top of page

Geopolitikai purgatóriumban: szövetségesnek lenni is nehéz, de „kvázi szövetségesnek” életveszélyes




Vukics Ferenc jegyzete


„A háborús propaganda stimulálja pszichénk legerősebb aspektusait, a tudatalattinkat, az ösztönös késztetéseinket... Minél több egység jelenik meg egy átfogó erkölcsi narratíva támogatására, annál nehezebbé válik bárki számára, hogy kritikusan értékelje azt... Amikor a kritikai képességeket szándékosan kikapcsolják az abszolút erkölcsi bizonyosság elérésének hite alapján, agyunknak az értelem képességével felfegyverzett részei kikapcsolódnak.” – Glenn Greenwald

Az elmúlt években sokakban megfogalmazódott az a gondolat, hogy az Egyesült Államok szövetségesének lenni legalább akkora veszélyforrás, mint ellenségei közé tartozni.


Kohán Mátyás jobboldali újságíró a globális minimumadó bevezetése kapcsán fejezte ki csalódottságát az USA-val kapcsolatban:


„Na, ezért van elegem az Egyesült Államokból akkor – hiába természetileg gyönyörű, kultúrájában gazdag ország, egyben a világ legnagyobb népességű jóléti demokráciája, ahol egyértelműen több a lakosság ráhatása a dolgok menetére, mint a vele versengő nagyhatalmak bármelyikében –, amikor épp kutyába sem veszi a világ többi részét, benne a szövetségeseivel. Akarnok módon tüsszent néha egyet egy csillagos-sávos reggelen, és úthengerként megy át mindazokon, akik az aktuális, globális valóságokkal egyáltalán nem számoló nünükéje mellé nem takarnak fel azonnal, feltétel nélkül.”


Szalay Máté baloldali újságíró másfél évvel ezelőtt így foglalta össze az új amerikai külpolitika lényegét:


„Donald Trump a tranzakcionalistának nevezett, unilaterális, erősen érdekalapú hozzáállásával szemben Joe Biden az amerikai morális vezető szerep visszaállítását ígérte. A demokrata politikus ezt a 'példamutatás erejével', a demokratikus értékek és a multilaterális együttműködés előtérbe helyezésével és az emberi jogok hangsúlyosabb képviseletével akarta megtenni.”

Amerika visszatért – deklarálta a választási győzelem utáni hónapokban Anthony Blinken külügyminiszter és Biden elnök.

A woke-ízű „morális vezetői” szerep eléggé félelmetesen hangzik az olyan emberek számára, akik egyszer már átélték egy totalitárius rendszer embertelenségét. Semmi jóval sem biztatnak ezek a szavak. A „morális vezetőnek” joga van meghatározni, hogy mi is a morál, a demokratikus érték és az emberi jog. Nincs egyeztetés, alkalmazkodás van. A szövetségesek és partnerek önállósága megszűnik, az országok vezetése titkosszolgálati feladatokká egyszerűsödik le, az ellenállók pedig számíthatnak a „világ páriája” minősítésre.

2021. március 24.-én Brüsszelben, a NATO-központban tartott „Amerika szövetségeinek megerősítése és újragondolása” c. tájékoztatójában Antony J. Blinken, amerikai külügyminiszter részletesen ismertette az „új világrenddel” kapcsolatos elképzeléseiket.


„Néhány hete, nem sokkal külügyminiszteri kinevezésem után, közvetlenül Amerika népéhez szóltam. Akkor elmondtam, hogy első számú feladatom biztosítani, hogy Amerika külpolitikája őket szolgálja: hogy életüket biztonságosabbá tegye, lehetőségeket teremtsen a családok és a közösségek számára, és foglalkozzon a jövőjüket egyre inkább meghatározó globális kihívásokkal. Azt is elmondtam, hogy ahhoz, hogy Amerika népét szolgáljuk, meg kell erősítenünk és fel kell élesztenünk a szövetségeinket és partnerségeinket szerte a világon.”


„Bár az amerikaiak sok dologban nem értenek egyet, a szövetségek és partnerségek értéke nem tartozik ezek közé. A Globális Ügyek Chicagói Tanácsa által nemrégiben elvégzett felmérés szerint tízből kilenc amerikai gondolja úgy, hogy a szövetségeink fenntartása jelenti a külpolitikai céljaink elérésének legeredményesebb módját. Tízből kilenc. Nem nehéz belátni, miért. Látják, milyen kihívásokkal kell szembenéznünk – klímaváltozás, a COVID-19-világjárvány, gazdasági egyenlőtlenségek, Kína egyre határozottabb fellépése –, és tudják, hogy az Egyesült Államok sokkal sikeresebben kezelheti ezeket a partnereivel, mint egyedül. És ebben minden szövetségesünk egyetérthet.

„Ma a világ igencsak másképp néz ki, mint néhány évtizeddel ezelőtt, amikor sok szövetségünk megköttetett – vagy mint akár négy évvel ezelőtt. Megsokszorozódtak a fenyegetések. Élesedett a verseny. Megváltoztak az erőviszonyok. Megrendült a szövetségeinkbe, az egymásba és az elkötelezettségünk erejébe vetett bizalom. Szövetségeink szerte, és még azokon belül sem mindig értünk egyet a fenyegetésekkel vagy a leküzdésükkel kapcsolatban. Közös értékeinkre, a demokráciára és az emberi jogokra veszély leselkedik – nemcsak országainkon kívülről, hanem belülről is. Az új fenyegetések pedig gyorsabban felütik a fejüket, mint ahogy ki tudjuk fejleszteni a védekezéshez szükséges eszközöket.”


„A világot jelenleg uraló fenyegetések közül sok nem volt még központi tényező a szövetségeink megalakulásának idején. Volt, amelyik még nem is létezett. De pont ez a szövetségeink legnagyobb erénye: alkalmazkodásra születtek: együtt kell fejlődniük az új kihívásokkal. Most a következőképpen alkalmazkodhatunk. Először is, újból el kell köteleznünk magunkat szövetségeink és az azokat fenntartó közös értékeink mellett.


„Másodszor, korszerűsítenünk kell szövetségeinket. Első lépésként fejlesztenünk kell a katonai erőinket és készültségünket annak érdekében, hogy azok erős és hiteles visszatartó erőként szolgálhassanak. Gondoskodnunk kell például arról, hogy stratégiai célú, nukleáris elrettentő eszközeink biztonságosak és hatásosak maradjanak, különösen az Oroszország által végrehajtott korszerűsítés fényében.”


„A gazdasági, technológiai és információs területeken jelentkező fenyegetések kezelése érdekében bővítenünk kell az eszköztárunkat. És nem tehetjük meg, hogy pusztán védekező álláspontra helyezkedünk – elébe kell mennünk a problémáknak.”


„Harmadszor, kiterjedtebb koalíciókat kell kötnünk szövetségeseinkkel és partnereinkkel. Hajlamosak vagyunk elkülöníteni szövetségeinket és partneri együttműködéseinket. Nem teszünk eleget azért, hogy összehozzuk őket. Pedig kellene. Minél inkább egyesülnek az egymást kiegészítő erősségekkel és erőforrásokkal bíró országok a közös célok elérése érdekében, annál jobban jár mindenki.”


„Emellett az egyes országok vezetőségén túlmenően a magánszektorról, a civil társadalomról, a jótékonysági szervezetekről, a városokról és az egyetemekről sem feledkezünk meg. A sokszínű és kiterjedt alapokon nyugvó együttműködés elengedhetetlen a globális javak védelméhez – ezek azok az erőforrások, amelyek megosztására és hasznosítására minden embernek joga van, és amelyekre ellenfeleink most rátelepszenek.”

„Ha szövetségeseink is kiveszik a részüket a terhek viseléséből, joggal várják el, hogy a döntéshozatalban is legyen szavuk. Be fogjuk váltani az ehhez fűzött reményt. Ez azzal kezdődik, hogy idejében és gyakran konzultálunk barátainkkal.”

Ma ott tartunk, hogy az USA diktátumokat tol azon európai vezetők elé, akik hatalomra jutásában segédkezett, és akik hűségéről teljes mértékben megbizonyosodott.

Valójában nincs egyeztetés, és az ukrajnai konfliktus során az európai szövetségesek szépen lassan megtanulják, hogy az USA mint „morális vezető”, az ő általa képviselt „értékek” védelme (a szent tehén) érdekében bármelyik szövetségese biztonságát és jólétét is hajlandó feláldozni.

Négyszeres áron szállított LNG, sokmilliárd dolláros megrendelések az amerikai hadiiparnak, zöld köntösbe öltöztetett vállalati támogatások és adókedvezmények – Amerika jól jár a háborúval, Európa viszont egyre frusztráltabb ettől.


Tíz hónap telt el az ukrán invázió kezdete óta, s most első ízben mutatkoznak repedések a Blinken által olyan „mesterien” összerakott, eddig több-kevésbé egységes nyugati blokkon belül. Az EU vezető erőinek végre leesett, hogy az energiahordozókra kivetett korlátozásokkal és szankciókkal egyelőre csak az amerikaiak jártak jól – jó drágán exportálhatnak gázt az óceán túlpartjára. Az öreg kontinens frusztrációját most még jobban fokozza, hogy Washington masszív támogatásokat tol a zöldiparágakba.


A Politico című lapnak nyilatkozó uniós hivatalnokok szerint könnyen Amerika-ellenes hangulat alakulhat ki az öreg kontinensen, ha Washington továbbra is semmibe veszi az európai gazdasági érdekeket. „Ha a rideg tényeket nézzük, a háborúból Amerika profitál a legtöbbet, mert több és drágább gázt, valamint több fegyvert tudnak eladni” – nyilatkozta a lapnak egy rangidős uniós hivatalnok. „Valóban történelmi fordulatnál vagyunk” – kommentálta a helyzetet a forrás, aki attól tart, hogy a magas energiaárak, valamint a Biden adminisztráció zöld csomagja, amely jelentős vállalati támogatásokat tartalmaz a transzatlanti szövetség ellen hangolja az uniós polgárokat.


A támogatások ellen az unió hivatalosan is tiltakozott Washingtonnál, azonban egyelőre semmi jele annak, hogy az amerikaiak ezt fontolóra vennék. A háborúra a nyugat szankciók bevezetésével válaszolt, ennek azonban az öreg kontinens issza meg a levét. A NATO tagállamok fegyverekkel is támogatják Ukrajnát, az amerikai hadiipar alig várja, hogy kimerüljenek a készletek, zsíros megrendelésekben bízik.


Emmanuel Macron francia elnök szerint az amerikai gázárak „egyáltalán nem barátiak”, míg a német gazdasági miniszter felszólította Washingtont, hogy mutasson nagyobb „szolidaritást” és csökkentse az energiahordozók árát. A Balin tartott G20 csúcstalálkozón az uniós vezetők jelezték Biden elnöknek problémáikat – főleg a gázárakkal kapcsolatban –, az elnököt azonban láthatóan egyáltalán nem foglalkoztatták ezek a jelzések.


Emlékszünk még!


„Ha szövetségeseink is kiveszik a részüket a terhek viseléséből, joggal várják el, hogy a döntéshozatalban is legyen szavuk. Be fogjuk váltani az ehhez fűzött reményt. Ez azzal kezdődik, hogy időben és gyakran konzultálunk barátainkkal.”


Az európaiak reménye az volt, hogy a Biden-adminisztráció újra fogja építeni a kontinenssel Amerikának a transzatlanti kapcsolatokat, most pedig attól rettegnek, hogy mindenféle egyeztetés nélkül a háború mellé még egy gazdasági háborút is kapnak a nyakukba.

Az EU vezetői most már nyíltan harcokról beszélnek, nem csak a barátságról.

Azt mondják, hogy a Washingtonnal való konfliktus a legutolsó dolog, amit akarnak, miközben Ukrajnában háború dúl a küszöbükön, és a közös elhatározás elengedhetetlen Oroszország megállításához. A pénz azonban veszélyezteti ezt az egységet.


"Európában már most is háború van. Az utolsó dolog, amire szükségünk van, az egy kereskedelmi háború" - nyilatkozta Margrethe Vestager egy héttel ezelőtt. A 27 országot tömörítő blokkban sokan úgy látják, hogy az USA igazságtalanul zárja ki régi és megbízható szövetségeseit a jövedelmező amerikai piacról.


A szövetségesek „észhez térése” mellett várható, hogy az ún. „partnerországok”, a „kvázi szövetségesek” is újragondolják a „világ morális vezetőjéhez” való viszonyukat.


Ne feledjük Blinken szavait:


„Harmadszor, kiterjedtebb koalíciókat kell kötnünk szövetségeseinkkel és partnereinkkel. Hajlamosak vagyunk elkülöníteni szövetségeinket és partneri együttműködéseinket. Nem teszünk eleget azért, hogy összehozzuk őket. Pedig kellene. Minél inkább egyesülnek az egymást kiegészítő erősségekkel és erőforrásokkal bíró országok a közös célok elérése érdekében, annál jobban jár mindenki.”


Ez a kijelentés azért is „húsbavágó”, mert ezt az amerikai szándékot sokan nem értik még a szövetségesek közül.

November elején az Első csapás: Az USA és a világ legveszélyesebb nukleáris politikája c. írásban már felhívtam a figyelmet arra, hogy az USA nukleáris politikájának három megdöbbentő jellemzője van: az első csapás politikája azt jelenti, hogy hajlandó lenne atomháborút kezdeményezni úgy, hogy elsőként csapást mér az ellenségre, és ezt akkor is megtenné, ha nem nukleáris, csak hagyományos fenyegetéssel állna szemben. Ezt a lépést nemcsak saját maga, nemcsak szövetségesei, hanem "partnerei" védelmében is megtenné.


Benjamin H. Friedman és Natalie Armbruster szerint azonban az Egyesült Államok többnyire be nem tartott védelmi ígéreteiben az az óriási csapda, hogy ezen országok a védelmi ígéretek túlértékelése kapcsán végül háttérbe szorítják az óvatosabb, diplomáciai utakat.


Friedman és Natalie Armbruster „Amikor a kvázi szövetségesek, mint Ukrajna udvarlása erkölcsi kockázattá válik” c. írásukban arról beszélnek, hogy a „partneroroszágok”, a „kvázi szövetségesek” egyfajta geopolitikai purgatóriumban lebegnek. Miközben Washington arra bátorítja őket, hogy elhiggyék, hogy az Egyesült Államok védelmében élhetnek, a nagyon is konkrét események során mégsem kapják meg a kellő támogatást, mert minden ügy az USA „pillanatnyi érdekei” mentén kerül értelmezésre. A szerzőpáros szerint a kvázi státusz veszélyt jelent, nemcsak az Egyesült Államok számára, hanem azokra az államokra nézve is, amelyeket látszólag megvéd.


A közelmúltban tartott virtuális csúcstalálkozón a NATO vezetői megerősítették azon szándékukat, hogy felveszik Ukrajnát a szövetségbe. Ezzel egyúttal jelezték, hogy furcsa módon valamikor közvetlenül meg akarják védeni Ukrajnát, csak nem most, amikor éppen támadás alatt áll. A NATO-szövetség domináns hatalmaként ez az Egyesült Államokat abba a megszokott, de veszélyes helyzetbe hozza, hogy homályosan és félszívvel felajánlja egy nem szövetséges ország védelmét.


Ezek az államok, amelyeket nemrégiben készült jelentésünkben "kvázi szövetségeseknek" neveztünk el, nem valódi szövetségesek, mivel az Egyesült Államoknak nincs szerződéses kötelezettsége arra, hogy megvédje őket. De egyfajta geopolitikai purgatóriumban lebegnek. Washington arra bátorítja őket, hogy elhiggyék, hogy az Egyesült Államok védekező félárnyékában lehetnek. A kvázi státusz veszélyt jelent, nemcsak az Egyesült Államok számára, hanem azokra az államokra nézve is, amelyeket látszólag megvéd. Washingtonnak fel kellene hagynia a szavakban kivitelezett kvázi szövetségek megkötésével, vagy el kellene köteleznie magát az államok védelme mellett, vagy - ahogyan azt a legtöbbször cselekednie kellet volna - világossá kellene tennie, hogy nem fogja őket megvédeni.


A kvázi szövetségesi státusz egy homályos állapot, amelyet a hivatalos retorika hoz létre, például a túlbuzgó kongresszusi képviselők vagy a mézes-mázas beszédű elnökök hamis szavai által. Egyes államokat "szövetségeseknek" neveznek, "tartós kötelékekről" és "vasszilárd" kötelezettségvállalásokról beszélnek. A nagyarányú fegyvereladások és a hivatalos kötelezettségvállalásokról szóló beszédek csak súlyosbítják a bajt. A kvázi szövetséges státusz általában államokra vonatkozik - Irak, Szaúd-Arábia, az Egyesült Arab Emírségek, Katar, Bahrein, Ukrajna, Grúzia és Tajvan, és valószínűleg Izrael, amely vitathatóan olyan közel áll a tényleges szövetségeshez, hogy az is -, de olyan szub-állami entitásokkal való kapcsolatokban is megjelenik, mint a szovjet támogatású kormány ellen harcoló mudzsahedek az 1980-as évek Afganisztánjában vagy a mai szíriai kurdok esetében.


A kvázi szövetségesek veszélyt jelentenek az USA számára, mivel olyan háborúkba vagy vitákba keveredhetnek, amelyek nem esnek egybe az USA érdekeivel. A szövetségek szándékosan vonják be a nemzeteket egymás védelmébe. Míg azonban a szerződéses szövetségek legalábbis az Egyesült Államok biztonsági érdekeit hivatottak szolgálni, a kvázi szövetségesek védelmében az Egyesült Államok érdeke általában kétes, ami jellemzően az egyik oka annak, hogy az Egyesült Államoknak nincs szerződéses kötelezettsége ezekkel az államokkal szemben.


A kvázi szövetségesekkel való összefonódás két mechanizmus révén történik. Először is, az amerikai vezetők kvázi szövetségesekkel kapcsolatos retorikája azt a képzetet keltheti az amerikai közvéleményben, hogy az országnak kollektív kötelezettsége van az adott állammal vagy csoporttal szemben, ahogyan ez vitathatóan nemrégiben Szaúd-Arábia és a szíriai kurdok esetében történt. Ez politikai nyomást gyakorolhat az amerikai vezetőkre, hogy avatkozzanak be, és felesleges kockázatot vállaljanak, ha a kvázi szövetségest fenyegetik vagy megtámadják.


A kvázi szövetségesekkel való összefonódás második forrása az amerikai vezetők hitelességét érinti. Gyakran attól tartanak, hogy ha az Egyesült Államok valamikor valamilyen homályos kötelezettségvállalást is tett valakinek a megvédésére, akkor, ha nem védi meg, az aláássa az USA hitelességét a tényleges szövetségesek szemében. Bár a történelem azt mutatja, hogy ez a meggyőződés téves, továbbra is fennáll, és azzal fenyeget, hogy félszívű ígéretekkel teszik a kvázi szövetségeseket valódi katonai problémákká.


Az Egyesült Államok és az Öböl-menti kapcsolatok is jellemző példák az ilyen összefonódásra. Az Egyesült Államok és az Öböl-államok, különösen Szaúd-Arábia kapcsolata hozzájárult a térségben a költséges bázisok fenntartásához, a Teheránnal szembeni ellenálláshoz és az Iránnal való háború kockázatának növekedéséhez. Az olyan despotikus kvázi szövetségesekkel való összefonódás, mint Szaúd-Arábia, még akkor is költséges és káros lehet az Egyesült Államok számára, ha nem vezet háborúhoz, mivel az agresszióval és az emberi jogok megsértésével - mint például a jemeni civilek bombázásával - való kapcsolatba hozatal miatt a jó hírnév sérül.


A kvázi-szövetség állapota vitathatóan még veszélyesebb a kvázi-szövetségesek számára, mint az Egyesült Államok számára. Ez az erkölcsi kockázat miatt van így. Az erkölcsi kockázat a nemzetközi politikában igazából akkor jelentkezik, amikor egy állam túlzott kockázatot vállal, mert úgy hiszi, hogy majd egy másik állam viseli a költségeket. Más szóval, az Egyesült Államok homályos kötelezettségvállalásaival rendelkező államok veszélyes kockázatot vállalnak, miközben abban hisznek, hogy az amerikai védelemnek köszönhetően elkerülhetik a döntéseik következményeit.


Az erkölcsi kockázat arra készteti az államokat, hogy félreértelmezzék a valós erőviszonyokat. Ez elégtelen önvédelemhez vezethet. Ha például Tajvanról kiderülne, hogy téved, hogy az Egyesült Államok segítséget nyújt nekik, ha Kína betör, akkor rosszul kezelték az önvédelmi beruházásokat. Az erkölcsi kockázat gyakrabban vezet indokolatlan kockázatvállaláshoz. Grúzia 2008-ban és Szaúd-Arábia a Trump-adminisztráció idején vitathatatlanul példa arra, hogy az államok néha túlzott kockázatot vállaltak a szomszédokkal való kapcsolatokban. Ezek az országok valamilyen nagyobb mértékű amerikai támogatást vártak, és miközben ez nem érkezett meg folyamatosan támadásokat szenvedtek el.


Ukrajna tragikus példa erre. Az Egyesült Államok folyamatosan és szándékosan bátorította Kijev vezetőit. Elhitette velük, hogy amerikai védelmet kapnak, ami arra késztette Ukrajnát, hogy keményebb politikát képviseljen az Oroszországgal való kapcsolatokban, mint amilyenre ereje lett volna. 1994-ben a budapesti memorandummal az Egyesült Államok látszólag elkötelezte magát Ukrajna védelme mellett, bár a szöveg valójában csak arra kötelezte az aláírókat, hogy ne sértsék meg Ukrajna szuverenitását, és panaszt tegyenek az ENSZ-nél, ha valaki más ezt megteszi. 2008-ban, a bukaresti csúcstalálkozón az Egyesült Államok arra kényszerítette a NATO-t, hogy fogadja el Ukrajna és Grúzia csatlakozását. Valójában ezen országok egyike sem kapott tagsági cselekvési tervet, ami a tagság felé vezető első lépé lett volna. Ehelyett Ukrajna megnövelt amerikai katonai támogatást kapott, különösen miután Oroszország 2014-ben elfoglalta a Krímet, és 2020-ban a NATO "Fokozott Esélyek Partnere" címet kapta.

Miközben Oroszország 2021-ben megkezdte az ukrán határon az erők összevonását, a Biden-kormányzat többször is hangsúlyozta "rendíthetetlen" és "vasszigorú" támogatását, gyakorlatok sorozatát tartotta Ukrajnában, novemberben pedig aláírta Ukrajnával a Stratégiai Partnerség homályos Chartáját. A NATO vezetői eközben ragaszkodtak ahhoz, hogy Ukrajna számára a szövetség ajtaja nyitva marad a tagsággal kapcsolatban.


Lehet, hogy Oroszország egyébként is megszállta volna Ukrajnát, de valószínűnek tűnik, hogy Ukrajna talán több engedményt tett volna az orosz követeléseknek, ha nem állnak mögötte Washington ígéretei. Mindenekelőtt talán vállalta volna a semlegességet, és teljes mértékben végrehajtotta volna a Minszk II. megállapodást. A 2014-es támadás után az ukrán politika természetesen nacionalistábbá és kompromisszumkészebbé vált. Az Egyesült Államok támogatása hamis reményt adott az ukrán vezetőknek a megváltásról, és reményt arra, hogy elkerüljék a számukra politikailag fájdalmas lépéseket, amelyekre szükség lett volna a béke érdekében. Így Ukrajna kvázi amerikai szövetséges státusza talán nem lett volna a közvetlen kiváltó oka Oroszország inváziójának. Jelenleg azt tudjuk mondani, hogy mivel Ukrajna nem tett eleget a konfliktus elkerülése érdekében, ez a magatartás hozzájárult az invázióhoz.


A kvázi szövetségesek részleges amerikai felkarolása meglehetősen veszélyesnek bizonyult. Ez zűrzavarra és túlzott kockázatvállalásra ösztönzi az Egyesült Államokat. Amerika földrajzi elhelyezkedése és hatalma lehetővé teszi, hogy az utolsó pillanatban kivonuljon a veszélyes helyzetekből. Ez olyan kvázi szövetségeseket hagy a slamasztikában, mint Ukrajna, akiket arra bátorít, hogy reménykedjenek a soha meg nem érkező védelemben. Ezek az országok túlságosan könnyelműek lesznek, miközben a környezetükben a veszélyek egyre csak nőnek. Néha létfontosságú, hogy tisztázzuk, kinek nem fogunk segíteni sohasem.

Robert C. Castel szerint egy kis ország nem bízhatja magát teljesen a szövetségesére, mert a szövetségi kötelékben domináns szereplő legalább annyira figyel arra, hogy a szövetségese gyenge és kiszolgáltatott legyen, mint amennyire arra figyel, hogy az ellensége gyenge legyen.

A „felelősségteljes szövetséges” tisztában van azzal, hogy a szövetségek mulandóak és a „nagyok” bármikor hajlandóak feláldozni a kicsiket a saját érdekeikben. Izrael olyan „kvázi-szövetséges”, amely nem ért egyet mindenben az USA-val. Ez adja „igazi szövetségesi értékét”. Egy mindenre bólogató állam nem számít a történelmi folyamatokban. Magyarország a „rendszerváltoztatás” során „éltanuló” akart lenni, és teljesen felszámolta az önállóságát. A jelenleg bennünket körülvevő ellenszenv abból is származik, hogy korábban már azt gondolták rólunk, hogy mi leszünk az elsők, akik teljes mértékben feladjuk nemzeti függetlenségünket. Most, hogy kiderült, hogy mi lettünk ennek a legnagyobb védelmezői, a hatalmasok csalódottak.


Március eleji beszédében Orbán Viktor helyesen mondta:

„A NATO akkor véd meg bennünket, ha mi is készen állunk arra, hogy megvédjük magunkat. Aki azt gondolja, hogy a NATO megvéd minket, az téved.”

„Lehet okoskodni geopolitikáról, biztonságról, de az érvek fölött ott van az ember is, aki meghal. Egy ilyen zaklatott helyzetben könnyű hibázni. Ezért megfontolt, higgadt döntésekre van szükség.” „Katonákat vagy fegyvert küldeni azt jelenti, hogy részese leszünk a háborúnak. Észnél kell lenni”

369 megtekintés

Comentarios


legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

dombi 2023.jpg
vukics boritora.jpg
acta 202305.png
gyimothy.png
dio.jpg
KIEMELT CIKKEK
MOGY2023.jpg
bottom of page