Nincs béke az olajfák alatt (Miklauzič István elmélkedése)

Hja, manapság ismét történelmi időket élünk – hangzik fel jártunkban-keltünkben, de mi folyik itt tulajdonképpen, és alkalmasint jön is a kérdés: a történelem melyik szakasza érkezett el? A választ a múltunkban kereshetjük, de az igencsak összetett folyamatokból áll össze, nézzünk példák után nem túl régtől kezdve.

A monarchiában, ahol a kétfejű sas teljhatalmú felsége és alattvalói erőszakkal faragták az engedelmességet, ott hulltak az emberéletből göndörödő, halomba tornyosodó forgácsok. S mit értek el vele? Emberfia meg nem mondta volna akkor, hogy a kifarigcsált bitófaszilánkok majdan ereklyékké magasztosulnak a nemzet örök emlékezetében, miközben, akik faragták a nemzettestet, mind alább süllyednek a megvetés tengerében.

Minden történelem hadtörténelem – állította Oswald Spengler filozófus. Hát, nem az. Elég sommás kijelentés mindkettő, de egyelőre fogadjuk el. Az első főként az egyenruhás emberek számára egyértelmű, hiszen a csatákban edzett obsitos katonatiszt egészen a haláláig vezényszóval tartja (had)rendben a családját, az unoka is csak azt hallja nap mint nap például, hogy milyen katona lesz belőle, ha fél a hidegvíztől, vagy ha elesik, az „katonadolog”. A megvénült haditengerész meg ül a hintaszékében, és kis csatahajót úsztat egy üvegpalackban. A megereszkedett nyugalmazott had-vezérre pedig saját olajfestménye életnagyságban néz le a falról. Nekik az élet minden perce haddelhadd, a régvolt csaták életük végéig bennük folytatódnak. Egész életük színtiszta hadtörténet.

Az átlagember számára ez ugyan érthető, de nem elfogadható. Amikor nem állunk hadban, nincs háború, akkor béke van. Nézzük meg azonban, milyen is az közelebbről. Míg a csatákban a hadrendek egymással szemben sorakoznak fel, békében, mármint két háború közötti időkben, a „hadrendek” nem szemben, hanem egymás fölött veszik fel az alakzatot. Az elnyomók hadigépezete van fent, az elnyomottak serege lent. A fent lévők oly magasan foglalnak helyet, hogy a törvények sem érnek fel hozzájuk, míg a lent lévőket ugyanezek egészen a kőbányák, a kazamaták mélységéig taszítják le, ahol a törvények szintén nem érvényesülnek, mert az alávetettekkel nem kell elszámolni. Ha így nézzük, a béke is hadtörténelem, a szembenállás állóháborúja. Ahogy szemben álltak az aradi és az őket követő vértanúk, a bujdosók, az elvándoroltak, Kossuth népe, az alföldi parasztság búvó olvasókörei a magyargyűlölő Habsburg hatalommal, majd a magyarok milliói a minket gyűlölő antantállamokkal, a bebörtönzött, a kitelepített, a munkatáborokba hurcolt millióink a magyargyűlölő szovjethatalommal, és ahogy a megfogant, de meg nem született máig hatmillió magyar, az életet elhajtó magyarellenes világhatalommal.

Ki mondja meg, milyen történelem zajlik akkor, amikor az emberek csupasz keze marad meg egyetlen harci eszközként, kialudni nem képes lelke él csak meggyötört testében, a bármi áron megmaradás szándékával harcol az életéért, és még a nyomorban is utódnak ad életet? Amikor a szökött rab, a bujdosó, aki felsebzett mezítelen talpán rejtekbe menekül a hatalom rideg szorításából, aki vézna kezével madártojásért nyúl a nádasban, akinek egyetlen fegyvere a hősiessége, amivel szembe mer szállni a zsarnok önkényével, a ködként szétterülő félelemmel? „Bújt az üldözött, s felé / Kard nyúlt barlangjában, / Szerte nézett s nem lelé / Honját e hazában” – emlékezik róluk a Himnusz. Ez már nem igazán hadtörténelem, ez a vesztesek szenvedéstörténete, de mégis harc, a mindennapi küzdelem, a küszködés értelmében.

Nos, valóban minden történelem hadtörténelem? A kérdésben rejlő állítás szerint a két eseményfolyam egy és ugyanaz, nincs köztük különbség. Úgy hangzik, mint egy hadmérnöki tétel, a világ legegyszerűbb egyenlete: A egyenlő B-vel. A mégsem egyenlő B-vel. A: kétszer hat tizenkettő, B: háromszor négy tizenkettő. A két eredmény egyenlő, de mégsem azonos, mert két különböző halmazból állnak, hiszen összetevőik merőben mások. Az életünk is más és más részletekből, történésekből áll. Szenvedéseink, küzdelmeink meglepően mások békében, mint háborúban, jóllehet, „egyformán” emberpróbáló erejűek. Háborúban nincs béke, mindazonáltal a háborúhoz vezető erőpróbák békeidőben kezdődnek.

Az emberiség életében a hadtörténelem eseményenként mindig egy-egy befejezett múlt, a történelem pedig folyamatos múlt. Amikor véget ér a hadtörténeti esemény, akkor folytatódik a történelem. Amikor az aradi tizenhárom tábornok vértanúságáról szóló osztrák hadtörténeti jelentéseken megszáradt a tinta, és irattárba kerültek, akkor a magyar történelmi emlékezés átvette a folytatást. Az aradi tizenhárom mártír hadtörténeti halála milliók szívében így él tovább az örökkévalóságig tartó történelemben.

Az özvegyasszony elesett férjének katonafényképe hadtörténeti emlék, de az özvegyi fátyol az ő saját történelmének ereklyéje. A kettő nem ugyanaz. Damjanich szalmacsóvája hadtörténeti emlék, de Damjanichné gyásza történelmi élethelyzet.

Amikor a csatamezőről begyűjtik a puskákat, gránátokat, ágyúkat és tankokat, akkor vége a hadtörténeti eseménynek. Az otthonokban azonban megmarad a fájdalmas űr, s mindenütt a lelki bánatban szenvedő gyászolók serege, a féllábú hadirokkantak trafikja, a bombák becsapódását túlélő bolyongó tébolyultak népes hada. A hadtörténet után a történelmet is meg kell élniük. Már nem gondolkodnak semmin, inkább csak élnek. A filozófia sok mindent kibír, az ember földi élete kevesebbet.

Mégis, tényleg vannak olyanok, akiknek az egész élete hadtörténelem, ők a győztesek, akik nem érzik a történelmet, részvétlenségükből táplálkozó jólétük elnyomja valaha talán volt emberi érzékeiket. Mindig a vesztesek érzik meg leginkább a történelmet. Akik ma is áhítattal őrzik az aradi kilenc forgácsot és a szalmacsóva egyetlen szalmaszálát, és ki tudja, még mennyien őriznek mi mindent, és örökítenek tovább nemzedékről nemzedékre, foghatót és foghatatlant egyaránt.

A történelemnek és a hadtörténelemnek mindazonáltal van egy közös tulajdonsága: mindkettő győzteseket és veszteseket hoz létre, legtöbbször olyan halandókból, akiknek eszük ágában sem volt szembekerülni bárkivel is. Sőt, sokan úgy kaptak győztes vagy vesztes besorolást – egyének, csoportok, népek –, hogy egy lépést sem tettek sehová. A közös mellett viszont van eltérő sajátosságuk is: amit a hadtörténelem „lerendez”, azt a történelemnek kell kihevernie.

Végül is, egyféle történelem van, az emberiség története, amely időnként hadtörténeti fordulatokba torkollik, amikor feldörögnek, majd fenyegetően elhallgatnak a fegyverek. Mindazonáltal, a parittya elhajítása óta valójában hadtörténelmet írunk. Mert a hadakozás a leszületéstől, a felsírással kezdődik, és a végső nyugalom eljöveteléig tart.

Meg tudja mondani valaki, hogy ma milyen időket élünk, amikor egymás mellett fészkelődik война и мир?