Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (2018)

Ki a hibás, hogy nagy életgazdagság ellenére,

az emberi élet bolygónyi kiterjedése

közepette, tudomány és művészet magasan

szárnyalása alatt ilyen lelki szegénységben,

szellemi rothadásban – ha az észszerűséget

nézzük –, valamint akaratgyengeségben és

jövőbénulásban szenvedünk, nagyobbat látás, 

merész elképzelés és megoldás hiányában?

Csak a fegyver, csak a háború, csak a rettegés,

megalázkodás, meghunyászkodás, szabadságot

megnyirbálva és alkotókedvet visszanyesve,

s mintha mindez szükséges lenne, úgy beállítva,

mintha egyetemes szükségszerűség volna, még

földönkívüliek támadását is bevetve,

gyilkos szándékkal kürtölve minden nagyhatalom,

megy uszítás, uszítás hátán józanság ellen.

Pedig világunk nagyobb része ma már nem akar

és nem is halad ebben az irányban, hanem csak

ügyel rá mellékesen, ne nőjön a fejére 

örökös módon gyarmati elnyomó hatalom.

S olyan nagyszabású terveket valósítanak

meg, amilyeneket mi már nem tudunk, nemcsak mert

megelőzően elérve a plafont, nincs helyünk

korszerűbbre, hanem mert hadiiparra költünk.

S már nem bírjuk a dupla terhelést, magasított

életszínvonal sínyli, ahol luxusszolgálat

közbeiktatott egyszerűbb folyamat esetén

is, felesleges előregyártásban utazva.

Mintha már végleg legyőztük volna a külső vad

természetet, sőt testi belsőt veszélyeztetőt

szintén, holott időjárási szélsőségekkel

nem bírunk, amint a vírusok is tönkretesznek.

Kimerülőfélben, vagy igen drágán szerzettek

lettek erőforrások, nyersanyagok, világos,

hogy semmi sem mehet ugyanúgy tovább, mint eddig,

fegyverkezés sem, ezért lesz hadigazdálkodás.

Csak nálunk, máshol régóta annak megfelelőt

művelnek más céllal, de itt belehal a lélek,

letaglóz reménytelensége, a társadalmi

sivatagosodás megállítandó, míg lehet.

Másként észrevétlen kúszik s kiterjed az élet

minden területére, háborús célra váltva,

arra sorakoztatva minden erőt, ál-lelkes

dicsőítést követelve, hamisan dalolva.

Miközben máshol magukkal az emberekkel és

felemelkedésükkel törődnek, nálunk semmi

látványosság nincs, pedig bennünk is sokkal több van,

mint hogy világvégét élve temessük magunkat.