Kié valójában Amerika? A bankok, a milliárdosok és a mély állam (John Whitehead jegyzete)

Eredeti cikk:

Who Really Owns America? The Banks, the Billionaires, and the Deep State, John Whitehead, John & Nisha Whitehead, November 12, 2025

Schiller Mária küldeménye

„A politikusokat azért tették oda, hogy elhitessék veled, hogy szabadon választhatsz. De nem így van. Nincs választásod. Vannak tulajdonosaid. Ők birtokolnak téged. Ők birtokolnak mindent. Ők birtokolják az összes fontos földterületet. Ők birtokolják és irányítják a vállalatokat. Már régóta megvették és kifizették a szenátust, a kongresszust, az állami házakat, a városházákat. A zsebükben tartják a bírákat, és az összes nagy médiavállalat az övék, így szinte az összes hírt és információt ellenőrzik, amit hallani lehet... Évente milliárdokat költenek lobbizásra. Lobbiznak, hogy megkapják, amit akarnak. Nos, mi tudjuk, mit akarnak. Maguknak többet akarnak, mindenki másnak pedig kevesebbet... . Ezt nevezik amerikai álomnak, mert aludni kell ahhoz, hogy elhiggyük.” – George Carlin

Miközben Trump elnök felveti az 50 éves jelzáloghitelek ötletét, az amerikaiaknak egy új változatát adják el az amerikai álomnak – egy olyan változatot, amely soha nem lehet igazán a miénk, csak bérbe vehetjük a bankoktól, milliárdosoktól és magántőke-befektetőktől, akik profitálnak az állandó adósságállományunkból.

Ez felveti a kérdést: kié Amerika?

A kormányé? A politikusoké? A vállalatoké? A külföldi befektetőké? Az amerikai népé?

Míg a Deep State cirkuszpolitikával – a birodalom kenyerével és cirkuszával – tartja megosztva és eltereli a nemzet figyelmét, a rendőrállam hatalmának erős szorítása biztosítja a végtelen háborúk, a féktelen kiadások és a jogállamiság figyelmen kívül hagyásának folytatását. Eközben Amerikát szó szerint eladják és megveszik a szemünk előtt.

Nézzük meg a tényeket.

A lakástulajdon – a középosztály stabilitásának sarokköve – életre szóló bérleti szerződéssé alakul át.

Az autók, a lakások és még az egyetemi diplomák is szerződéses árucikké váltak egy adósságvezérelt gazdaságban, ahol az átlagos amerikai család a Wall Street profitjának fedezetéül szolgál.

Ez nem véletlen.

Ez egy olyan gazdaság természetes fejlődése, amely a kevesek gazdagodását szolgálja a sokaság rovására.

Az amerikai álom előfizetéses szolgáltatásként újracsomagolva – a tulajdon illúziója, amelyet 0% előleg, ragadozó kamatlábak és egy életre szóló apró betűs szerződések támasztanak alá.

Ami korábban „vásárlásnak” számított, ma már egyszerűen a jövőből való bérlés.

Évről évre egyre több földünket veszítjük el vállalatok és külföldi érdekek miatt.

Miközben az egyes amerikaiak csak a lakbér megfizetéséért küzdenek, a vállalatok és a külföldi befektetők csendben, apránként felvásárolják az országot. A külföldi tulajdonban lévő amerikai mezőgazdasági földterületek nagysága több mint 43 millió acre-ra nőtt – több millióval csak az elmúlt néhány évben. Eközben a nagy intézményi földbirtokosok és az egycsaládos bérbeadók több százezer házat halmoztak fel az egész országban. A vállalatok ma hatalmas portfóliókkal rendelkeznek, és a leendő első lakásvásárlókat állandó bérlőkké alakítják. Az eredmény egy olyan ország, ahol földjeink és lakóhelyeink egyre nagyobb részét olyan szervezetek ellenőrzik, amelyek elsődleges hűségük a részvényesekhez, nem pedig a közösségekhez fűződik.

Ugyanez a dinamika érvényesül az iparágakban is.

Évről évre egyre több vállalkozásunkat veszítjük el külföldi vállalatok és érdekek javára. 

Azok a márkák, amelyek egykor az amerikai vállalkozásokat jellemezték – U.S. Steel, Budweiser, Jeep és Chrysler, Burger King, 7-Eleven – ma már nemzetközi zászlókat lobogtatnak. A kínai vállalatok és befektetők szintén felvásárolják a nagy élelmiszeripari vállalatokat, a kereskedelmi és lakóingatlanokat, valamint egyéb vállalkozásokat. A globális konglomerátumok felvásárolták azokat a neveket, amelyekkel felnőttünk: U.S. Steel (ma japán tulajdonban); General Electric (kínai tulajdonban); Budweiser (Belgium); Burger King (Kanada); 7-Eleven (Japán); Jeep, Chrysler és Dodge (holland tulajdonban); valamint IBM (kínai tulajdonban). Az amerikai gazdaság a világ oligarcháinak franchise-vá vált.

Egyre mélyebbre és mélyebbre ássuk magunkat az adósságba, mind nemzetként, mind népességként. 

Az adósság Amerika legjövedelmezőbb exportcikke lett. Washington trilliókat kölcsönöz, amelyeket nem tud visszafizetni; a Wall Street csomagolja a jövőnket olyan termékekbe, amelyeket eladhat; a háztartások pedig rekordösszegű egyenleget vállalnak magukra. A nemzeti adósság (az az összeg, amelyet a szövetségi kormány az évek során felvett és vissza kell fizetnie) Trump elnök alatt több mint 38 billió dollárra emelkedett, ami „a COVID-19-járványon kívül a leggyorsabb billió dolláros adósságfelhalmozás”. Röviden összefoglalva: az amerikai kormány hitelkártyával finanszírozza létezését, olyan programokra költve pénzt, amelyeket nem engedhet meg magának. Ebben a gazdaságban az adósság váltotta fel a szabadságot nemzeti valutaként.

A negyedik hatalom – a hatalom állítólagos őre – nagyrészt összeolvadt a vállalati állammal.

A független hírügynökségek, amelyeknek a kormányzati propaganda elleni védőbástyaként kellett volna működniük, a globális vállalatok által végrehajtott újságok, televíziók és rádiók felvásárlásának áldozatai lettek. Egy maroknyi vállalat irányítja ma a médiaipar nagy részét, és így a nyilvánosságnak szánt információkat is. Hasonlóképpen, miután a Facebook és a Google kinevezte magát a dezinformáció bírájává, most új szintű vállalati cenzúrával kell szembenéznünk olyan szervezetek részéről, amelyeknek már régóta szokásuk, hogy összejátszanak a kormánnyal, hogy a polgárokat tudatlannak, elnémítva és a sötétben tartsák.

A legkritikusabb azonban, hogy az amerikai kormány, amelyet régen eladtak a legmagasabb ajánlatot tevőknek, ma már a vállalati érdekek fedőcégeként működik. 

Sehol sem nyilvánvalóbb ez a helyzet, mint a politikában, amely egy mesterségesen létrehozott látványosság. A választások csak az arcokat változtatják meg, nem a rendszert.

A kongresszusi képviselők sokkal inkább hallgatnak a támogatóikra, mint a polgárokra, annyira, hogy idejük kétharmadát pénzgyűjtéssel töltik.

Ahogy a Reuters írja:

„Ez azt is jelenti, hogy a törvényhozók gyakran több időt töltenek a gazdagok aggodalmaival, mint bárki máséval.”

Az amerikai rendőrállam oligarchiájában nyilvánvalóan nem számít, ki nyeri el a Fehér Házat, ha mindannyian ugyanazoknak a vállalati részvényeseknek felelnek.

Ennyit az amerikai álomról.

„Mi, a nép” Amerika új, állandó alsó osztályává váltunk.

Kénytelenek vagyunk pénzt kiadni a végtelen háborúkért, amelyek kiszipolyoznak minket; pénzt a mozgásunkat nyomon követő megfigyelő rendszerekért; pénzt a már amúgy is militarizált rendőrség további militarizálásáért; pénzt azért, hogy a kormány razziázhasson az otthonainkban és a bankszámláinkon; pénzt olyan iskolák finanszírozására, ahol a gyerekeink semmit sem tanulnak a szabadságról, és mindent arról, hogyan kell engedelmeskedni; és így tovább.

Ez nem élet.

Csábító azt mondani, hogy alig tehetünk ellene valamit, de ez nem teljesen igaz.

Van néhány dolog, amit tehetünk: követelhetjük az átláthatóságot, elutasíthatjuk a klientúrát és a korrupciót, ragaszkodhatunk a tisztességes árakhoz és a becsületes számviteli módszerekhez, leállíthatjuk az ösztönzőkre épülő kormányzati programokat, amelyek a profitot helyezik az emberek elé –

de ehhez szükséges, hogy „mi, a nép” abbahagyjuk a politizálást, és egységesen fellépjünk a politikusok és a vállalati érdekek ellen, akik kormányunkat és gazdaságunkat fizetős fasizmusmá alakították.

Sajnos annyira belemerültünk az identitáspolitikába, amely politikai irányultságunk alapján címkéz minket, hogy szem elől tévesztettük azt az egyetlen címkét, amely egyesít minket: mindannyian amerikaiak vagyunk.

A hatalom birtokosai azt akarják, hogy elfogadjuk az „mi ellenük” gondolkodásmódot, amely hatalmatlanok és megosztottak maradunk. Mégis, ahogyan azt könyvemben, a Battlefield America: The War on the American People (Amerika csatatere: háború az amerikai nép ellen) és annak fikciós párjában, a The Erik Blair Diaries (Erik Blair naplói) is világossá teszem,

az egyetlen fontos „mi ellenük” a „mi, a nép” a Deep State ellen.

Az amerikai álom lehetőséget ígért, nem pedig szerződéses szolgaságot.

Mégis, az amerikai rendőrállamban maga a szabadság is kölcsönzött – kamatokkal.

Továbbra is bérelhetjük az életünket azoktól a hatalmas kevesektől, akik profitálnak az engedelmeskedésünkből, vagy visszaszerezhetjük valódi tulajdonjogunkat – személyünk, munkánk, kormányunk és jövőnk felett.

Amíg még van választásunk, a döntés a miénk.

JOHN W. WHITEHEADRŐL
Alkotmányjogász és szerző John W. Whitehead a The Rutherford Institute alapítója és elnöke. Legújabb könyvei a bestseller Battlefield America: The War on the American People (Amerika csatatere: háború az amerikai nép ellen), a díjnyertes A Government of Wolves: The Emerging American Police State (A farkasok kormánya: a kialakuló amerikai rendőrállam) és debütáló disztópikus regénye, The Erik Blair Diaries (Erik Blair naplói). Whitehead elérhető a staff@rutherford.org címen. Nisha Whitehead a Rutherford Intézet ügyvezető igazgatója. A Rutherford Intézetről további információk a www.rutherford.org oldalon találhatók.

---

deepl.com/en/translator – VDGy