„Sál-föld”, avagy egyszer eljöhet mindenki Trianonja (Vukics Ferenc jegyzete)

„Ha nem születtem volna is magyarnak, E néphez állanék ezennel én, Mert elhagyott, mert a legelhagyottabb Minden népek közt a föld kerekén.”

Petőfi Sándor: Élet vagy halál!

A versailles-i Nagy-Trianon-palota minden magyar számára a magyar történelem talán legnagyobb tragédiája és az örök fájdalom jelképe. 102 éve nem tudjuk feldolgozni az esemény következményeit. A 100 éves évforduló jó lehetőséget kínált arra, hogy a „feldolgozás”, a „kibeszélés” megtörténhessen, de a járványügyi szabályozás lehetetlenné tett mindenféle társadalmi párbeszédet.

„Előbb erőnk legyen és csak aztán igazunk” – mondta a magyar miniszterelnök az 1848/49. évi forradalom és szabadságharc 174. évfordulóján tartott ünnepi beszédében. Ez a mondat lényegében összefoglalja a Trianon utáni igazságkeresés fájdalmasan eredménytelen törekvéseit.

Elhittük, hogy léteznek valamiféle „nemzetközi szabályok”, amelyeket nem lehet senkinek sem megkerülni, és hogy léteznek valamiféle „nemzetközi szervezetek” amelyek legalább majd részben el fogják ismerni az igazunkat. Nincsenek ilyenek. Magyarországnak a léte is kuriózum.

Aki látta a teheráni, jaltai és a postdami konferenciák után készült térképeket, az tisztában van azzal, hogy az angolszász hatalmak nem számoltak egy önálló Magyarországgal, és csak Dél-Németország részeként gondoltak rá.

Szembesítenünk kell magunkat a keserű valósággal: sztálini véletlen, hogy az országunk még létezik.

Trianon kapcsán azért is volt tragikus az „igazságkeresésünk”, mert maguk a magyarok is megosztottak voltak a döntés megítélésében.

Aki idegenek igazságtételére vár, miközben önmagának sem ad igazat, az ne várjon sokat a jövőtől.

Vannak, akik a történelmi álmokat kergető „revizionista” magyarokat hibáztatják a szomszédos országokkal kapcsolatos „feszültségek” fennmaradásáért. Ők már egy a történelmi Magyarországot ábrázoló matricát is „nemzetközi botránynak” minősítenek. Vannak olyanok, akik a határainkon kívül élő nemzettársainkat is okolják, mondván: miért nem akarnak jó állampolgárai lenni a – csak részben helyesen utódállamoknak nevezett – szomszédos országoknak.

Az idő azonban nem állt meg. 1920-ban még csak négy országgal volt szomszédos Magyarország, ma pedig héttel. Az 1920-ban meghúzott – és 1921-1922-ben némi kiigazítást nyert – határok az évtizedek során módosultak, csak egy volt szinte állandó: a minden szomszédos ország és Magyarország határa, igaz 1947-ben az akkori Csehszlovákia még megszerzett három magyar települést, stratégiai érdekekre hivatkozva. A szomszédos országban élő magyarok száma az idők folyamán jelentősen csökkent. Megszorítások, természetes (?) és kényszerasszimiláció, kitelepítés, háborúk, tömeggyilkosságok, a reménytelenség hajtotta el nemzettársainkat a szülőföldjükről.

Hosszú évtizedeken keresztül róluk – a határainkon kívülre került magyarokról – nemigen beszéltek még az anyaországban sem. A nemzetközi fórumokon senki sem szólalt fel a nevükben. Az anyaországon belül voltak olyan társadalmi csoportok, akik egyszerűen „elfelejtették”, hogy a határokon kívül magyarok is élnek. Ők magukra maradtak, mi pedig kevesebbek lettünk – lélekben és a jövőbe vetett bizalomban is.

Az 1945 utáni első, valóban szabad országgyűlési választás után 1990-ben megalakult kormány elnöke, Antall József miniszterelnök azzal állt ki a nagy nyilvánosság elé, hogy a határainkon kívül élő magyarok is hozzánk tartoznak. Ő közjogi értelemben 10 millió magyarnak lett a miniszterelnöke, lélekben pedig 15 millióé.

E mondataiért nem kevés támadást kapott, de állta, ahogy állták a megpróbáltatásokat azok is, akiknek számos esetben nem volt más bűnük, mint a magyarságuk, és azért megvetés, kirekesztés, meghurcoltatás, kényszermunkatábor, szabadságvesztés lett a „jutalmuk”.

Ma ott tartunk, hogy szurkolói sálja miatt kritizálja Orbán Viktort a nemzetközi és a magyar média. Tegnap hallottam egy ellenzéki műsort, ahol azt fejtegették, hogy ezzel a sállal a szélsőjobbról akar magának újabb követőket maga mellé állítani a „putyinista diktátor”.

Az ukrán médiában is ismét célponttá vált a magyar miniszterelnök, akit Putyin barátjának és botrányhősnek titulálnak, például a world.novyny.liv portálon.

Az ukránok ezúttal azért kritizálják Orbán Viktort, mert egy olyan sálat viselt a magyar labdarúgó válogatott szurkolójaként, amelyen Nagy-Magyarország kontúrja látható. Ezt a sálat viselve állt a kamerák elé, amikor a 109. válogatottságát ünneplő Dzsudzsák Balázst köszöntötte.

Ezzel a magyar miniszterelnök azt a „bűnt” követte el, hogy „elrabolta Ukrajna egy részét”, azaz Kárpátalját. Holott ezt a régiót az ukránok saját ősi területükként tartják számon.

Rastislav Káčer szlovák külügyminiszter pedig undorítónak nevezte, hogy Orbán Viktor nagy-magyarországos sálat viselt, amikor a vasárnapi magyar-görög válogatott meccs után Dzsudzsák Balázzsal találkozott. A bejegyzést Káčer egy fotóval illusztrálta, amin pont ez a jelenet látszik. Káčer szerint a két ország kapcsolatában nincs helye irredentizmusnak és a revizinonizmusnak. „1939-ben láttuk, hogy hova vezetnek az ilyesfajta érzelmek, gondolatok, és látjuk ma is Ukrajnában, az orosz agresszió alatt” – írta Facebook-posztjában. Ebben azt is felidézte, hogy dédnagymamája mindig azt mondta neki, hogy „tudod Rastik, én szlovák vagyok, de mindig is büszke magyar voltam”.

Az osztrák külügyminisztérium is reagált arra a Politicónak, hogy Orbán Viktor vasárnap olyan sállal a nyakában jelent meg a magyar-görög labdarúgó-mérkőzésén a Puskás Arénában, amelyen Nagy-Magyarország térképe szerepelt.

„Gyors pillantást vetettünk a bécsi külügyminisztérium történelmi térképeire, amelyek megerősítették az előzetes gyanút, miszerint az Osztrák-Magyar Monarchián belüli Magyar Királyság körülbelül 100 évvel ezelőtt megszűnt létezni. Erről a fejleményről a lehető leghamarabb tájékoztatni fogjuk magyar szomszédainkat is.”

A magyar miniszterelnök sálja nem nyerte el a román külügy tetszését sem. Mint írták, elfogadhatatlannak tartanak mindenfajta revizionista megnyilvánulást, bármilyen formát is öltsön az.

Petr Fiala cseh miniszterelnök szerdai sajtónyilatkozata alapján Orbán Viktor sálja is téma lesz a V4-országok soron következő csúcstalálkozóján a hét második felében – számolt be a Reuters. Fialát szerdai sajtótájékoztatóján a magyar kormány Oroszországgal kapcsolatos álláspontjáról is kérdezték, a Lengyelországban, Csehországban és Szlovákiában uralkodó álláspont szerint ugyanis a magyar kormány juttatta mélypontra a visegrádi együttműködést azzal, hogy a többi EU-tagállamnál lényegesen puhábban viszonyul az Ukrajnában háborúzó oroszokhoz.

„Amit időnként hallunk Magyarországról, akár nyilatkozatok, akár konkrét lépések formájában a magyar kormány képviselőitől, az biztosan nem segít a helyzeten – mondta Fiala. – És láttam Orbán miniszterelnök sálját is, nincs kétségem afelől, hogy holnap ez is szóba kerül valamilyen módon a tárgyalásainkon.”

A horvát miniszterelnök sem lelkesedett:

„Ami a sálakat illeti, én nem láttam, és nem akarok mások sáljával foglalkozni. Ami a Horvátországgal szembeni területi igényeket illeti, bárki, így Magyarország részéről is, ezek abszolút elfogadhatatlanok, számunkra ez nem opció”.

Zoran Milanović horvát államfő kezelte az ügyet a legkönnyedebben:

„Csak nevetni tudok ezen. [Orbán Viktor] horvátországi törekvései maximum arra korlátozódnak, hogy augusztusban egy hónapig hajókázik az Adrián, és találkozunk vacsorázni. […] Nem tulajdonítanék komoly figyelmet ennek. Amilyen szomszédaink vannak, Magyarország még mindig a legjobb” – mondta a horvát elnök.

Oleg Nikolenko, az ukrán külügyminisztérium szóvivője a Facebookon közölte, hogy bekéretik a kijevi magyar nagykövetet. Kritikával illette a sálat többek között Daniel Freund német liberális politikus is.

Orbán Viktor rövid üzenetben válaszolt azoknak, akik a sálat kritizálták:

„A foci nem politika. Ne lássunk bele olyat, ami nincs. A magyar válogatott minden magyar csapata, bárhol is éljenek!” – reagált a magyar kormányfő.

A hazai ellenzék erre azt válaszolta, hogy éppen a most zajló katari világbajnokság bizonyítja, hogy a foci igenis politika (lásd. az angol, a német, az iráni válogatottak üzeneteit). Talán ezért is nézik sokkal kevesebben a mostani VB mérkőzéseit. Az emberek nem erre kíváncsiak. Olyannyira elegük van a médiából feléjük ömlő „mantrákból”, hogy lassan már csak a sportműsorok jelentettek kikapcsolódást a számukra.

Az idő malmai továbbra is őrölnek. Az „utódállamok” egy része már megérte, egy része éppen most, egy része pedig a jövőben fogja megérni a saját Trianonját. A történelem velünk kezdte a sort, de úgy tűnik, hogy a sorsát senki sem kerülheti el. A bevándorlók még a magukat olyannyira biztonságban érző nyugati államokat is meg fogják tanítani erre a történelmi leckére.

Aki először esett át ezen a leckén, annak több ideje van tanulni is ebből. Be kell látnunk, hogy a magyarság kérdése (határon belül és kívül) az anyaország sikerén múlik. A határon túl élő honfitársaink is akkor tudnak könnyebben azonosulni velünk, ha határozott, fejlődő és önbizalommal teli anyaországot látnak a szomszédban. Úgy gondolom, ez az állítás igaz a nyugaton élő magyar diaszpórára is.

Amikor 2009-ben találkoztam a határon túli magyarság akkori politikai vezetőivel, feltettem nekik egy kérdést: Mi az a végállapot (end state), amit a tevékenységükkel megcéloztak? Mit szeretnének elérni? Milyen legyen az általuk elképzelt világ? Először nem nagyon értették a kérdést.

Ha van egy erőteljesen megfogalmazott végcél, akkor az ember szépen megtervezi, hogy milyen módszerekkel, erőforrásokkal (azok fejlesztésével) és mennyi idő alatt juthat el oda. Ebből már könnyű a napi feladatokat lebontani. Még mindig nem értették. Kérték, hogy mondjak valamilyen példát.

Legyen egymillió boldog, a szlovákokkal kiegyensúlyozott kapcsolatban élő magyar a Felvidéken – mondtam én. Ez egyből adja azt a feladatot, hogy mit is kell megtenni annak érdekében, hogy több magyar szülessen, kevesebb nemzettársunk vándoroljon el, a vegyesházasságokban élők gyermekei felvállalják a magyar identitást és a magyar felmenőkkel rendelkezők valamilyen módon kapcsolódjanak a magyar nemzettesthez. Egy ilyen elhatározás egyből gazdasági, kulturális és politikai részfeladatokat ad az aktuális vezetői elitnek. Mindez azonban esélytelen, ha az anyaország nem sikeres és továbbra is hagyja, hogy „technológiai, szellemi, lelki középkorba” taszítsák és önállóságát vesztve teljesen kiszolgáltassa lakosságát mások kényének és kedvének.

Tőlem Rastislav Káčer szlovák külügyminiszter „Nagy-Morávia” sálban is szurkolhat. Elfogadom a szlovákokat ért sérelmeket, fogadja el ő is a magyarokét. Nem kell teljesen egyetértenünk egymással, de becsülhetjük egymást.

Csehek, szlovákok, szlovének, ruszinok, horvátok, szerbek, románok, osztrákok sorsa össze van kapcsolva a magyarokéval. Ezer évünk volt rá, hogy megismerjük egymást és megtanuljuk egymást becsülni. Ha ezt nem értjük meg, akkor azzal a rossz hírrel kell szolgálnom, hogy jóval kevesebb időnk lesz megtanulni a marokkói, vagy a pastu gondolkodást.

Nagyhatalmak hátsó felének gondos ápolásával csak újabb Trianonok elé fogunk nézni. A saját magunk érdekeit kell a szemünk előtt tartani. A szomszédos népek és az ott élő magyarok gyarapodása és boldogulása alapvető magyar nemzeti érdek.

Egymásból vagyunk. A fiaim az én részemről horvátok, magyarok, lengyelek, burgenlandi németek, a feleségem részéről magyarok, dalmátok, szlovákok, szudétanémetek, elzásziak, szászok is egyben. Szépapám az egyik első magyar honvéd volt. Nagyapám az újvidéki hidat védte a megszálló német csapatokkal szemben.

Mi így vagyunk magyarok. Már csak az elődeink tisztelete miatt is becsüljük a körülöttünk élő népeket.

Nekünk a kérdéses sál a határokon túli magyarokkal való közösség mellett éppen a szomszédokkal való összetartozásra és együttműködésre is emlékeztet. Nekünk ezt tanította meg Trianon. Ha a Teremtő elegendő időt ad, akkor majd megtanítja nekik is.