Túl késő Európát megmenteni: Mit mondtak nekem Putyin, Lavrov, Oreskin és Karaganov a 2026-os Valdai-csúcstalálkozón (Tallián Hedvig cikkajánlója)

Egyenesen életveszélyes, hogy nem jut el sem a magyarokhoz, sem Európa többi jobb sorsra érdemes nemzetéhez közvetlenül a fősodorból az, amire az oroszok eddigi keserű tapasztalataik alapján jutottak, így aztán mostanra kiérleltek Európához való viszonyukban... Illetve bocsánat, mert nálunk Stier Gábor a maga csendes és még a klasszikus újságírást képviselő módján rendszeres Valdai résztvevőként hozza a létfontosságú információt. De nemcsak ő volt jelen a Valdai Konferencián, hanem az olasz Lorenzo Maria Pacini újságíró is. Na de kit érdekel mindez itthon? A külpolitika mint rovat és műfaj kikopott, azaz pislákol még, de annyira elsilányította a nyugatról kitartott hazai propaganda sajtó, hogy olvasásra, pláne gondolkodtatásra alkalmatlan, amit feltálalnak. Arra meg már célozgatni is felesleges, hogy a Bem rakparton a Külügyminisztérium épületében milyen képességű és világNEMlátású nő ül a bársonyszékben. Életveszélyes!!!

Stier Gábort, a moszkva tér főszerkesztőjét Virághalmy Sarolta faggatta Valdai után

https://www.youtube.com/watch?v=Hm5REE3OpBE

Ez pedig a Lorenzo Maria Pacini jegyzeteinek sűrítménye 

https://strategic-culture.su/news/2026/10/05/too-late-to-save-europe-what-putin-lavrov-oreshkin-and-karaganov-told-me-at-the-valdai-summit-2026/

Túl késő Európát megmenteni: Mit mondtak nekem Putyin, Lavrov, Oreskin és Karaganov a 2026-os Valdai-csúcstalálkozón

Lorenzo Maria Pacini, 2026. október 5.
Ha az az ajtó, amelyről Moszkva azt állítja, hogy nyitva van, valójában zárva van, akkor erről az oldalról van zárva – és nem Róma zárta be saját akaratából.
Kövessen minket a Telegramon, az X-en és a VK-n. Kapcsolat: info@strategic-culture.su

Egy nem hivatalos Valdai-csúcstalálkozó

Amit ebben a cikkben megosztok, kevésbé technikai jellegű és inkább személyes, mint általában. Több napos párbeszéd, vita és – úgy tűnik – egy „botrányos” kérdés során összegyűjtött információkról szól, amely Európában médiaszenzációvá vált – mert megkérdeztem Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin orosz elnököt, mi lesz Európával.

Vlagyimir Putyin Valdai-fórumon elhangzott beszédének teljes videóját itt találhatják meg.

Az én megjegyzéseimet és Putyin válaszait itt találhatják meg.

Idén a Valdai Fórum nem Szocsiban ülésezett. A nyáron kiküldött meghívók még mindig ezt a fekete-tengeri várost jelölték meg helyszínként, de aztán augusztus végén a szervezők bejelentették, hogy a rendezvényt a moszkvai régióba helyezik át. Az FT szerint a Szövetségi Védelmi Szolgálat követelte az áthelyezést, mivel aggódott az ukrán drónok jelentette fenyegetés miatt, miután a nyár folyamán többször is támadták a part menti finomítókat. Ennek a logisztikai részletnek megvan a maga jelentősége. A háború – amelyet a Valdai Fórumon mindig a nemzetközi rendszer nyelvén tárgyalnak – most már a fórum gyakorlati szervezését is befolyásolja.

A 23. éves találkozóra szeptember 28. és október 1. között került sor, olyan címmel, amely egy európainak szinte személyes kérdésnek tűnik: „Felelősség a jövőért: a lehetséges határai vagy a határtalan lehetőségek?” A megnyitón bemutatták a Klub éves jelentését, a Keep Calm Az állam és a felelősség a jövőért című kiadványt, amelyet a szerzők – Kubrickra utalva – az aggódás abbahagyásának és a káosz megszeretésének kézikönyveként mutatnak be. Ezt kilenc tematikus ülés, egy különleges ülés, majd az utolsó napon az elnökkel tartott plenáris ülés követte.

Olaszként és európainak érkeztem, tudva, hogy azokban a termekben a két identitásnak eltérő súlya van. A hét folyamán elsősorban négy magas rangú beszélgetőtárssal beszéltem: Szergej Karaganovval, Maksim Oreskinel, Szergej Lavrovval, valamint a plenáris ülésen Vlagyimir Putyinnal. Az első három beszélgetés a szekciók szüneteiben zajlott, és jegyzeteim alapján mesélem el őket – lényegében nem szó szerint. A negyedik beszélgetés nyilvános, és jegyzőkönyvben is rögzítve van, amelyből közvetlenül idézek.

Egyenként véve a négy párbeszéd olyan dolgokat közvetít, amelyekkel az orosz vitát követők már jól ismerik. Egymás után tekintve azonban világosabb képet festenek: egy közös értékelés Európáról és négy különböző módja annak, hogy ebből következtetéseket vonjanak le. És mindenekelőtt egy jövő, amely korántsem rózsás.

Karaganov: Európa, a gonosz forrása

Szergej Karaganov a Valdai Klub egyik alapítója, a Kül- és Védelmi Politikai Tanács tiszteletbeli elnöke, és évek óta az orosz realizmus legradikálisabb hangja. Vele a beszélgetés azonnal a legvitatottabb ponttal kezdődött.

Európa, mondta, minden gonosz gyökere. Ha elpusztulna, senki sem siratná.

Egy taktikai nukleáris konfliktus a területén nem vonna be más szereplőket. Az európaiaknak bőven volt idejük megoldást találni a saját problémáikra; most, hogy úgy döntöttek, hogy háborúra készülnek Oroszország ellen, már túl késő újabb esélyt adni nekik.

Őszintének kell lennem: soha nem voltam Karaganov rajongója; gyakran túl radikálisnak és elavultnak tartottam a nézeteit. De egy közös ebéd utáni kávéval kezdődően – és egy héten át tartó megbeszélések során – rájöttem, hogy nagyon hasonlóan gondolkodunk, és hogy nézetei korántsem jelentéktelenek. Aki elolvasta legutóbbi nyilatkozatait, az felismeri ezt a gondolkodásmódot. 2023 júniusában

Karaganov nyilvánosan azzal érvelt, hogy Oroszországnak alacsonyabbá kellene tennie a nukleáris fegyverek bevetésének küszöbét,

hogy helyreállítsa elrettentő erejének hitelességét, és rábírja a Nyugatot az ukrajnai konfliktusból való kivonulásra. E megközelítés egy része később bekerült a hivatalos dokumentumokba is: az Orosz Föderáció nukleáris elrettentés terén alkalmazott állami politikájának alapelvei, amelyeket 2024 novemberében frissítettek, egy nem nukleáris állam által – egy nukleáris nagyhatalom részvételével vagy támogatásával – végrehajtott támadást közös támadásként kezelnek.

Szavai azonban három különálló állítást tartalmaznak, és érdemes ezeket elkülöníteni egymástól. Az első egy történelmi és civilizációs ítélet: Európa a modernitás nagy katasztrófáinak forrása, a világháborúktól a gyarmatosításig. Ez egy olyan tézis, amelyet Karaganov már régóta hangoztat, és amely vitatható, de az értelmezés területéhez tartozik. A második – miszerint senki sem gyászolná Európát – mások reakcióira vonatkozó jóslat; az akkori napok során tapasztaltak alapján ez az ázsiai, afrikai és latin-amerikai résztvevők jelentős részénél visszhangra talált. A harmadik egy stratégiai hipotézis, amely minden más alapját képezi:

egy európai nukleáris eszkaláció Európára korlátozódna.

Ezen a ponton a visszatartásról szóló szakirodalom már hetven éve vitatkozik, és – szerencsére – empirikus bizonyítékok hiányoznak. Az a tényező, amely bonyolítja ezt a hipotézist, magában Európában rejlik. Franciaország és az Egyesült Királyság rendelkezik nemzeti arzenállal, és 2025 márciusában Párizs hivatalosan is megnyitotta a vitát saját visszatartó erejének európai dimenziójáról. Egy „kizárólag európai” nukleáris konfliktus azt feltételezi, hogy két európai nukleáris nagyhatalom tétlenül nézné az eseményeket. Ez az egész érvelés leggyengébb feltételezése, függetlenül attól, hogy az ember hogyan értékeli a másik kettőt.

Azt is meg kell jegyezni, hogy Karaganov nem a kormány nevében szólal fel. A Valdai Fórumon az orosz vitában azt a szárnyat képviseli, amely a Kremlt határozottabb álláspontok felé tereli, és egyik feladata éppen az, hogy feszegesse a kimondható dolgok határait. Ebben a fényben nézve az ő „túl késő” kijelentése inkább egy tendenciára utal, mint egy doktrínára.

Oreskin: A már nem létező piac

Maksim Oreskin esetében a hangnem teljesen megváltozott. Az elnöki adminisztráció helyettes vezetője, egykori gazdasági fejlesztési miniszter, majd később az elnök gazdasági tanácsadója, Oreskin a cash flow-k és a mérlegek szempontjából érvel. Értékelése nyers volt:

Európának vége. Az energiapiacon már nincs életképes verseny, mert Oroszország vevői között most Kína és India foglalja el az első helyeket. És nincs ok arra, hogy egy európai mentőcsomagba fektessenek be, mivel az európaiak eddig nem mutattak érdeklődést egy békés és ésszerű megoldás megtalálása iránt.

A kérdés, amit a Valdai-résztvevőkkel tartott találkozó során feltettem neki, a következő volt:

„Tekintettel arra, hogy a Nord Stream 2 gázvezeték már nem áll rendelkezésre – mivel szabotálták –, szándékozik-e új energia-szállítási rendszert találni, feltételezve, hogy Európa kibékül, és a diplomáciai helyzet javul?”

Nyílt – és talán brutális – válasza olyan, mint az igazság tőre, amely minden európai lelkiismeretébe beleszúródik.

A „vége” kifejezést technikai értelemben kell érteni. Oreskin nem közvetlenül az európai civilizációról beszélt, hanem Európáról, mint kereskedelmi partnerről: egy piacról, amely már nem játszik központi szerepet Oroszország számára, és ezért nem indokolja, hogy politikai engedményeket tegyenek annak visszaszerzése érdekében. 2022 után az orosz nyersolaj fő vásárlói Kína és India lettek, míg Brüsszel – a Tanács és az Európai Parlament között 2025 decemberében létrejött megállapodás révén – elkötelezte magát amellett, hogy 2027-ig fokozatosan megszünteti az orosz gáz – beleértve a csővezetéken keresztül érkező gázt és az LNG-t is – importját. Az energiaügyi kölcsönös függőséget, amely fél évszázadon át – még a hidegháború legsúlyosabb pillanataiban is – összekötötte Európát és Oroszországot, mindkét fél felszámolta. Oreskin érvelése ennek legegyszerűbb következményét fogalmazza meg: aki már nem a fő vevő, annak nincs többé befolyása.

Ezek a piac törvényei, és sem Londonban, sem Berlinben, sem Brüsszelben nincsenek már olyan politikusok vagy hatalmi csoportok, akik megmondhatnák Oroszországnak, „mit tegyen” .

Ennek a másik oldala Moszkvában is jól ismert. A két nagy vásárló által dominált piacon azok kedvezményeket követelhetnek, és Európa Ázsiával való felváltása áremelkedéssel és a technológiához való hozzáférés korlátozásával jár. De a nekem bemutatott logika szerint a kérdés már nem az, hogy Európa Oroszország érdekeit szolgálja-e. Hanem az, hogy mennyibe kerülne újra előnyössé tenni, és a burkolt válasz az, hogy ezt a költséget az európaiaknak kell viselniük.

Lavrov: bezárult az ajtó „ez” a rend előtt

Szergej Lavrovval a beszélgetés a gazdaságról a diplomáciára terelődött, anélkül, hogy a következtetés megváltozott volna. Európának – mondta – számos lehetősége volt arra, hogy újra felvegye a párbeszédet Oroszországgal, de ehelyett a közvetlen konfrontáció szítását választotta. Most már túl késő visszafordulni: minden határt átléptek, és a jelenlegi európai rend mellett nincs mód a korábbi kapcsolatokhoz való visszatérésre.

Szeretném, ha egy pillanatra megállnánk, hogy átgondoljuk e szavak súlyát. Akik ismerik Lavrovot, tudják, hogy ő olyan politikus, aki nagy ésszel mérlegeli minden szavát, még olyan lazább környezetben is, mint a Valdai-csúcstalálkozó. „A határokat átlépték.” Nincs értelme felsorolni ezeket a határokat, mert annyira nyilvánvalóak az egész világ számára, hogy az egyszerűen időpazarlás lenne. De Lavrov tekintete, amikor Európáról beszélt – azt soha nem fogom elfelejteni. Már sokszor találkoztam vele, de ezen az alkalmon volt benne valami más.

A miniszternek van egy olyan eseménysorozata, amelyre az orosz diplomácia rendszeresen hivatkozik: a minszki megállapodások, a biztonsági garanciákról szóló, 2021. december 17-én az Egyesült Államoknak és a NATO-nak benyújtott szerződéstervezetek, valamint a 2022 tavaszán zajló isztambuli tárgyalások. Ezen fejlemények mindegyikének orosz értelmezése ellentmondásos, és Európában vitatott. Engem itt egy másik elem érdekel – egy olyan megjegyzés, amely a plenáris ülés után újraolvasva az egész hét kulcsának bizonyult. Ezen az európai kereten belül a visszatérés lehetetlen. Nem Európával, annak jelenlegi formájában – vagyis az EU-val és a NATO-val.

Az elutasítás egy uralkodó osztályra és egy intézményi felépítésre vonatkozik, nem pedig az ahhoz tartozó országokra.

Kíváncsi vagyok, mennyire éltek vissza az orosz türelmével ahhoz, hogy eljussanak odáig, hogy ilyeneket mondjanak? A klasszikus orosz irodalom csodálatos példákat kínál arra, hogy az orosz politikusok mennyire képesek halogatni, figyelmen kívül hagyni és türelmesek lenni. És tagadhatatlan, hogy ez volt következetesen az orosz uralkodó osztály hozzáállása a konfliktus elmúlt évei során. Ha már odáig jutunk, hogy azt mondjuk, átlépődött a határ – amit Putyin később a csúcstalálkozó plenáris ülésén is megismételt –, az azt jelenti, hogy nincs több erőforrás, amit türelmes várakozásra pazarolhatnánk; azt jelenti, hogy a Medvét rossz pillanatban ébresztették fel téli álmából; azt jelenti, hogy

ezeknek a cselekedeteknek korszakos jelentőségű következményei lesznek.

Lavrov még egy dolgot hozzátett:

„Készen állunk arra, hogy példás módon csapjunk le Európára, nem úgy, ahogy Ukrajnában tettük.”

Vegyétek figyelembe ezeket a szavakat, kedves európai barátaim. Olvassátok el őket újra, és gondolkodjatok el a súlyukon. Nincs szükség további szavakra.

Egy olasz professzor kérdést tesz fel Putyinnak

Most eljutunk karrierem egyik legveszélyesebb pillanatához. A plenáris ülés – a hagyományoknak megfelelően – az orosz elnök jelenlétében és Fjodor Lukjanov moderálásával zajlott le. Szót kértem, és egy kétrészes kérdést tettem fel:

„Olaszországból jöttem, egy olyan országból, amely jelenleg nem ápol jó kapcsolatokat Oroszországgal. Európaként szeretném megkérdezni Öntől: Milyen feltételeket fog Oroszország szabni egy új, az európai országok számára kialakítandó biztonsági rendszer létrehozásához? És ha elképzelünk egy Európai Unió utáni Európát, akkor azt egy nagy eurázsiai partnerség részének fogja-e tekinteni, vagy véleménye szerint az Egyesült Államok és Oroszország mindig is versengeni fog ezekért a területekért?”

Putyin a második résszel kezdte, és a sorrend nem véletlen:

„Olaszország valójában Európában található, én pedig egy eurázsiai partnerségről beszélek: ezért magától értetődik, hogy Olaszországot is eurázsiai partnerünknek fogjuk tekinteni – és már most is annak tekintjük.”

Közvetlenül ezután tisztázta, hogy az Európai Unió sorsa, valamint Olaszország további tagsága az Unióban „nem a mi dolgunk”. Moszkva nem is szándékozik erről tárgyalni, mert bármilyen megjegyzést az ügyben az EU felbomlasztására irányuló kísérletként értelmeznének, „miközben mi egyáltalán nem akarunk semmit sem felbomlasztani. Csak építeni és együttműködni akarunk.”

Az új biztonsági rendszer feltételeivel kapcsolatban a válasz egyértelmű volt: „Nincsenek előfeltételeink.” Az akadály, véleménye szerint, a másik oldalon áll. Egyes európai politikusok elfogadhatatlannak tartják, hogy egyetlen ország is párbeszédet kezdeményezzen Oroszországgal, Putyin pedig ezt a követelést a szovjet korszakénál is keményebb diktátumnak nevezte. Az összehasonlítás gondosan megfogalmazott volt:

a Szovjetunió egységes és erősen centralizált állam volt, amelynek köztársaságai egyetlen államszerkezet részét képezték; az Európai Unió elvileg nem az, de a gyakorlatban úgy viselkedik, mintha az lenne.

„Senki sem tiltja meg nekünk; készen állunk.”

Ekkor Lukyanov, egy tapasztalt moderátorra jellemző provokatív megjegyzéssel, közbeszólt: mivel Brüsszel tiltja, nem lenne-e jobb egy kicsit hozzájárulni az EU széteséséhez, hogy így könnyebb legyen az egyes országokkal tárgyalni?

A válasz habozás nélkül érkezett: „De nincs rá szükség – maguktól is szétesnek.”

Ekkor Putyin közvetlenül hozzám fordult. „Olasz kollégánk ezt jobban tudja, mint mi” – mondta, és elkezdte sorolni a számokat: az olasz államadósság 140%, a hiány körülbelül 3%, más európai országokban pedig közel 5%. A számokat kerekítették, de nem álltak messze a valóságtól. Az Istat és az Eurostat adatai szerint 2024 végén Olaszország államadóssága a GDP 135,3%-át, nettó hitelfelvétele pedig 3,4%-át tette ki. A szövegrész lényege azonban nem a tizedesjegyekben rejlett. Minden probléma a gazdasággal kezdődik: csökken az életszínvonal, nő a munkanélküliség, és a nagy európai gazdaságok polgárai ezt saját bőrükön érzik – és ez, ahogy mondta, „az Európai Unió alapjait is aláássa. De ez nem a mi dolgunk; mi nem avatkozunk bele.”

Zárásként kiegyensúlyozott módon megismételte az ajánlatot: párbeszéd az Unióval egészében, ha az Unió úgy kívánja, vagy az egyes országokkal, előfeltételek nélkül. „De az európai oldalon sem lehetnek előfeltételek.”

Ha megpróbáljuk felfogni e szavak jelentőségét, a bennük megnyilvánuló politikai egyensúlyt, valamint annak az államférfinak az erejét, aki nem csupán saját országa, hanem egy egész másik kontinens jólétét is szem előtt tartja, az igazi leckét ad arról, miről is szól valójában a politika.

Hallgassák meg Putyin teljes beszédét, és meg fogják érteni, hogyan lehet kevesebb mint öt perc alatt megragadni egész Európa hanyatlását, annak minden aspektusában, miközben egyúttal nosztalgikusan megismétli, hogy Oroszország mindent megtett, ami hatalmában állt, hogy segítséget nyújtson.

De az európaiak döntései a sajátjaik, bármilyen zászlót is lobogtassanak. Oroszország tiszteletben tartja és mindig is tiszteletben fogja tartani külpolitikájának alapelveit és politikai hagyományait. Nincs csodás messianizmus, nincs rögtönzött megmentő.

Európa – vagy inkább ennek az Európának az európai lakói – mit szándékoznak tenni?

Utazási jegyzeteim újraolvasása

Visszatérésem után újraolvasva a jegyzeteimet, az első dolog, ami szembetűnik, a nézetek egybehangzása. A stratéga, a közgazdász, a külügyminiszter és az elnök mindannyian a saját szavaikkal ugyanazt az értékelést fogalmazták meg:

a mai Európa kimerítette hitelét Moszkva szemében.

A második dolog, ami szembetűnik, az, hogy mindannyian más-más következtetést vonnak le ebből a diagnózisból.

Karaganov számára a következtetés kényszerítő jellegű, és szinte eszkatologikus hangvételű: Európa megkapta az esélyét, és ami ezután következik, az már nem a diplomácia feladata. Oreskin számára ez hideg, kemény számvetés kérdése: Európa nem éri meg azt a befektetést, amely a visszaszerzéséhez szükséges. Lavrov számára ez egy korlátozott diplomáciai visszavonulás, amely inkább a politikai struktúrára, mint az emberekre összpontosít. Végül Putyin számára az ajtó nyitva marad – de az egyes államok felé, nem Brüsszel felé –, azzal a várakozással, hogy a gazdasági erózió elvégzi a többit.

A nyilvánvaló ellentmondás az első három „túl késő” álláspontja és a negyedik „előfeltételek nélküli” álláspontja között pontosan Lavrov jellemzésében oldódik meg. Az eredmény egy koherens vonal, amelyet én „kétoldalúsításnak” neveznék:

Moszkva nem fog az Unióval mint politikai egységgel tárgyalni, amíg annak jelenlegi vezetése hatalmon marad;

az egyes tagállamoknak előfeltételek nélküli csatornákat kínál, és hagyja, hogy Európa belső nehézségei vonzóvá tegyék ezeket a csatornákat. Az Olaszországra, mint „már ma is” eurázsiai partnerre való utalást ebben a keretben kell értelmezni: ez nem udvariasság; hanem annak jelzése, melyik tárgyalópartnert részesíti előnyben Moszkva.

Természetesen nem állíthatom, hogy a négy kiemelkedő tárgyalópartner megállapodásra jutott volna – ez magától értetődik –, de ezt a konvergenciát valóban „prófétai” jellegűnek találtam. A Valdai mindig is az a fórum volt, ahol az orosz vita széles spektrumát mutatták be a külföldi közönségnek. Azt mondhatom, hogy ezek a nézőpontok összeegyeztethetők és kölcsönösen erősítik egymást: Karaganov kemény álláspontja mellett Putyin ajánlata mérsékeltnek tűnik; Oreskin adatai hitelességet kölcsönöznek annak az elképzelésnek, hogy Moszkvának nem kell engedményeket tennie; Lavrov megközelítése pedig egyensúlyt teremt a határozottság és a nyitottság között.

A 2010–2012-es államadósság-válság az Európai Stabilitási Mechanizmus és a bankunió létrejöttét eredményezte; a világjárvány pedig a „Next Generation EU” programot és az első nagyszabású közös adósságot hozta magával. Az Unióon belül a válságok legalább annyira elősegítették a centralizációt, mint a széttagolódást. A „maguktól szétesnek” kijelentés ezért kockázatos feltételezés, nem pedig megfigyelés – még akkor is, ha ez a kockázat alig kerül valamibe azoknak, akik vállalják: ha az EU összetart, Moszkva legalább felajánlotta a párbeszédet; ha összeomlik, akkor máris rendelkezik kétoldalú csatornákkal.

A következő tizenkét–tizennyolc hónapban figyelemmel kísérendő mutatók meglehetősen egyértelműek. Az első az EU kormányfőinek Moszkvába tett kétoldalú látogatásait érinti, a 2024. júliusi Orbán Viktor és a 2025. májusi Robert Fico látogatásai mellett. A második az, hogy fennmarad-e az egyhangúság a szankciók félévente történő megújításakor, ahol egyetlen vétó is elég ahhoz, hogy repedés keletkezzen. A harmadik az orosz gáz fokozatos kivezetésének ütemtervéből való nemzeti mentességeket érinti. A negyedik – és számunkra a legjelentősebb – egy nagyváros, köztük Róma által kezdeményezett strukturált csatorna esetleges megnyitása.

Mit vonok le ebből? Olaszként nem a szétesésről szóló mondatot viszem magammal, hanem a másikat: „Olaszországot már mi is eurázsiai partnerünknek tekintjük.” Ez egyszerre tartalmaz egy ajánlatot és egy, hozzánk intézett megjegyzést. Ha az az ajtó, amelyről Moszkva azt állítja, hogy nyitva van, valójában zárva van, akkor erről az oldalról van zárva – és nem Róma zárta be saját akaratából.

Meddig engedheti meg magának egy olyan ország, amelynek adóssága meghaladja a GDP 135%-át, hogy másokra bízza annak eldöntését, ki beszélhet kivel?

Moszkvában senki sem tette fel nekem ezt a kérdést. Ez egy olyan kérdés, amelyet magam hoztam haza. És minden jó lelkiismeretű olasz, minden olyan európai, akinek még van szíve, tudja a választ.