szilajcsiko
- 2022. szept. 24.

Magyar életjelek – Először erőnk legyen, és csak aztán igazunk… (Vukics Ferenc írása)

–

„Minden ember mozgósítva legyen! És minden fiú, aki elég idős ahhoz, hogy lándzsát vigyen, menjen Addis Abedába. A nős férfiak vigyék magukkal feleségeiket élelmet szállítani és főzni. A nőtlenek vigyenek magukkal egy hajadont. A kisgyermekes nőknek nem kell menniük. A vakok, a bénák és akik nem tudnak lándzsát vinni valamilyen okból, mentesülnek. Akit ez a parancs otthon talál, fel lesz akasztva.” Hailé Szelasszié, Etiópia császára

Büszke vagyok a hazámra. Megint. Miközben Európában megsemmisült a diplomácia, és mindenki háborús szólamok foglya, addig idehaza azt látom, hogy a közbeszéd nyílt, és a nyilvánvaló információ- és tudáshiány ellenére arra törekszik, hogy megértse a körülöttünk zajló folyamatokat és megtalálja az ország fennmaradását biztosító túlélési stratégiákat. A nyugati közvélemény kegyetlen csapdába esett. Hazánkban szakértők, közemberek, és ami még inkább hihetetlen: politikusok beszélnek nyíltan a bennünket fenyegető valóságról, amely egy „egységes nemzeti túlélő programot” indított el. Az első tétova lépések után egyre többen bővítik az ismereteiket (a szakemberek is), egyre többféle vélemény jelenik meg, és egyre többen hallgatnak meg másokat is. „Szakmai műhelyek” egész garmadája alakult ki az országban, és ez még inkább megtermékenyítette a háborúval és a nemzet további sorsával kapcsolatos vitát. Az egész ország részévé vált egy társadalmi párbeszédnek.

Sajnos igaz, hogy ehhez egy szomszédban dúló, akár világégéssé is eszkalálódó háború és az egyéb válságjelenségek felénk vágtató apokaliptikus lovascsapata is kellett, de minden jel arra mutat, hogy a magyarok ösztöne mégiscsak a helyén van, és keressük a megoldást. Ebben a folyamatban mi is tettük a dolgunkat: mondtuk a magunkét, szerveztük a rendezvényeket, tartottuk az előadásokat, és összekapcsoltuk az embereket és a közösséget.

Megalakult a Nemzetvédelmi Szabadegyetem, újraindult a Magyarok Szövetsége Mozgalom. A civil társadalom elkezdte összegyűjteni az ország „humán erőforrását”, és a korábbi hibákból tanulva módszeresen nekilátott egy együttműködő közösségi hálózat kiépítéséhez.

Most ezt az integráló szerepet tölti be az ország is. Szerbeket, horvátokat és bosnyákokat bírtunk rá együttműködésre. A szlovák, a szlovén, az olasz, az amerikai politikusok egy része hazánkat tartja követendő példának, a külügyminiszterünk mindenki ellenkezése ellenére leült tárgyalni a békéről Lavrovval, és nem hagyja, hogy a diplomácia halála bekövetkezzen. Ezzel egy fontos jövőbeli lehetőséget teremtünk meg: lesz egy olyan szereplő, aki hatalmi érdekek nélkül képes lesz közbenjárni a feszültségek enyhítése érdekében.

Tudom, hogy nagy szavak ezek, de Szijjártó Péter megtette azt a lépést, amin bizony lehet, hogy egyszer majd a világ sorsa is múlik. Minden jel arra mutat, hogy a magyarok nemcsak sodródnak az árral, hanem „sorsuk kovácsaivá” kívánnak válni.

Egy olasz ismerősünk azt üzente a magyar labdarúgó válogatott tegnapi lipcsei győzelme után, hogy a korábban tőlünk kapott ajándék magyar válogatott mezben fog menni az Októberfestre: „Hadd szokják a németek ezeket a színeket. Mindegy, hogy mi a sorrend, a színek a fontosak.”

A lengyelek is szépen lassan belátják, hogy az ezeréves együttműködés többet ér, mint az adott pillanat háborús varázsa, és szép lassan visszarakták a magyar borokat az üzletek polcaira.

Lipcsében több száz lengyel barátunk szurkolt velünk együtt a helyszínen a magyar válogatott győzelméért. Az elmúlt három évtizedben talán soha nem volt még ennyi viharfelhő felettünk, ennek ellenére úgy tűnik, hogy pont ez kell ahhoz, hogy a nemzet tetszhalott állapotából ébredezzen. A kollektív Nyugat óriási bajban van. A háborús szellem fogságában esélyük sincs, hogy megbeszéljék a körülöttük zajló eseményeket. Nincs társadalmi párbeszéd. Ez pedig azt jelenti, hogy amíg a magyar társadalom legalább elindult azon az úton, amely a megoldáshoz vezethet, addig az átlag európai polgár még az első lépést sem volt képes megtenni. 2011 óta írok cikkeket Ukrajnáról. Sokan továbbra is a „klubfutballban” megszokott szurkolói mentalitás foglyai. Nekik hiába magyarázzuk, hogy az egyszerű emberek pártján állunk, és nem számít nekünk, hogy valaki ukrán, orosz vagy amerikai. Nem mi döntöttük el, hogy egyes országok óriási nukleáris arzenállal rendelkeznek. Ezt a helyzetet kaptuk „örökül” az előző nemzedékektől, nekünk ezzel kell kelnünk minden reggel, és így kell nyugovóra térnünk minden este. Attól, hogy azt gondoljuk, hogy az oroszok semmihez sem értenek, mindent rosszul csinálnak és valamilyen megmagyarázhatatlan szándéktól vezérelve a saját pusztulásuk felé tartanak, a mi problémáink még nem lesznek megoldva.

Amikor Obama elnök néhány hónappal a hivatalba lépése után kijelentette, hogy Oroszország olyan nagy területet és olyannyira hatalmas erőforrásokat birtokol, hogy ahhoz egyedül nincs neki joga, akkor már tudtuk, hogy a „kollektív Nyugat” Oroszország felszámolására törekszik. Akkor még azt gondoltuk, hogy ezt a „munkát” majd az ukránokkal, fehéroroszokkal, kaukázusiakkal, kazakokkal, üzbégekkel fogja elvégeztetni, de most már látható, hogy inkább az oroszokkal és az európaiakkal akarja befejezni.

Ha nem lesznek elegendőek Európa erőfeszítései, akkor majd egy esetleges „orosz polgárháború” oldhatja meg a gondjaikat. Belegondolni is félelmetes, hogy egy nukleáris fegyverekkel rendelkező hatalom szétesése milyen kataklizmákat indítana el a világban.

A szurkolói mentalitás foglyainak be kell látni, hogy egy háborús katasztrófa küszöbén nem az a kérdés, hogy kinek van igaza (főleg nem egy, a diplomácia halálát elszenvedő és információs műveletektől, hazugságoktól terhelt időszakban). Az európai közvélemény még nem látja, de mi lassan már sejtjük, hogy egy nyílt és őszinte kérdést fel kell tennünk: hajlandóak vagyunk-e egy évekig, évtizedekig elhúzódó háborús konfliktusban részt venni és az ezzel kapcsolatos összes áldozatot meghozni?

Robert C. Castelt éppen egy riport alatt érte Putyin részleges mozgósítással kapcsolatos bejelentése. A riporternő utolsó kérdése az volt, hogy vajon erre a putyini üzenetre hogyan reagál majd a nyugati világ:

„Ahogy már említettük, ez csak azon múlik, hogy mennyi eszünk van. Ha levonjuk a megfelelő következtetéseket, akkor itt most a váltót átállítjuk egy másik pozícióba, és átállunk egy deeszkalációs (erőszak-csökkentési) folyamatra, mert ha közben mégis megtörténik, amitől tartunk, és Oroszország bejelent egy általános mozgósítást, a tartalékosok mozgósítása után, vagy csak a tartalékosokból felépít egy nagy méretű hadsereget, és megtöbbszörözi a hadereje méretét, akkor erre Európának is mozgósítania kell. Európában a 18 éves fiatalok nem maradhatnak a konditeremben meg a kávéházakban, amikor Oroszországban a hadsereg létszáma megnégyszereződik vagy megötszöröződik. Erre reagálni kell! Egy további probléma, hogy mit fog tenni Kína. Egy ilyen megnövekedett orosz hadsereg potenciális fenyegetést jelent nemcsak Európa irányába, hanem az összes környező országra is. Ez azt jelenti, hogy ezeknek az országoknak válaszlépéseket kell tenni, hogy egy esetleges orosz lépést ellensúlyozni tudjanak. Ez igaz Oroszország szövetségeseire is, nem csak ellenségeire. Ennek messzemenő következményei lesznek a világ stabilitása szempontjából. Egy háromszor vagy négyszer nagyobb méretű orosz hadsereg, az nem az az erő, amit eddig ismertünk, és a kalkulus teljesen megváltozik.”

Később Putyin részleges mozgósítással kapcsolatos bejelentése után kapcsolgattam a tévét a hírműsorok között. Úgy tűnik, „nincs elég eszünk”. A deeszkalációs folyamat nem kezdődött el. A nyugati vezetők a lehető legkeményebb nyilatkozatokat tették. Kíváncsi voltam arra, hogy a hazai „előőrsöket” jelentő ellenzéki média mit mond erről a helyzetről. Az ATV-n éppen egy műsor bejelentkező adása ment, ahol a riporter szinte habzó szájjal bizonygatta, hogy Kína, India és Oroszország gazdasága a közelében sincs az USA-nak, és ha háborúra kerül sor, akkor nincs esélyük a nyugati világ ellenében. A riporterből csak úgy sugárzott a felsőbbrendűségi érzés, miközben teljesen átszellemülve bizonygatta, hogy a Nyugat minden szempontból a világ legerősebb struktúrája. A hangnem, a lendület leginkább a náci programbeszédek dinamikájához hasonlított, úgy tűnt, mintha a háború elkerülhetetlenségét és elfogadását akarta volna a nézők fejébe beleverni.

Az európai embereknek továbbra sincs háborús tudatuk. Hübriszi állapotukban nem nagyon fogják fel, hogy valójában mit is kockáztatnak most. A háborúk megvívása során nem csak a „számlaszámokon szereplő összegek” a fontosak.

Az orosz bejelentés után hallhattuk, hogy sokan próbálnak elmenekülni a mozgósítás elől, de nagyjából tisztában vagyunk azzal is, hogy az orosz társadalom egy része ezt nem fogja megtenni. Valószínűleg ugyanez a jelenség zajlana le a Nyugat országaiban is egy általános mozgósítás kihirdetése után. Tisztázzuk a helyzetet: A szomszédban nem „béna kacsák” csapata harcol. Minden hibájuk ellenére az ukrán és az orosz hadsereg egyaránt a világ legjelentősebb, legjobban felszerelt és legkiképzettebb hadereje. Az ukrán hiányosságokat a nyugati fegyverek, a zsoldosok, tanácsadók, rejtett nyugati alakulatok és tervezés próbálja kijavítani, az orosz hibákat pedig a „stratégiai mélység” és Kína rejtett támogatása. Az oroszoknál van „tér” arra, hogy a kontraszelektív vezetés helyébe egy hozzáértő csapat kerüljön. Napóleon óta tudjuk, hogy képesek rengeteg területet és erőt elveszteni, de ott mindig felszínre kerülnek az alkalmas vezetők. Leginkább a fenyegetettség tudja őket összekovácsolni. Technológiai előnye ellenére a német, a francia hadsereg meg sem közelíti (együtt sem) az ukrán szárazföldi erők harcértékét. Ezért is nagyon nehéz az ottani fegyverek pótlása. Azok az európai államok, ahol a nagyobbaknak is csak 2-300 harckocsijuk van (a kisebbeknek 12-30), a minőségi különbségek ellenére sem tudják pótolni a több mint kétezer odaveszett ukrán harckocsit. Mondhatjuk, hogy az orosz haderő milyen „béna”, motiválatlan, kiképzetlen, de ettől még nem derült ki, hogy mi mire vagyunk képesek egy ilyen intenzitású háborúban. Az oroszok már tudják, hogy mire képesek, és azzal is tisztában vannak, hogy nem csak az ukránokkal harcolnak. A nyugati hadseregek azért is küldik katonáikat rejtetten ebbe a konfliktusba harcolni, hogy ők is minél több tapasztalatot szerezzenek az ilyen jellegű fegyveres összecsapásokban.

Akkor, amikor arról beszél mindenki, hogy az orosz haderő mennyire „merev”, és a nyugati módszerek mennyire „rugalmas” harceljárásokat tesznek lehetővé, igazából mosolyognom kell. Lássuk, be, hogy ha ez a „rugalmasság azt jelent, hogy hogyan kell fejvesztve elmenekülni Afganisztánból néhány papucsos, karabélyos fölkelő elől, vagy hogyan kell Szíria olajkútjainak kifosztására egy felhatalmazás nélkül ott tartózkodó haderőt használni, akkor ez tényleg elég „rugalmas” harceljárásokat jelent.

Ne felejtsük, hogy az oroszok Csecsenföldön többször elbuktak, de most a csecsen harcosok Putyin bejelentése után 254 százalékkal túlteljesítették a rájuk kirótt hadkötelezettségi tervet, és a jelenleg Ukrajnában harcoló 12 ezer katonájuk mellé újabb nyolcezer tartalékost és hatezer önkéntest tudnak vezényelni. Oroszország képes volt kisebb problémákat megoldani Grúziában, Kazahsztánban, Szíriában és Afrikában, és csak idő kérdése, hogy az ukrán konfliktus hatására milyen képességeket fejlesztenek ki. Egy katona nem ott kezdődik, hogy ki van képezve és jó felszereléssel van ellátva, hanem ott, hogy mennyire hajlandó harcolni egy ügyért. A zsoldos, ha nem kap elég pénzt, akkor nem kockáztat. Nála az „ár–érték arány” a meghatározó. Nekikergethetjük a szegény és iskolázatlan ukrán tömegeket (a többiek már elmenekültek) az oroszoknak abban reménykedve, hogy ez annyira „kifárasztja az oroszokat”, hogy a végén egymásnak esnek, de számolnunk kell azzal a lehetőséggel is, hogy nem lesz így. A brit, az amerikai, a német, a lengyel, a balti kijelentések, miszerint totális háborúra kell készülnünk Oroszországgal, s ez felveti a kérdést, hogyan is állunk abban, amit Oroszország gyengeségének tartunk, nehogy a végén az derüljön ki, hogy ezekben a tényezőkben mi vagyunk a gyengébbek. Állíthatjuk, hogy az orosz „morál” mennyire gyenge, de attól még nem vagyunk azzal tisztában, hogy a mi „morálunk” mennyire is erős. „Képzett” szakértők állíthatják, hogy nulla az orosz hadsereg teljesítménye, miközben a fenyegetett nyugati országok hadseregei egy napig vagy egy hétig tudnának olyan intenzitással harcolni, mint az ukránok.

Emberek, akik még a „wurstliban sem lőttek célba”, elmélkednek arról, hogy hogyan is kellene viselkedni, miközben a túloldalról lőnek ránk. Ne felejtsük: „A háborút hivatásos katonák kezdik el, és a tartalékosok fejezik be.”

Azt már tudjuk, hogy a nyugati hadseregek hivatásos katonái mire mentek Irakban és Afganisztánban, de nem biztos, hogy meg kellene tudnunk, hogy a tartalékosaink mire mennének az oroszok vagy a kínaiak ellen. Irán esetében már bebizonyosodott, hogy egy orosznál jóval kisebb befolyással, erőforrásokkal rendelkező országot sem sikerült szankciókkal megtörni. Irán megszállása már az ottani haderő képességei és a lakosság várható ellenállása miatt olyan kemény dió volt, hogy inkább nem próbálkoztak vele. Japán esetében ott volt az amerikaiak számára az atombomba, hogy megtörjenek egy eltökélt országot, de a jelenlegi helyzet jóval bonyolultabb. Az európai haderő az amerikai nélkül nem értelmezhető. Nemrégiben itt, a Szilaj Csikón írtunk róla, hogy a katonák utánpótlását adó fehér, középnyugati családok már nem nagyon akarják a gyermekeiket egy olyan hadsereg felé irányítani, ahol a tiszteket kritikus fajelméletre, woke-ideológiákra és LMBTQ-progresszióra tanítják. Az európai lakosság háborúzni akar, de közben nagyon reménykedik abban, hogy ezt a háborút majd csak a karosszékből, folytatásos sorozatként kell elviselnie, amibe belefér egy-két rosszabb kimenetelű rész is.

Míg Marokkó és Pakisztán lakossága szinte teljes egészében támogatna egy honvédő háborút, addig Európa lakossága valójában csak a menekülésben gondolkodik.

Fontos tisztázni néhány kérdést:

Az embernek joga van eldönteni, hogy miért áldozza az életét, ezért nem értek egyet azzal, aki szerint bárkinek van joga erőszakkal egy másik embert akarata ellenére kihajtani a frontra (legyen az ukrán vagy orosz). Az ilyen hadseregek kezdik el lőni a visszavonuló katonáikat, és az így kényszerített katonák előbb-utóbb tisztjeik és politikai vezetőik ellen fogják használni a kezükbe adott fegyvert.
Az az ember, aki meggyőződés nélkül, csupán a pénzért hajlandó megölni egy másik embert, az semmiben sem különbözik egy bérgyilkostól. Ez az ember nem hős, nem példakép, hanem beteg ember, és segítségre szorul. Aki azt gondolja, hogy csupán azért, mert országa nem írt alá néhány nemzetközi szerződést, az állampolgárai emberiség-ellenes bűncselekményeket követhetnek el más országokban, majd, mint akik jól végezték dolgukat, a londoni kávéházak teraszán teljesen jogszerűen szürcsölhetik a kávéjukat, az legalább ugyanilyen beteg ember.
És ugyanolyan beteg ember az is, aki azt gondolja, hogy nem probléma, hogy Afrikában felpuffadt hasú gyerekek várják a halált, mert valaki a kényelmes európai életéért cserébe kifosztja az országát.

Egy tavaszi felmérés szerint háborús helyzetben a felnőtt magyar népesség 14 százaléka gondolkodik menekülésben. A háború esetére határozott tervvel bírók körében már 15 százalék azok aránya, akik biztosan elhagynák az országot, és 17 százalék azoké, akik pedig valószínűleg. A fiatalok (18-39 évesek) és az idősek (60 felettiek) távozási hajlandósága hasonló (17 és 15 százalék), míg a 40-59-es korosztálynál a távozók aránya csak 8 százalék. Magasabb az ország elhagyása mellett döntő férfiak aránya azok körében, akik nem voltak sorkatonák, mint akiknek van ilyen tapasztalata (20 illetve 9 százalék). A magyarok ötöde gondolja úgy, hogy biztosan harcolna az ország megvédéséért, ha megtámadnák, és további 30 százalék válaszolta, hogy valószínűleg így tenne.

Oroszországban évente negyedmillió tartalékost képeztek ki az évi közel egymillióból, akinek elméletben kötelező lett volna. Tény, hogy az orosz lakosság általános gyenge egészségi állapota miatt a sorkötelesek nagyjából egyharmada valóban alkalmatlan a katonai szolgálatra egészségügyi okokból, de ez még így is azt jelenti, hogy egy másik egyharmaduk valahogy máshogy vonja ki magát a haza egyenruhás szolgálatának kötelezettsége alól. A gond inkább az, hogy azok, akik ilyen-olyan módon el tudják érni, hogy felmentsék őket a szolgálat alól, általában a társadalom jobb módú, tanultabb, mentálisan és fizikailag egészségesebb rétegeiből kerülnek ki. Azok, akik a legközelebb vannak életszínvonalban és tudásban a nyugati fiatalokhoz. Ez a réteg persze szívesen tiltakozik, de ahogy a sorkatonai szolgálathoz sem fűlik a foga, úgy a rendszerváltó forradalmak harcosait sem köztük kell keresnünk. Az oroszoknál a bevonulók között rengeteg a nagyon szegény környezetből származó, alacsony iskolázottságú fiatal. Ebben a rétegben viszont nagyon magas a katonai szolgálat elfogadottsága. Az oroszok legalább szembesültek a saját nehézségeikkel, de mi még nem tudunk semmit arról, hogy mi vár ránk. Évente a 29 ezer sorköteles finn 75-80 százaléka bele is bújik az angyalbőrbe, ezzel Finnország a sorkatonasággal rendelkező országok között az élvonalba tartozik, Észak- és Dél-Korea, Törökország, Izrael vagy éppen Észtország mellett. Mindezt úgy, hogy eddig külső támadás közvetlen veszélye nem fenyegette az országot. A finn hadsereg nagyjából 900 ezer főnyi tartalékossal rendelkezik, de háború esetén is egyszerre csak ennek nagyjából harmadát vetnék be, a másik kétharmad tartalékban, illetve a fronton harcoló alakulatok leváltására készenlétben maradna. Lehet a finn példával dobálózni, de a nyugati államok többsége nem tart itt, és azt sem tudjuk, hogy a finn fiatalok hogyan reagálnának a behívásokra. Most legalább tisztában lehetünk azzal, hogy miért is volt az a nagy sietség a NATO-tagság kapcsán. Olyan országokban, ahol évtizedek óta nincs sorkatonai szolgálat, szinte elhanyagolható a tartalékosok száma.

A finneket egy „modernebb Ukrajnának” szánják ebben a konfliktusban. Az európai országok döntő többségében továbbra is úgy gondolják, hogy támogatni kell a háborús retorikát.

Talán azt gondolják, hogy ha háború lesz, akkor azt majd megvívatják azokkal az emberekkel, akiket azért hívtak be az országukba, mert bizonyos munkákat nem akartak elvégezni. Úgy látszik, ez is egy ilyen munka. Mivel a történelemoktatással is hadilábon állnak, azt sem gondolják végig, ha idegenek kezébe adják a fegyvereket, a vezetési és technológiai ismereteket azok egyszer ellenük is használhatják majd. Orbán Viktor 2022. március 4-én a szokásos rádióinterjújában eléggé alaposan felvázolta a helyzetet. Érdemes újra felidéznünk, mert az elmúlt hónapok eseményeit megismerve egy teljesen más kontextusban láthatjuk a saját sorsunkat:

„A német ügy elvinné az egész beszélgetésünk minden műsorpercét, ezért ott csak annyit hadd mondjak, hogy ott nagy jelentőségű dolog történt. A rádióhallgatók szerintem nincsenek, vagy csak csekély részük van ezzel tisztában, hogy ott egy német, látszólag technikai bejelentés újrakörvonalazza majd a jövőnket. Tehát egy másik Európában fogunk élni. Néhány év múlva ezt minden hallgató látni fogja, mert ami most történik, azt úgy hívják, hogy Németország újrafelfegyverzése, ami el volt tiltva. Tehát a II. világháború után Németország II. világháborús szerepe miatt gyakorlatilag a német hadsereg mindig kisebb volt annál, mint amit a német gazdaság lehetővé tett volna, és mindig kisebb volt annál, mint amire az európai biztonság miatt szükség lett volna, és a hiányzó német haderőt az amerikaiak pótolták az európai kontinensen. De ha újra felfegyverkezik Németország, akkor új helyzet lesz. Most, ha megengedi, be is zárom ezt a zárójelet.

Ami a magyar haderőfejlesztést illeti. Gyenge ember nem kap békét. Ha békét akarsz, akkor valamilyen erővel rendelkezned kell. Az erőd két forrásból jöhet: a saját erőd meg a szövetségeseid ereje. Ha nincs saját erőd, akkor nincs szövetségesed se, mert senki nem fogja az életét kockáztatni meg a pénzét feláldozni azért, hogy téged megvédjen, miközben te egyébként nem készültél föl arra, hogy megvédd magad. Ezért, aki azt állítja, hogy majd a NATO megvéd bennünket, az téved. A NATO akkor véd meg bennünket, ha mi is készen állunk arra, hogy megvédjük magunkat. Ezért nekünk egy haderőfejlesztést kellett indítani néhány évvel ezelőtt. Magyarország egy magyar ország, az azt jelenti, hogy mindig mindenről vita van, arról is, amiről nem kéne. Erről is volt, de itt szilárdnak kell lenni, sziklaszilárdnak kell lenni, mert ha a fölkészülést egy ilyen konfliktusra nem kezded meg időben, később már nem tudod pótolni. Az elvesztegetett éveket nem lehet később pótolni, mert egy hadiipart fölfejleszteni, egy hadsereget fölfejleszteni, egy ország gondolkodásában ennek kialakítani a helyét nem egy-két év, hanem bizony sok hosszú esztendő.

Mi időben kezdtünk hozzá. Jobb lett volna persze hamarabb, de hát mindenki emlékezhet rá, hogy itt 2010-ben fuldoklottak az emberek a devizahitelekben, óriási volt a munkanélküliség, le volt gatyásodva az ország, nem tudtunk mindent egyszerre megoldani. Alacsonyak voltak a nyugdíjak, a bérek, a tizenharmadik havi nyugdíjat elvették. Sok dolog volt, amit még az újrafelfegyverzés vagy a magyar hadsereg újraszervezése előtt el kellett végezni azért, hogy a mindennapi élet kibírható legyen az emberek számára, és mindenkinek végre legyen munkája, és meg tudjon indulni előre. Ezért egy ütemezést hajtottunk végre. Nem a hadsereg újjáépítése volt a legfontosabb, hanem a devizahitelesek meg a nyugdíj meg a fizetés meg a családok meg a születésszám meg a csok meg az otthonteremtés meg a rezsicsökkentés; ezek voltak a legfontosabb feladatok. Aztán beesett, ugye, a migráció, az megint elvitt egy-két évet az életünkből, de aztán, ahogy levegőhöz jutottunk, megkezdtük a haderőfejlesztést – óriási ellenzéki össztűzben vagy baloldali össztűzben, de ennek ellenére kitartottunk mellette, és eljutottunk valameddig.

Nem vagyunk kész, egy háború meg egy konfliktus a szomszédban sosem jön jól. De ha néhány évvel később lett volna, akkor fölkészültebbek lennénk, mint amilyenek most vagyunk. De most sem nézünk ki olyan rosszul, mint ahogy kinéztünk tíz évvel ezelőtt. Tehát már elég erősek vagyunk ahhoz, hogy mi magunk meg a szövetségeseink együtt garantálni tudjuk Magyarország biztonságát, betonszilárdságú biztonságunk van, tehát Magyarországot baj nem érheti.

Egy esetben lehet baj, hogyha a józan eszünket elveszítjük, és belesodródunk ebbe a háborúba; akkor baj lesz, mert attól a saját magunk marhaságától meg butaságától nincs olyan NATO, amely meg tudna bennünket védeni.”

Az elmúlt évezredekben kénytelenek voltunk megtanulni egy nagy igazságot: