Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1786)

Az országhatárok elavultsága már akkor

nyilvánvaló volt, amikor megszülettek, mert ne

gondoljuk, hogy országok mindig voltak, nem, hanem

birtokok, élet-halál ura tulajdonossal.

Aki vezérként vagy annak hű alvezéreként

fegyverrel foglalta el a területet rajta

a néppel, s tette őket szolgájává, továbbra

megtartva a fegyverzetet, mi szolgának nem járt.

Kellett persze új hódítók ellen is, megvédte

magát és uradalmát, vagy elvesztvén a csatát,

új hatalom támadt ott, a régi elmenekült,

ha tudott, vagy átállt az új elit oldalára.

A nép szolgáltatta a munkaerőt eltartani

a felsőbbrendűeket, miközben nagyobb térség

tehát nem különülhetett el, válhatott ország

jellegű egységgé, nem volt meg rá a képesség.

A hadi hatékonyság oly mértékben hiányzott,

amit el sem tudunk képzelni, nem hiszünk,

annyira be lettünk állítódva a középkori, sőt

ókori nagy birodalmakra, ami hazugság.

Sem felfegyverezni, se eltartani nem tudtak oly

nagy hadsereget, mi annak leigázáshoz

szükséges lett volna, ám elég régen hirdetik

e hamis történelmet, mit ilyennek írtak meg.

Annyira ügyesen, vagy inkább az ellenkezőt

mondókat elhallgattatva, hogy leleplezés még

nincs, máig él a nagy előkép szellemének hű

ápolása, ez áll érdekében a szent rendnek.

E közel ötszáz évre nem megy vissza szóbeli

emlékezet, az írásbeli pedig tekintélyt

vívott ki magának, olyannyira, hogy bolondnak

nézik, aki rájön valamire és felszólal.

Okleveleket, krónikákat úgy értelmeznek aztán,

mintha országokról szólnának, mai népesség

is régmúltba visszavetített, s mintha földrajzi

távolságot úgy győztek volna le régen, mint ma.

Mindez pedig feljogosít mai vezetést úgy

hajtani vágóhídra katonát, lebombázott 

civil lakosságot, ahogy állítólagosan

mindig történt a mindig vad történelem során.

Más kérdés, hogy az országhatárok ellen nemcsak

vesztessé tett s lett nemzetek ágálnak, mert nagy-nagy

igazságtalanság érte őket, hanem az egy akol-egy-pásztor

kezdeményezés hívei, de ők kevesebben.