Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 201.
![](https://static.wixstatic.com/media/55b554_fe02fae5949946d5bc721b3b54f8f8a3~mv2.jpg/v1/fill/w_88,h_90,al_c,q_80,usm_0.66_1.00_0.01,blur_2,enc_auto/55b554_fe02fae5949946d5bc721b3b54f8f8a3~mv2.jpg)
201.
Nem lehet menekülni tudatlansággal
a vigasztalanságtól, nyílt erőszakkal
a kilátástalanságtól, s hazugsággal
az igazság hiányától: nincs menekvés
máshol, mint belátni a tudás határát,
a megfejthetetlen kegyelem szentségét,
s tehetetlenségünk beismerésével
megérkezni hatékonyság hatalmához.
Így építette fel az ember önmagát,
kevesebbel beérve, mint mindentudás,
lépésenként megértve veszteségeink
okán, mit rosszul tettünk s mi javítható.
Megismerni ártó ismeretlenséget
csak őszinte kérdésfeltevéssel lehet,
nem figyelemeltereléssel színlelve,
hogy alávetettünk lett a természetünk.
Még mindig a nyelvünk a kiindulásunk,
ezzel irányítunk minden jó megoldást,
amit nehéz megtanulni, ezért jönnek
a könnyebbet ígérő tévhitek szítói.
Úgy bízni magunkban, hogy közben nem tudunk
minden bajra megoldást, lelkünk győzhet meg,
egymásé fölé emelt jóakarattal
áldott állapottá téve életünket.