VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

Konzervatív politika itt és most

MIVEL A PROGRESSZÍV LIBERÁLISOK TÁMADÁSA RADIKÁLIS, MI IS RADIKÁLISOK VAGYUNK VÁLASZAINKBAN


Folyamatosan azt magyarázzák nekünk, hogy a jelenlegi kormány nem konzervatív, nem keresztény és nem polgári. A cél egyértelmű: a konzervatív, keresztény, polgári értékrendet vallók minél nagyobb hányadának eltántorítása attól, hogy a kormánypártokra szavazzanak. Legutóbb, az elmúlt év végén, Pálinkás József állt bele a témába, aki – miniszterelnöki ambíciókat dédelgetve – egészen odáig ment, hogy nagy nehezen összekapart tíz futóbolondot, akikkel közösen megalapította a saját – Új Világ – elnevezésű „konzervatív néppártját”.

Nyilván nem szóltak neki, hogy az Új Világ nem egy tipikus konzervatív név, új világot mindig a baloldal akar építeni. Amint a pártja, úgy Pálinkás József sem konzervatív politikai értelemben. Attól ugyanis, hogy valaki jólfésülten, gondosan nyírt szakállal, öltönyben jelenik meg a nyilvánosság előtt, vasárnap délben leül az ebédhez és „kezitcsókolommal” köszön a hölgyeknek, még nem lesz politikai értelemben konzervatív. A politikai konzervativizmus egészen mást jelent, amit az alábbiakban kísérelek meg bemutatni.

A konzervatív ideológiát és politikai gyakorlatot a francia forradalom hívta életre, amely néhány év alatt megkérdőjelezte és felborította Európa korábbi másfél ezer éves rendjét. A konzervativizmus tehát eredendően a francia forradalomra adott reakció. A forradalom azonban csak részben érte el célját – nem kis mértékben azért, mert a konzervatív reakció feltartóztatta –, ezért a XVIII. század vége óta újra és újra csatasorba áll, hogy a múltat – a francia forradalom előtti világban gyökerező tradicionális értékeket és intézményeket – végleg eltörölje.

Ilyen forradalmi kísérlet volt többek között Lenin és Sztálin bolsevik forradalma, Hitler nemzetiszocialista forradalma, a feminista mozgalom, az 1968-as francia diáklázadás és szexuális forradalom, az amerikai hippimozgalom, valamint napjaink progresszív liberális forradalma, amely minden eddiginél átfogóbb támadást intéz minden olyan érték ellen, ami a múltból még megmaradt. És mivel a forradalom különböző helyeken és időpontokban, más-más formában és eszközöket alkalmazva jelentkezik, az erre adott válasz is helytől és időtől ­függően eltérő. Ezért a konzervatív ideológia és politika, a konzervatív hagyomány rendkívül sokszínű.

Nyilván más reakciót kíván az 1919-es kommunista terror és mást az 1945 utáni Nagy-Britannia szolid balra tolódása. Más a kommunista rendszerből 1990-ben szabadult és a posztkommunista utóvédharcosokkal húsz évig hiábavalóan küszködő közép-európai népek konzervativizmusa és más a nyugat-európai langymeleg jóléti államokban artikulálódott konzervativizmus. Ahol Kun Béla és Szamuely Tibor csinálja a forradalmat, ott az adekvát konzervatív választ Horthy Miklós adja meg. Mondhatni, amilyen a forradalmi adjonisten, olyan a konzervatív fogadjisten. Ezeken az adjonisteneken múlik az is, hogy mit hangsúlyoz erősebben a helyi konzervatív ideológia.

Nálunk, ahol a nemzeti létünket ötszáz év óta fenyegetik külső és száz-egynéhány éve belső ellenségek is, a konzervativizmus erősen hangsúlyozza a nemzeti jelleget. És mivel a kommunizmus brutális támadást intézett az egyházak ellen, a konzervativizmus lényegéhez tartozik a kereszténység védelme is, sokkal erősebben, mint például az Egyesült Államokban, ahol még a jelenleg zajló progresszív liberális forradalom idején is „Istenben bízunk” felirat szerepel a bankjegyeken, és a kongresszus alakuló ülését imával nyitják meg.

Nem véletlen, hogy Amerikában létezik a kereszténységet nem hangsúlyozó, ateista alapú konzervativizmus is. Ugyanakkor az abortuszlobbi folyamatos nyomulása miatt az amerikai konzervativizmusnak fontos témája az abortuszellenesség, ami nálunk kevésbé hangsúlyos. És az sem lenne meglepő, ha a BLM-forradalomra adott konzervatív reakcióként újra megerősödne az Egyesült Államokban a Ku-Klux-Klan mozgalom.

Sokan tévesen úgy gondolják, hogy a konzervatívok célja kizárólag a változással szembeni ellenállás, a változás lassítására való törekvés. A konzervatívok azonban nem a változással állnak szemben általában, hanem a tradicionális értékeket és intézményeket támadó forradalmakkal, a radikális társadalomátalakítási kísérletekkel. Ezeket viszont nem lassítani, hanem megakadályozni kívánják.

Azok, akik a forradalmi, társadalomátalakító változásokat csak lassítani igyekeznek, valójában nem konzervatívok, hanem lúzerek, akik legfeljebb azt fogják elérni, hogy nem a gyerekeiknek, hanem majd az unokáiknak kell gendersemleges mosdókba járniuk.

Ugyanilyen lúzerek azok is, akik a forradalommal és az általa alkalmazott kíméletlen politikai eszközökkel szemben „mérsékelt” választ tartanak megfelelőnek, és a csatát kizárólag intellektuális hadszíntéren kívánják megvívni, miközben ódzkodnak a hatékony politikai, a sokszor valóban keményebb eszközöktől. A konzervativizmustól – helytől és időtől függően – nem feltétlenül idegen a radikalizmus, hiszen radikális támadás radikális választ igényel.

A konzervativizmus sokszínűsége nemcsak abból következik, hogy az eltérő helyen és időben, módon jelentkező társadalomátalakítási kísérletek eltérő válaszokat igényelnek, hanem abból is, hogy vannak kérdések, amelyekben a konzervatív hagyomány nem fogalmaz meg egységes álláspontot – nyilvánvalóan azért, mert ezek a konzervativizmus lényege szempontjából irrelevánsak. Ilyen kérdés a gazdaságba történő állami beavatkozás, az állami szerepvállalás mértéke. A konzervatív hagyományban ugyanúgy elférnek az erős állami beavatkozásban hívő paternalista vagy kollektivista konzervatívok és a minimális állami beavatkozásban hívő, a piacot mindenek fölé helyező szabadpiaci vagy libertariánus konzervatívok.

Ez a kérdés nem érinti a konzervativizmus lényegét. Azt a lényeget, ami egyfajta magként a sokszínűség alatt meghúzódik.

Ez a mag egy értékhalmaz, olyan értékek gyűjteménye, amelyek a régmúltban gyökereznek és amelyek egykor a társadalmi rend megkérdőjelezhetetlen pillérei voltak, például a kereszténység, a nemzet, a család, a magántulajdon fontossága, a társadalmi rend, általában véve is a rend, tekintélytisztelet, a politikai és szellemi autoritás elfogadása, sőt igenlése, a hagyományok és a tapasztalatok fontossága stb.

Nevezhető-e a fentiek alapján a mai kormányzati politika konzervatívnak?

(...)

Tovább a cikkhez