célból szoktunk kardot kihúzni, dárdát vetni.

Ma időjárás miatt kémleljük az eget,

már biciklizés közben érezzük a szelet,

megnyugszunk, ha mind többen fordulnak afelé,

hogy „gyors körön” térjenek lelkükben befelé.