Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 287.

 287.

Örömében még talán ugrál a gyermek,

és felnőtt is majd’ kiugrik a bőréből,

de hogy mi a mozgatója az esetnek,

több közt egy lélektani elméletté lőn.

Pedig ez fontosabb mindennél, öreget

éppúgy lelkesít, mint a fiatalokat,

miatta ostromlunk titokzatos eget,

veszünk birtokba természet-falatokat.

Mert ha csak azt nézzük, milyen vegyületek

támadnak bennünk, ha születik eredmény,

elfelejtünk együtt örülni veletek,

s hogy milyen lehet a feltüzelt emberlény.

Romba döntünk fogékonyságot az újra,

ismeretlenben határtalan szárnyalást:

szomjasok ne rohanjanak tudás-kútra,

a fehér folt ne váltson ki szívó-hatást

a felfedezetlenségek térképéről,

leltárából, hanem üljünk meg nyugodtan

múltból örökölt babérjainkon, régről

megismert rendet járjunk élőn és holtan.

S ha eközben lázad a bűnünk, teremtőnk

megbocsát, ha elfogadjuk üdvös kegyét,

de mi inkább lennénk önmagunknak nemtőnk,

megmászva nemzedékünk kihívás hegyét.