Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (2096)

Lélekegyensúly megteremtődését természet

ajándékának tekintik leginkább, szépséget

találni közeli és távoli környezetben,

jóságot mindenre kiterjedő szeretetben.

Keresni kitartón, legyen mit mérlegre tenni,

hová tolakszik, árad a gonoszság valamennyi

ága és boga, abból nincs hiány, letiporja

a gyenge hitet, mint virágmezőt hadi horda.

Egyik oldali serpenyőben sem a természet

önmagában a szerepadó, nem szolgál készen

előnnyel és hátránnyal, meg kell érte dolgozni,

szívet kedves, vagy elvetemült helyzetbe hozni.

Utóbbi haszontalan, sőt igen káros munka,

embermegalázó, míg előbbi a javunkra

irányul, de billegni látjuk a mérlegelést,

bármennyire igyekszünk űzni jóemberkedést.

Időlegesen túlsúlyba kerül zaklatottság,

haraguk félelemből fakadó dühbe fojtják,

akik nem a természettől születetten rosszak,

nem önhiba, hogy igényük takarónál hosszabb.

De nem is a körülmények hatalmának átka,

hogy az oltárnál nemet mond a kiszemelt mátka,

jobb ajánlatot vél felfedezni hazugságban,

holott a boldogságnál nincs több hitvesi ágyban.

S aki úgy érzi, hogy nem tud eleget kívánni,

a sokból, mi másnak van, saját sorát kivárni,

mert a sors beletenyerelt hibás életébe,

hibát nem ő követett el, ez érvének éle.

Ő csak elszenvedte a bajt, amint sokan mások,

felszínen nézve, hisz mélyre senki nem ásott

a vesztesek közül, nem maradt rá elég ereje,

megcsapta bénító igazságtalanság szele.

Joggal, ha a szerencséseknek nevezettekkel

égbe szállt a libikóka kétes szerkezettel,

s alul maradtra nem érvényes egyszer lenn, máskor fenn

elv, de húzd meg, erezd meg ellenfogás, mikor kell.

Viszont ők a szent rendre hivatkozva tanyáznak

egy-egy történelmi korszak csúcsán, életváznak

oszlopaiként, vállukon viszik a nemzetet,

gondozzák a hitet, mit a nép jövőbe vetett.

S itt fordul meg, fordulhat lélek felé gondolat,

minek tekintsünk egyes emberből lévő sokat,

közös belső, vagy idegen külső célért élnek,

maguk lehetőt, vagy tőlük lehetetlent kérnek.

Teljesíthetetlennel legyenek sakkban tartva,

kisebbrendűen sikerélményből kimaradva,

s az ebben a baj, hogy a sikerkényszer ragályos,

pedig egyénre bontva ily törvény nem hatályos.

Egyénnek a személyiség felé kell kitörni,

helyzete bilincsét istenhűséggel letörni,

amit a tökéletesség képzete biztosít

mindenkinek, bár hazug eszmeiség titkosít.

Olyannyira, hogy legigazabb képviselőjét,

ki földön járva hirdette a lélek őrzőjét,

a szeretetet mindenekfeletti urunknak,

elveszejteni akarták, csillagát kihunytnak.

S ahogy kikeletkor a földből kibújnak magok,

új élet serken reménységből, mit ránk hagyott

sok-sok nemzedék javítási szándéka,

mi ellen az elnyomás már tehetetlen béna.

De csak akkor, ha ezt a közösségi létezést

mi magunk kezdeményezzük, egyénieskedést

ránk szabott feladatteljesítésben kiélve,

vágyaink lendítsenek tovább, szívlázban égve.

Amikor már minden tőlünk függ, ami emberi,

a természet tápláló kenyerét kezünk szeli,

s oly szeletekkel tálalja, mit nemcsak érdemelsz,

de miáltal közösségeden jó nagyot emelsz.

Így kerülsz egyensúlyba magaddal lelki téren,

magadat mások feléd fordulásából méred,

s míg teljesítés közben elfelejtheted, ki vagy,

egyenesen jó, hogy a természetesség kihagy.

Lehet, ez jobban igénybe veszi testi valód,

de lelkesedésed elnyomja fájdalmi csalód,

ha visszahúzna, leállítva a cselekvésed,

miközben nevedet örökkévalóba vésed.

Megfelelve minden kihívásnak vagy nyugalmas,

nem így téve lenne életed igen unalmas

a természetre fogva, pedig testünk ajándék,

miáltal élvezetbe csap át szellemi szándék.