DZSUMBUJDA (Gavallér János verse)

DZSUMBUJDA

Bár írhatnék vén ribancoknak szépeket,

s leborulhatnék a múló idő elé,

kujon-szerelmesen,

de belül, akár hazám lelkülete;

kihalt vágóhidak vaskampójának sóhaja,

becsületbolondként,

éhezők szellemostora vagyok,

s végig húzok magamon,

akár mazochista,

mert sikít bennem a tudat:

A test már nem az ember otthona!

Táplálékként belém tukmált

sok semmi információt őrölt életem,

mára Nihil-isten elé borulok,

s nimfomániás nőnek álcázva nyeltetik velem

a ganét:

Szabadság helyett moslék,

skizofrén Mammonmánia,

– ordít sötét lelkemben egy kis fény!

Elárvult tájak szerelmese szívem,

a buján vad és végtelen sztyeppéké,

ahol még él az élet.

Kihalt vágóhidak vaskampójának sóhaját

hallják-é az ítélkezők?

S a legmodernebb korok törvénykoszorúit,

mint lélektemetőt,

megfesti-e majd a történelem?

2014. 09.09.