A Rothschildok és a Pentagon bizalmas feljegyzése: „Hét ország kiiktatása… Irán végleges legyőzése”

Rövidített, szerkesztett változat. Szerkesztette: Marsall Ágnes

Eredeti cikk:

War in the Middle East, the Rothschilds, the Confidential Pentagon Memo: “Take Out 7 Countries… Finishing off Iran.”, Robert J. Burrowes, 2026.07.21. Global Research,

Alig tíz nappal a World Trade Center épületeinek szeptember 11-i lerombolása után, 2001 őszén, – Wesley Clark, az amerikai hadsereg nemrég nyugdíjba vonult tábornoka a Pentagonban járt, hogy Rumsfeld miniszterrel és Wolfowitz miniszterhelyettessel tárgyaljon. Egyik tábornok arról tájékoztatta Clarkot, hogy az Egyesült Államok öt év alatt hét ország megtámadását tervezi; kezdve Irakkal, majd Szíriával, Libanonnal, Líbiával, Szomáliával és Szudánnal, végül pedig Irán kerül sorra.”

Tekintse meg az „US Plans for the Middle East” (Az USA közel-keleti tervei) című videót.

https://www.youtube.com/watch?v=V3HPGFV7wpU&t=2s

Az ilyen szintű konfliktusok megértéséhez kutatásra, az elérhető érintettek meghallgatására (beleértve a háttérből a konfliktust szító „láthatatlan” szereplőket is) és a külső források iránti nyitottságra van szükség.

E nélkül nem igazán lehetséges a konfliktus valódi megoldása (olyan megoldásé, amellyel minden fél elégedett, és amely tartósnak bizonyulhat).

De van egy mélyebb, gyakran figyelmen kívül hagyott dimenzió is: a kulcsfontosságú felek „érzelmi profilja”. Ez szélsőséges esetben magában foglalja a szembenálló felek – köztük a háttérből tevékenykedők – mentális állapotát is. (Lásd: Love Denied: The Psychology of Materialism, Violence and War – A materializmus, az erőszak és a háború pszichológiája című művet.) Ez központi jelentőségű, mert így könnyebben belátható: ha a konfliktusban érintett egyik vagy másik fél (vagy akár mindkét fél) valamilyen szinten érzelmileg sérült (vagy éppen elmebeteg), akkor a konfliktus rendezése a szokásos eljárásoknál többet követelhet meg.

Konfliktus Nyugat-Ázsiában 

Izrael 2025. június 13-án megtámadta Iránt, majd ezt követte az Egyesült Államok támadása az iráni nukleáris létesítmények ellen június 22-én. Mind az Izrael által Irán ellen indított, mind az Egyesült Államok által végrehajtott támadás illegális volt a nemzetközi jog értelmében.

Ám – ahogyan a 21. században a nyugat-ázsiai és észak-afrikai országok elleni korábbi katonai támadások esetében is történt – a nemzetközi jog megsértése ellenére semmilyen érdemi jogi következménye nem lett ezeknek a jogsértéseknek. És nem is lesz.

Ennek megértéséhez pedig csupán azt kell átlátnunk, hogyan is működik a világ.

Az elmúlt évszázadok során minden jelentős politikai és gazdasági struktúrát, illetve folyamatot a globális elit hozott létre.

Ehhez partnerek, fedőszervezetek, ügynökök és alkalmazottak kiterjedt hálózatát vették igénybe – beleértve azokat is, akik mélyen beágyazódtak az úgynevezett „mélyállamba” (deep state). Utóbbiak azok a kulcsfontosságú hírszerzési, bürokratikus, katonai, technokrata és lobbista szereplők, akik az aktuális kormányzattól (legyen az választott vagy sem) és a választási ciklusoktól függetlenül is megőrzik pozíciójukat az adott országokban.

Különösen fontos kiemelni, hogy

a hatalmas mértékű kontroll jelentős része a nemzetközi és országos szinten egyaránt működő bankrendszeren keresztül valósul meg. 

Erről bővebben a Globális elit történeti elemzése: A világgazdaság kifosztása, amíg el nem jutunk odáig, hogy „semmid sem lesz” című írásban olvashat.

Ennek a globális elitnek a központi szereplői a Rothschild család tagjai,

akik a 18. század vége óta tevékenykednek az elit magjában, és elképesztő mértékű ellenőrzést gyakorolnak a világgazdaság számos kulcsfontosságú területe felett – kezdve a bankrendszerrel, az energiaiparral, a fegyvergyártással, a bányászattal és az infrastruktúrával (beleértve a vasutakat), egészen a médiáig és a biotechnológiáig.

Becsült vagyonuk meghaladja a 100 billió (100 000 milliárd) amerikai dollárt, messze felülmúlva azon „vagyonos egyének” – például Bill Gates, Jeff Bezos és Elon Musk – vagyonát, akiket a vállalati média félrevezető módon a „leggazdagabbaknak” állít be.

Tevékenységük kezdete óta a Rothschildok jövedelemtermelő eszközök hatalmas globális hálózatára tettek szert azáltal, hogy rendkívül sokféle és nagyszámú vállalkozásba fektettek be.

Az újonnan megszerzett vagyontárgyakat – köztük azokat is, amelyeket egy-egy vállalat csődből történő „kimentése” révén egészben vagy részben szereztek meg – rendszerint más tulajdonosi névvel tüntették fel, jól látható helyen. Ily módon tulajdonosi hátterük és befolyásuk rejtve maradt.

Az olyan, köztudottan rendkívül gazdag családok, mint a Morganek és a Rockefellerék, valójában a Rothschildok strómanjaiként működnek,

anélkül azonban, hogy a közvélemény széles körben tisztában lenne ezzel a ténnyel.

A Rothschild család két olyan iparágban is meghatározó szerepet tölt be, mint a bankügyletek és a hadiipar.

Jól dokumentált tény, hogy a 19. század eleji napóleoni háborúk óta a Rothschildok számos háborúban mindkét fél finanszírozásában részt vettek. 

A család nemcsak a háborúzó felek többségének (vagy akár mindegyikének) felfegyverzéséből profitált, hanem a fegyverek megvásárlásához, illetve a háború utáni újjáépítéshez nyújtott hitelekből is.

Niall Ferguson brit történész beszédet mond az Alliance for Responsible Citizenship (Szövetség a Felelős Polgárságért) rendezvényén Londonban, 2023-ban (CC0)

Ahogy Niall Ferguson, a Rothschild család hivatalos életrajzírója is rámutatott: a 19. század végére a Rothschildok jelentős közvetlen befektetésekkel rendelkeztek a főbb „fegyvergyártó vállalatokban” (amelyeket ma inkább hadiipari óriáscégekként ismerünk) és a kapcsolódó iparágakban. Nyíltan kijelentette:

„Ha a 19. század végi imperializmusnak létezett »hadiipari komplexuma«, akkor a Rothschildok kétségtelenül részét képezték annak.”

Mindezen túlmenően, a kulcsfontosságú globális intézmények – köztük a Londoni City, a Nemzetközi Fizetések Bankja (BIS), a Bank of England és az amerikai Federal Reserve, valamint számos stratégiai jelentőségű iparág – nem is beszélve a legtöbb nemzeti kormányról – feletti tényleges Rothschild-irányítás már a második világháború kitörése előtt is hatalmas befolyást biztosított a család számára a világrend saját céljaik szerinti átalakítására.

Vegyük például az Egyesült Államokat.

Antony Sutton professzor a 20. század három jelentős történelmi eseményét – a bolsevik forradalmat, valamint Franklin D. Roosevelt és Hitler hatalomra jutását – vizsgáló, rendkívül részletes tanulmányában arra a következtetésre jutott, hogy

az Egyesült Államok politikai hatalmi központja nem ott található, ahol azt az alkotmány kijelöli, hanem „a New York-i pénzügyi elitnél: a magánkézben lévő nemzetközi bankároknál, 

pontosabban a J.P. Morgan pénzügyi házánál, a Rockefeller irányítása alatt álló Chase Manhattan Banknál, valamint – korábban, még a Manhattan Bank és az egykori Chase Bank egyesülése előtt – a Warburg családnál.”

 „A huszadik század nagy részében

a Federal Reserve Rendszer és különösen a Federal Reserve Bank of New York, gyakorlatilag monopolhelyzetet élvezett az amerikai gazdaság irányításában.

Kívül esik a Kongresszus ellenőrzésén, nem vetik alá könyvvizsgálatnak vagy felügyeletnek, ugyanakkor hatalmában áll tetszés szerint pénzt nyomtatni és hitelt teremteni.

Ami a külpolitikát illeti, a Council on Foreign Relations (Külkapcsolatok Tanácsa) – amely látszólag csupán tudósok, üzletemberek és politikusok ártalmatlan fóruma –

olyan hatalmi központot rejt magában (amelyről talán sok tagja sem tud), amely egyoldalúan határozza meg az Egyesült Államok külpolitikáját. 

E rejtett külpolitika fő célja piacok és gazdasági hatalom (vagy ha úgy tetszik: profit) megszerzése azon óriási multinacionális vállalatok számára, amelyek gyakorlatilag néhány befektetési bankház és befolyásos család ellenőrzése alatt állnak.”

A nemzeti kormányok és a kulcsfontosságú nemzeti intézmények feletti, hatalmas, ám rejtőzködő szereplők általi ellenőrzés már régóta fennálló jelenség, amely messze túlmutat az Egyesült Államokon; ezt fejtette ki Carroll Quigley professzor, a neves történész 1966-ban megjelent klasszikus művében. (Lásd: Tragedy and Hope: A History of the World in Our Time – Tragédia és remény. Korunk világtörténete)

 „[A] pénzügyi kapitalizmus erőinek volt egy másik, messzire mutató céljuk is: nem kevesebb, mint egy olyan, magánkézben lévő pénzügyi ellenőrzési világrendszer létrehozása, amely képes uralni az egyes országok politikai rendszerét és az egész világgazdaságot.

Ezt a rendszert feudális módon a világ jegybankjai irányítanák, összehangoltan, gyakori zártkörű találkozókon és konferenciákon kötött titkos megállapodások révén. A rendszer csúcsán a svájci Bázelben működő Nemzetközi Fizetések Bankja (Bank for International Settlements) állt volna; ez egy magánbank volt, amelynek tulajdonosai és irányítói maguk is a világ jegybankjai voltak – márpedig maguk a jegybankok is magántársaságokként működtek…

Nem szabad azt hinnünk, hogy a világ legfontosabb jegybankjainak vezetői maguk is jelentős hatalmi tényezők lettek volna a világ pénzügyi életében. Nem azok voltak. Sokkal inkább saját országuk meghatározó befektetési bankárainak technikusai és megbízottai voltak; e bankárok emelték őket pozícióba, és bármikor képesek voltak meg is fosztani őket attól. A világ tényleges pénzügyi hatalma e befektetési bankárok (más néven »nemzetközi« vagy »kereskedő« bankárok) kezében összpontosult, 

akik nagyrészt a háttérben maradtak, saját, nem részvénytársasági formában működő magánbankjaikat irányítva. Ők olyan nemzetközi együttműködési és nemzeti szintű dominanciát biztosító rendszert alkottak, amely sokkal inkább magánjellegű, hatalmasabb és titkosabb volt, mint a jegybankokban tevékenykedő megbízottaiké.”

Kinek állt érdekében? 

Ha a jelenre ugrunk, Paul Craig Roberts elemző egy megfigyelést tesz, és egy alapvető kérdést vet fel:

„Gondoljunk csak arra, hogyan pazarolta el Amerika erőforrásait és tekintélyét a 21. század első negyedében.

Ezermilliárd dollárokat költöttek Irak, Líbia, Szíria és Szomália lerombolására, anélkül, hogy bármit is nyertek volna vele. A háborúkból senki sem profitált, kivéve a hadiipari és biztonsági szektor háborús haszonélvezőit.

Nem létezett terrorfenyegetettség. Washington senkinek sem hozott demokráciát, csupán pusztulást.

Gondoljunk arra a pusztításra, amelyet Washington egész országokra szabadított rá, Izraelnek a »Nagy-Izrael« megteremtésére vonatkozó abszurd elképzelése miatt. Milliók haltak meg, váltak maradandóan rokkanttá vagy kényszerültek lakóhelyük elhagyására; sokan közülük Európában vagy az Egyesült Államokban telepedtek le, ellátásuk terhét pedig az ottani adófizetőkre hárítva. KINEK HOZOTT EZ HASZNOT?” ( Lásd: „Trump elnök közel-keleti terve”) 

Valóban az a kérdés, hogy „kinek hozott ez hasznot”. 

Paul Craig Roberts rámutat: nem az Egyesült Államoknak vagy népének. De nem is más országok lakosságának – beleértve Izrael vagy a NATO-tagállamok polgárait is. És egészen biztosan nem azoknak az embereknek, akiknek az országát lerombolták.

Itt az ideje, hogy a figyelmet azokról – például Benjámin Netanjahu izraeli miniszterelnökről és Donald Trump amerikai elnökről, akiknek érdekében állhat, hogy úgy tűnjön, ők mozgatják a szálakat – azokra a szereplőkre helyezzük át, akik ténylegesen irányítják ezt a konfliktust. Ezt egyszerűen a következő kérdés feltevésével tehetjük meg: „Személyes hasznot húztak-e Netanjahu és Trump az Irán elleni közös izraeli–amerikai támadásból?”

Ami Netanjahut illeti: jóllehet korrupciós ügyei széles körben ismertek, évtizedek óta a cionista elit hűséges szolgálója, aki következetesen hajtja végre a csoport programját Nyugat-Ázsiában.

A feladatukra kiválasztott hűséges szolgálókat pedig – bármilyen vétséget kövessenek is el – megvédelmezik.

Miriam Adelson a Republican Jewish Coalition (Republikánus Zsidó Koalíció) 2023-as éves vezetői csúcstalálkozóján a Las Vegas-i (Nevada) Venetian Convention & Expo Centerben. (Forrás: Gage Skidmore / CC BY-SA 2.0)

Ahogy a Jerusalem Post egyik cikke is elismerte, „Miriam Adelsont és néhai férjét, Sheldont királycsinálóknak, bábmestereknek, vagy éppenséggel olyan milliárdosoknak tekintették, akik saját képükre próbálják formálni az izraeli politikát. Hatalmas vagyonuk, az Izraelre és az Egyesült Államokra gyakorolt ​​befolyásuk, és – talán mindenekelőtt – Benjamin Netanjahu iránti töretlen támogatásuk megosztó személyiségekké tette őket”. „Százmilliókat áldoztak Netanjahu politikai túlélésére... Kiderült, hogy

ha valaki Miriam Adelsonhoz hasonló erőforrásokkal és kapcsolatrendszerrel rendelkezik, nem csupán befolyásolja a politikát, hanem át is írja azt.” 

(Lásd: „Dr. Miriam Adelson, a modern kori Rothschild, akit az izraeliek végre elismertek”.)

És mi a helyzet Trumppal? Vajon ő is csak valakinek a bábja?

1990 áprilisában Trump merész lépésre szánta el magát Atlantic Cityben: megnyitotta harmadik kaszinóját, a Taj Mahalt... Még kockázatosabb volt az a döntése, hogy a projektet 675 millió dollár értékű, magas hozamú és kockázatos – 14%-os kamatozású – „szemétkötvény” (junk bond) kibocsátásával finanszírozza. Néhány hónapon belül Trump bizonytalan helyzetbe került a hatalmas kötvény-visszafizetési kötelezettségek miatt, miközben Atlantic City gazdasági helyzete megingott.

A Rothschild család – a több mint kétszáz éve alkalmazott üzleti stratégiájának megfelelően – egy közvetítőn (Wilbur Ross) keresztül „előre egyeztetett csődegyezséget” javasolt Trumpnak: Trump a Tajban birtokolt részesedésének 50%-áról mondjon le a kedvezőbb hitelfeltételek és az irányítás megtartása fejében. Ennek eredményeként „Donald talpra állt: végül hasonló megállapodásokat kötött más, pénzügyi nehézségekkel küzdő ingatlanjai esetében is” (lásd: „Donald megszabadítása az adósságtól: Trump és Wilbur Ross 25 éves kapcsolata”).

Ahogy a Rothschildokkal kötött összes ilyen megállapodás esetében, Trump továbbra is törleszti „örökös adósságát”. Napjainkban ennek egyik módja az, hogy elnöki hatalmát az ő – gyakran eltérő – céljaik szolgálatába állítja a törlesztés részeként.

Miközben elhitette az iráni vezetéssel, hogy tárgyal velük, Trump – későbbi bizonyítékok szerint – valójában három iráni nukleáris létesítmény elleni intenzív bombázási hadművelet terveit véglegesítette.

A cél olyan események elindítása volt, amelyek rendszerváltáshoz vezetnek.

(Lásd: „A Trump Irán elleni támadása mögött húzódó rejtett célok”)

Ahogy azt Michel Chossudovsky professzor és Drago Bosnic geopolitikai és katonai elemző is megvitatta, a bizonyítékok arra utalnak, hogy ez a támadás „politikai színház” volt. Egy megsemmisítő katonai akció megtervezése és megszervezése hónapokba telt volna, és ami még fontosabb, hogy egy teljes mértékben sikeres támadás esetén, a sugárzás okozta károk tragikusabbak lettek volna, mint ami a csernobili és fukusimai katasztrófák után történt. A valódi indíték tehát a rezsimváltás volt.

A Rothschild-család történetének vizsgálatakor elkerülhetetlen annak felismerése, hogy háborúkat szítanak a világrend szükség szerinti átalakítása, valamint az erőforrások – legyenek azok ásványkincsek, mint például az olaj, a földgáz, az arany, a gyémánt vagy a rubin (kontextustól függően) – feletti ellenőrzés megszerzése érdekében. 

Ahogyan a palesztinok Gázából történő kiszorítását célzó háború – egyéb lehetőségek mellett – utat nyit a Rothschildok számára ahhoz, hogy hatalmas haszonra tegyenek szert

Gáza partjainál, a Földközi-tengerben található, óriási kiterjedésű Leviatán földgázmező kiaknázásával (lásd: „Az elit őrületének geopolitikája, 2. rész: Erec Jiszráél létrehozása a világrend átalakítása érdekében”),

úgy egy iráni rendszerváltás is lehetőséget teremtene számukra kulcsszerepük újbóli megszerzésére az iráni olaj- és gázvagyon tulajdonlása és kitermelése terén,  amit az 1979-es iráni forradalom nyomán veszítették el,

amikor is elkobozták az országban tevékenykedő összes külföldi olajvállalat vagyonát. (Lásd: „Irán olajiparának államosítása: Győzelem a nyugati imperializmus felett”)

Mindezen túl megnyitná annak lehetőségét is, hogy Irán részben vagy egészben átadja az Iráni Központi Bank feletti ellenőrzést; ez a bank ugyanis nem tagja a Rothschildok által irányított Nemzetközi Fizetések Bankjának (BIS).

Kinek áll tehát érdekében ez a háború (tekintve azon személyek hosszú sorát, akiknek nem)? Ahogyan az elmúlt kétszáz évben mindig, úgy most is a Rothschildok (és más elitcsaládok) járnak jól vele. És ugyanígy az ügynökeik is – élükön, jelen esetben, Netanjahuval és Trumppal. 

Ezért nem ért még véget ez a háború, sőt, akár atomháborúvá is fajulhat.

Erre számos elemző – köztük Scott Ritter – is rámutatott.

„Vajon Bibi arra kéri majd Trumpot, hogy vesse be az atomfegyvert Irán ellen? Ritter szerint igen”.

Robert J. Burrowes (1952.) ausztrál politikai elemző.

1966 óta széleskörű kutatásokat végzett annak megértése érdekében, hogy az emberek miért erőszakosak. 1981 óta tagja az Ausztrál Erőszakmentességi Hálózatnak. A Miért erőszak? című könyv szerzője.