Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 241.
![](https://static.wixstatic.com/media/55b554_fe02fae5949946d5bc721b3b54f8f8a3~mv2.jpg/v1/fill/w_88,h_90,al_c,q_80,usm_0.66_1.00_0.01,blur_2,enc_auto/55b554_fe02fae5949946d5bc721b3b54f8f8a3~mv2.jpg)
241.
Leginkább befelé légy büszke rá, hogy magyar vagy,
legalább befelé légy büszke rá: a magyar nagy.
Nagy, különösen ha a megélt időt tekintjük,
mióta emberként egymást magyarságra intjük.
Erkölcsi nagyságot teremtett föld művelése,
napját hit ragyogtatta, hogy beérik vetése,
s hogy hűsége, szorgalma ifjakra átragadjon,
megtette a lehetetlent: vannál többet adjon.
Nem a szerencsének: fémeknek volt a kovácsa,
kenyerének sosem fogyhatott ki a kovásza,
de mennél többre jutott, munkája eredménye
földönfutókat vonzott, rablásnak lett kitéve.
A rablók öltek, gyújtogattak és tovább mentek,
s hősiesen harcoltunk, amikor visszatértek,
családunkért, hazánkért megvédtük tőlük a hont,
ahol legszebben az örök béke dallama zsong.
Életmód-alkotás csúcspontja a törvényhozás,
szívünkbe véstük, eszünkkel féltük minden sorát,
s nem tudsz róla, hogy betartod, ha az természeted,
úgy neveltek elődeink, az nincs, hogy megszeged.
Ebben vagyunk hát a legnagyobbak: kiműveltünk
olyan emberséget, mit egyetemessé emeltünk,
s ebben követ most már minket mindenki a földön,
szívesen adtunk, előbb szomszédunknak, kölcsön.