Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1910)

Amiként a látásunk túlnő a tapintásunkon,

úgy gondolkodásunk a közvetlen érzékelteken,

és ahogy a látóhatár sem örök bizonyosság,

úgy a gondolatszárnyalás előtt sincs akadály.

És amit ez számunkra jelent, nem kézzelfogható,

bár felfedezők lába bejárta az egész földet,

egyrészt behunyt szemmel is megmarad külvilág képe,

másrészt az elvi viszonyokkal is tudunk számolni.

Szükségletek mellett kíváncsiság űz és hajt minket,

céllal járunk, de a mellékes találat még több is,

élelmet nehezebb raktározni, mint eszmét fejben,

a kettő együttesen nyújtja a biztonságunkat.

Ami soha nem hiányzott az egész közösségből,

hiszen emberi túlélés történt a régmúlt óta,

sőt, már azelőtt, de azt nem nagyon szokás vizsgálni,

messzi mélybe nyúlik, csak több feltevéssel érjük el.

Különösen ha addig ellátó műszerekkel kis

idő óta rendelkezünk, s amit eredményeznek,

többnyire nem feleltetik meg korábbi, tudomány-

helyettes vallási világnézet nyelvezetével.

Magyarán, kihagyják a leírásból, magyarázat-

nyújtásból az isteni teremtés elképzelését,

amit így visszafelé fejtett értelmezésként kell

érvényesíteni, ahonnan valóság érkezik.

Valahol félúton találkozik életvilág és

ember, mikorra betöltött isteni tervezetet,

lejött a fáról s felegyenesedett, messzebb lásson,

elméje megkezdte megismételni a világot.

Vagy csak harmada ez az idő, eredmény szempontból,

mióta ember létezik, van, mert az élet előtt,

kiderült, magának a világnak is létre kellett

jönni, s itt végképp megfeneklik az ész, Istent keres.

Mert, bár beszél róla, nem tudja felfogni a semmit,

általános hiányt levezetni részlegesekből,

s annak ellenkezőjét nevezi létezésnek, de

ez gondolatjáték, valóságtartalma alig.

Helyesebben, annyi és az, hogy nem véletlen mondják

egyes bölcselők emberi csúcsteljesítménynek az

istenfelfogást, tehát nem a vallás oldaláról,

hanem a tudomány további lehetőségeként.