Naplóbölcsességeim – 27.

27.

Lehajlik a kép széle,

lecsúszik róla az emlék,

kicsorbul a kés éle,

egyre több rajtam a kellék.

Távolodnak az élők,

semmi izgalom nincs bennem,

teleraktam a mérőt,

lassan terhes lesz lennem.

Egyre jobb a nyugalom,

pedig ész és szív a régi,

lábnyomom olvadó havon,

ilyen sors a világvégi.

Minek búcsúzzak: voltam

és emberként jártam-keltem,

oda jut mindenki holtan,

hová megtér a lelkem.