Varga Domokos György: Fischernek annyi? Újabb adalék a szkíta‒hun‒magyar azonosság vitájához

Előzmény:

Cser Ferenc és Darai Lajos: A szkíták nem magyarok, hanem a magyar a scita (tudás) népe

Anton Carl Fischer bizonyító erejű könyve a szkíta és a magyar nyelv azonosságáról (Varga Domokos György értékelője)

Nyitány az „új, más világra” – a Magyarok XI. Világkongresszusának Záró-nyilatkozata – Szkítákkal a Sötétség ellen

Engem Fischer Károly Antal (Antal Carl Fischer) könyve meggyőzött. Lehetne mondani erre, hogy hiszen halvány fogalmam sincs akár a nyelvtudományról, akár a történelemtudományról, és ez nagyjából igaz is. Részletek alaposabb ismerete nélkül nem vélem magam vitaképesnek. Csakhogy a kovidhoz sem értettem, meg a Budaházy-ügyhöz sem értettem, meg Petőfihez sem értettem, de arra van némi ég adta tehetségem, hogy észrevegyem, ha valahol nagyon kilóg a lóláb. Így voltam a Covid 19 fedőnevű világuralmi hadművelettel, vagy a Budaházy-üggyel, s ezekben az idő már igazolt engem. S a Petőfi-ügyben is nagyon közel járok – járunk – már a szibériai igazság elfogadtatásához. Itt is olyannyira kilóg a lóláb, hogy inkább azoknak hiszek, akik a tudományos – pontosabban szólva: a tudósi, akadémiai – álláspont igazát kétségbe vonják. Éppen azért hiszek nekik, mert még a legkiválóbb tudósok is hajlamosak a végletekig ragaszkodni a maguk felfedezéseihez és rögeszméihez. Ezek az ők agyondédelgetett, édes gyermekeik.

Általában véve nincs ezzel semmi baj, sőt! Rengeteg csodálatos felfedezést köszönhetünk ezeknek a szívós ragaszkodásoknak: az elképesztő mennyiségű kutatómunkának és a jó néhány új szempontnak, meglepő összefüggésnek.

Ilyen üdvös könyv – kutatási eredmény – számomra pl. Cser Ferenc Gyökerek című műve, amelyet a napokban tettem fel a Szilaj Csikóra, és amely éppen a magyarság származásáról szól. Vagy ilyenek a Darai Lajossal közösen írt tanulmányaik, amelyek számomra ugyancsak hitelesen azt igazolják, hogy a magyarság őshazája a Kárpát-medence. Tehát ha voltak is honfoglalók, azok vezénylői eredendően nem magyarok voltak, legfeljebb egy idő után elmagyarosodtak. Szerintük nincs tehát igazi történelmi megalapozottsága annak, hogy távoli szkíták, hunok között keressük nyelvi vagy vérbeli rokonainkat. Ebből következően Fischer eleve rossz helyen keresgélt, s szerintük nem is sikerült meggyőzően igazolnia a könyve címébe foglalt állítását.

Mivel nem vagyok sem nyelvész, sem történész, itt is csak a tiszta logikámra és hátsó szándékoktól mentes megérzéseimre tudok hagyatkozni. A jelen tapasztalataiból is táplálkozó logikám szerint teljesen nyilvánvaló, hogy mióta világ a világ, a történetírók a valóságot a saját maguk vagy a hatalom kénye-kedve szerint meghamisítják: átírják, eltorzítják, de legalábbis leegyszerűsítik, együgyűsítik. Igazat adok Csernek és Darainak, hogy a magyarok középkori krónikáinál az íróiknak az akkori uralkodó réteg kívánsága vagy érdeke szerint hajlott erre vagy arra a kezük. Éppen ezért gondolom azt is, hogy olykor a tudománytalan legendáknak ítélt ismeretek igazságtartalma bátran vetekedhet a tudósok által kinyilvánítottakéval.

Alekszej Tyivanyenkónak a Petőfi szibériai életéről szóló könyvében (A szibériai „titkos fogoly”. Petőfi Sándor Barguzinban) találtam egy nagyon találó megfogalmazást arról (ld. a 155. oldalt), hogy milyen korlátai (korlátoltságai) lehetnek a tudósi (azaz „tudományos”) megközelítésnek. Spira György az MTA egyik akadémikusának, Kiss Józsefnek címezte az alábbi sorokat:

„Azt mondja a tudós a rádióban: ki van zárva, hogy Petőfi Petrovics néven élt volna Oroszországban, és lehetetlen, hogy egy Kuznyecova nevű hölgyet vett volna feleségül, hisz neki idehaza volt egy imádott felesége. De jót kacagna ezen Petőfi! (…) De a legenda maga is mosolyog. A legenda életesebb bármely tudósi okoskodásnál. A legenda jobban tudja, mint az esztéták, a történészek, az utólagos ideológusok, hogy milyen volt az igazi Petőfi: életerős, boldogságra termett, könnyelmű és vagabund, szeszélyes, sokszínű és nőcsábász. Ilyet szikkadtelméjű tudoncok nem tudnak elképzelni. A legenda szerzői vágyképükről adtak számot a mesében. Talán nem olvasták és lábjegyzetelték minden versét, talán sose látták személyesen, és nem ismerték a róla szóló irodalmat. Mégis igazat képzeltek. Ha Petőfit elhurcolják és soha nem engedik haza, miért ne nősülne meg? Miért vonuljon kolostorba? (…) Miért éppen messzi idegenben kövülne önmaga szobrává?”

Ezért aztán tiszta logikám és megérzéseim afelé terelnek, hogy ha egyszer a szkíta‒hun‒magyar nyelvi és vérbeli rokonságnak ilyen mély emléknyomai vannak különféle népek történelmi hagyományaiban, akkor ne intézzük el azzal, hogy hiszen ez tudományosan nem bizonyított. Ne intézzük el azzal, hogy mivel a magyarság – Kárpát-medence ősi népe – lényegénél fogva mellérendelő szemléletű, békés természetű, ezért biztosan nem állhatott nyelvi vagy vérbeli rokonságban azokkal a szkítákkal, akiket a régi történészek hódító lovas katonanépnek írnak le. Hanem fogjunk hozzá az ihletett keresésnek, abból kiindulva, hogy pl. a mongoloknak vagy a törököknek mi hasznuk volna abból, hogy minket, magyarokat, rokonaiknak tekintenek. Nyilván nem hátsó szándék, haszonlesés mondatja velük, hanem ősrégi emléknyomok.

A logikám azt diktálja, hogy kétféle magyarázat létezhet. Az egyik, hogy nem a magyarság és más, távoli népek között volt erős nyelvi és rokoni kapcsolat, hanem csak különféle vezető rétegek között. A mongoloknak, törököknek fontos emlék maradt ez a vezetői szintű, uralkodó rétegek, családok közötti kapcsolat, a magyaroknak kevésbé. Mi ezért nem bíbelődünk a bizonygatásával és hangoztatásával. Mivel a magyarok itt, a Kárpát-medencében ősidők óta magyarul beszéltek, a távolról ide érkezett, későbbi uralkodó réteg pedig nem, ezért a távoli szkítákkal való esetleges nyelvi vagy vérbeli rokonság is legfeljebb az uralkodó réteg vonatkozásában jöhet szóba, de nem az ősi magyar nép és magyar nyelv esetében.

Csakhogy van egy másik lehetséges magyarázat is, és ez ráadásul Cser és Darai alaptételéből indul ki: a magyarok mindig is itt éltek a Kárpát-medencében. Miért ne fordulhatott volna elő az, hogy egy (vagy több) adott történelmi pillanatban a magyarok ősei rajzottak ki a Kárpát-medencéből? Vagy a magyar tudás rajzott ki innen? A latin állítólag egy kis nép nyelve volt, s mivé nőtte (terjesztette) ki magát? S a szkíták és hunok is lehettek olyanok, mint Petőfi: nem merevedtek önmaguk szobrává, hanem lettek belőlük fehérek és feketék, inkább nyugatiak és inkább keletiek, inkább mellérendelők és inkább alárendeltek meg alárendelők.

A megkívánt vitaképesség szempontjából kétségkívül nagy hátrányom az, hogy egy történelmi vagy nyelvészeti disputa lefolytatásához – kellő képzettség híján – szakmai értelemben fegyvertelen vagyok. Ugyanez azonban válhat előnyömre is: nekem nem kell ragaszkodnom tudós felfedezésekhez mint édes gyermekeimhez. Szabadon láthatok és értelmezhetek.

Ám mivel sem nyelvész, sem őstörténész nem vagyok, a mégiscsak kívánatos szakszerű válaszokat, ezek keresését és alátámasztását meghagyom a nálam sokkal avatottabbaknak. Most történetesen – ráadásképpen – egy olyan nagyszerű kutatónak, aki a meglepő történelmi felfedezéseit annak köszönheti, hogy utánanézett a lehető legkorábbi írott, minél eredetibb forrásoknak. S ami számomra – s nyílván a tisztelt Olvasó számára is – e pillanatban szintén döntő jelentőségű: olyan magyar kutatótól fogok most idézni, akit maga Darai Lajos ajánlott a figyelmembe, s akinek munkásságát együtt igyekeztünk a Szilaj Csikón népszerűsíteni.

Jöjjenek tehát szó szerint idézett rövid szemelvények Fábián Sándor Történelmi „szürreál” – Az igazság kálváriája című könyvéből. Forrás gyanánt ezt a világhálós kiadványt használom:

https://docs.wixstatic.com/ugd/55b554_0e68975088fb4821af9e7f1078dcd367.pdf 

Egyetlen szó megjegyzést sem fűzök a kiváló erdélyi kutató itt kiemelt megállapításaihoz. A kereső funkció segítségével az érdeklődő olvasó az idézetek helyét is könnyen meg tudja találni, ezért még az oldalszámok megadásától is eltekintek.

„Az összefüggő adatokat azokból a felkutatott ’beszédes’ régi könyvekből veszem sorra, egyre újabb kérdésköröket is nyitva, ahogy felbukkannak az elemző gondolkodás számára, főként időrendi sejtések miatt.”

„S miközben a magyar krónikák szkítákat, hunokat és magyarokat jellemeznek ezekkel a helyekkel, teszik őket ezekre az említett helyekre, itt, a most idézett szövegben, mindez a hunokra vonatkozik. Sőt megállapíthatom, hogy a kimmer szó szörnyszülöttet jelent, és ezt a hunokra érti a szerző. Tehát olyan nép, hogy kimmer, valószínű, hogy nem létezett. És bizony még sok más kitalált nép is feleslegesen van jelen a történelemkönyvekben. Nekünk se kell tehát e három-négy néven neveznünk elődeinket. Ennek megfelelően találjuk, hogy Michael Ritius szerint »Valens a városban ura volt a helyzetnek, de 373-ban, a szkíta nemzetségű hunok, kiket egyesek ungroknak hívtak, Keme és Kadika testvérek, valamint Béla vezérekkel elhagyták szállásaikat, gyerekeikkel, asszonyaikkal, állataikkal és szükséges szerszámaikkal átkeltek a Meotiszon, ahonnan kiűzték a gótokat és elfoglalták a területüket.«”

„…ez a Meotisz, ami mocsarat jelent, bőven megtalálható volt Pannónia területén.”

„Arra következtethetünk, hogy ezek a hunok a neveikből ítélve, és abból, ahogy egyesek hívták őket, már inkább magyarok. Arra viszont itt nincs utalás, hogy a gótokat milyen területről űzték el. Ez lehet a Dunántúl is, mint ahogy már annyiszor megtörtént.”

„Ne mulasszuk el észrevenni, hogy a Dunántúl bevonása a történetbe már végleg eltávolít bennünket a szkíta-hun magyarokkal kapcsolatban a „sztyeppei régiótól”, annak akár kelet-európai, akár nagy-alföldi területeitől.”

„A Scythica dissertatio – a Szkitiáról való értekezés – nyomán kijelenthető, hogy minden jel arra mutat, hogy a nagy orosz síkságra lokalizált Szkitia mellett létezett egy ősibb, kisebb méretű Szkitia a Kárpát-medencében. Érdekes, hogy míg idegen történészek csupa jót írnak a számlánkra, addig mi öngyilkos módon magunk alatt vágjuk a fát.”

„Ők (a szkiták) magukat skolotáknak nevezték.”

„A régi latin írásokban a szkita szót scitanak írják, ami tudást jelent. Valószínű, hogy ugyanilyen értelme volt a skolotának és lehet, hogy a skola latin szó is innen ered.”

 „Ptolemeusznál sem találunk írást a szkitákról, csak annyit, hogy különbséget tesz az Imáumi-hegyen kívüli, és azon belüli Szkitia között.”

„Az Imáumi-hegyet csakis a Kárpátok gyűrűjével lehet azonosítani. Ha valamiről azt állítjuk, hogy belül van, akkor azt valami körül veszi.”

„Hérodotosz tudhatott egy pannóniai tengerről, amely a Vaskapu elzáródásakor időnként feltöltődött a Duna–Tisza–Maros találkozása körül. És amikor egyes írásokban megjelenik a Ponto aquilonari (északi tenger), akkor inkább erre gondolhatunk, és nem az északi jeges óceánra. Valószínű, hogy a Maris (Maros) folyó a nevét épp ettől a 'tengertől' kapta: mare=tenger. A Marossal persze a Duna csakis úgy találkozhatott, ha már előzőleg egyesült a Tiszával, egy tavat képezve. Valószínű, hogy Ovidiust is ide száműzték és nem a Fekete tenger mellé.”

„Másik forrás szerint: »Ezt a magyar Szkitiát az első történelemírók Európába helyezték: mely kelet felé terjed, egyik oldalát az északi tenger, másik oldalát a Rifei-hegy határolja, kelet felé Ázsia, nyugat felé az Etele folyó, melyet Donnak is neveznek… azt is írják, hogy az itt élő népek csak hiábavalóságokkal foglalkoznak, lusták, nemi kicsapongók, szeretnek rabolni inkább sötét, mint fehér a bőrszínük… Ezenkívül Szkitiából ered a Donnak nevezett nagy folyó, amit a magyarok Etelnek hívnak, mely folyó havas hegyeken folyik át, melyek körülzárják Szkitiát… A Szkita Haza hossza háromszáz hatvan stádium, a szélessége pedig százkilencven stádium: az elhelyezkedése annyira megerősített, hogy csak egyetlen kis helyen van bejárat hozzá. Kelet felőli szomszédaik a besenyők és a fehér kumánok, és az északi tenger nyugati felén olyan sűrű erdőség található, ami ember számára átjárhatatlan.«

Ha ezt a Szkitiát a Kárpátoktól keletre helyezzük, akkor óriási ellentmondásokat találunk, mivel a Don folyó nem folyik keresztül olyan havas hegyeken, melyek körülzárnák Szkitiát. Ellenben a Duna igen. A hab a tortán az, hogy ez a Szkitia annyira körülzárt, hogy csak egyetlen kis bejárata van. Ezt szintén csak a Kárpát-medencével lehet azonosítani.”

 „A szkitákról sokan és sokfélét írnak a történészek. Ovidius: »Vad hangok, szörnyű ábrázat, a halál valódi képe. A vad farkasoknál vadabb a kinézésük. Nem félik a törvényt, hanem az embereknek engednek.« Ha jól a körmére nézünk Ovidius írásaiban, rájövünk, hogy olyan íróról van szó, aki valószínű, hogy sosem mozdult ki Rómából.”

„Ahogy mások a szkiták becsületét, igazságosságát, mértékletességét és virtusát dicsérik, úgy Hérodotosz is a tudásukat és bölcsességüket hirdeti.”

„Hogy lehet ennyire eltérő megítéléssel illetni ugyanazt a népet, ha valóban egy és ugyanarról a népről van szó? Ezt a sok ellentmondást a szerző valami módon próbálja magyarázni, a következő mondatban: »Azt mutattuk fel, hogy mennyire sokféleképp bitorolják a szkita nevet.«

„Hérodotosznál megtaláljuk azt a területet, ahol a legrégebbi szkiták laktak, és az nem az a Szkitia, amire a mai történészek hivatkoznak: »Szkitia két határa, két tenger felé néz, egyik a mediterrán, másik a keleti (Fekete-tenger) felé... Így az Ister azon része, mely a mediterrán tenger fölött van, elválasztja Szkitiát az Agatirszektől, innet következnek a Neurok, aztán az andropophágok, és végül a Melanklenek. Így Szkitia alakja majdnem négyzet alakú, két része (oldala) tengerek felé néz, egyik a mediterrán, a másik a (Fekete) tenger felé, ugyanakkora távolságra mindkettőtől. A mediterrán tenger irányából a Melanklénokig, akik a szkiták fölött laknak, húsznapi út. Feltételezem, hogy egy nap alatt 200 stádium utat lehet megtenni. Így Szkitia szélessége (délről északra) 4000 stádium, a Mediterrán tengerig ugyanennyi stádium.«Ha a másolók, jobban mondva a hamisítók rendelkeztek volna valamennyi számtani és mértani ismerettel, akkor a fenti mondatokat is átírták volna. Mert azt írja, hogy Szkitia szélessége 4000 stádium, ami nem több mint 800 km, és négyzet alakú. Tehát a keleti tenger, amit nagy „bölcsen” nem nevez meg, nem lehet más, mint a Fekete-tenger.”

„Kezdjük a vérszerződéssel. Ha elfogadjuk, hogy Pomponius Mela i. u. 50-ben írt, de más kiválóbb földrajzírók, mint Hiparchus, Hanno és Nepos irataira támaszkodik, akik nem sokkal Hérodotosz után írtak, akkor azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a vérszerződés szokása nem a keletről jött ’honfoglalóktól’ származik, hanem ősidőktől létezett a Kárpát-medencében. A fent említett törzsek mind a Kárpátokon belül léteztek. Tegyük fel, hogy a fent leírt törzsek, valahol a Kárpátoktól keletre éltek egy nagy kiterjedésű térségben, amit Szkitiának neveznek, ahogy a mai történelem állítja. De akkor hogy a manóba és mi alkalomból szorultak be egytől egyig a Kárpátok hegyei közé?”

„Mármost a szkita származási elméleteket megtekintve, bármennyire próbál félrevezetni a hivatalos történetírás, azért ki lehet nyomozni, hogy a Kárpát-medencei népek, de kiváltképp a magyarság ősei a szkiták voltak.”

„Hérodotosz szerint a szkiták a legrégebbi nép, és ugyanakkor az eredeti történeti írásokból kiderül az is, hogy a szkiták a magyarok ősei. Ha igaz az az állítás, márpedig igaz, hogy a tatárlaki írásos lelet régebbi a sumér írásoknál, akkor a sumérok származnak a szkitáktól és nem fordítva.”

„Hérodotosz írásaiban a szkiták lakóhelye az Istertől (Dunától) északra található. Ez pedig nem más, mint Erdély.” 

„Hérodotoszt nevezhetjük a történelem atyjának, de nem azért mintha ő írta volna meg a világtörténelmet, hanem csak azért, mert tőle maradtak meg, ha töredékesen is a legrégibb történelmi írások. Ha viszont megnézzük azokat a fecniket, amelyeken megmaradtak az írásai, akkor be kell lássuk, hogy mindaz, amit az ő számlájára írnak, 90%-ban csak későbbi belemagyarázások, amiket történészek követtek el, a regnáló hatalmak követeléseinek megfelelően. Az igazságot pedig abban a 10%-ban kell keresni, amit a másolók nem hamisítottak meg, a konzekvencia megőrzésének kedvéért, vagy hanyagságból.”

„Mindenesetre Hérodotosz volt, aki először írt a szkitákról, és az írásai szerint ezek a szkiták mint agatirszek, a neurok, melanklenok, gelonok, budinok stb., mind a Kárpát-medencében éltek. Herodotosz nem említ semmi vándorlást, ami szerint a szkiták valahonnan keletről jöttek volna.”

„A szerző, akárcsak az akkori történelmi irányzat, olyan képet fest, mintha a magyarok a szélrózsa szinte minden irányából jöttek volna a Kárpát-medencébe, és figyelmen kívül hagyja Herodotosz írását az európai Szkitiára vonatkozólag. Tehát a szkiták innen áramoltak szét a szélrózsa minden irányába, és nem fordítva.”

„Az igazság az, hogy a szkiták és hunok nem volt hódító nép, hanem a Kárpát-medence őstelepesei. És nem volt barbár és nem volt vad, csak akkor fogott fegyvert, ha rátámadtak.”

„Sajnos a békés természete oda vezetett, hogy idegenek, akiket barátként befogadott jóhiszeműen, azok idővel ellenségként a nyakára nőttek. Ezen kevesek, akik a magyarságon elkezdtek uralkodni, már egyáltalán nem voltak békések. Ők lettek a ’nagy magyarok’, akik a magyarság őseit átformálták a saját képmásukra, hogy vad barbár kegyetlen nép, akik valahonnan Ázsiából jöttek. Így a saját bűneiket a magyarság nyakába varrták.”

„Nézzük, mit írnak a krónikák, mielőtt ki lettek volna forgatva.

Jornandes: »…aki Szkitia azon irányába szaladt, amely a Duna mellett van, amit Hunnivárnak, a hunok várának hívtak a saját nyelvükön.« … A hunnivar szó Jornandes által való említéséből arra lehet következtetni, hogy az ősi hunok nyelve ugyanaz volt, mint a mai magyaroké.”

„Szkitia a Kárpát-medence volt. Másképp hogy írhatna olyant Hérodotosz, hogy Szkitia délfelé a Dunával határos. Szkitiában volt »Alánia, Dathia és Gothia«. De ha figyelembe vesszük, hogy több régi írásban a D betűt a G szolgáltatja és az o néha a-ra vált, akkor a Dathia és Gothia ugyanaz. A Riphei-hegyek sem más, mint a Kárpátok, mert milyen más kelet–nyugat irányban húzódó hegyek vannak Szkitiától északra, még ha Szkitiát a Kárpátoktól keletre veszem is? De mivel a politikai irányzatnak megfelelően a szkiták keletről kellett jöjjenek, így Jordanes szerint két Szkitia létezett: egy a Kárpát-medencében és egy keleten. Meotiszi-mocsarakból is kettő van, de sajnos az egyiket a történészeink teljesen ignorálják. Pedig láttuk, hogy Priamus és Antenor, miután elvesztette Tróját, 12 ezer harcosával a Tanaiszon hajózott fölfelé a Meotiszi-mocsarakig, ahol letelepedtek és a határaikat egész Pannóniáig kiterjesztették. Építettek pedig egy várost, amit Szikambriának neveztek, sok ideig laktak itt és nagy néppé fejlődtek. Ha behajóznak a Don folyóba (a történészek a Tanaiszt a Donnal azonosítják) és ott hajóznak fölfelé, akkor a Meotiszi-mocsaraktól távolodnak és nem közelednek hozzá.

Tehát itt a Magyarországi mocsarakról van szó, amiből volt bőven egykor, a Tanais pedig a Duna. De úgy látszik, nemcsak Pannóniáig jutottak, hanem Erdélyig is. Ezt igazolja a Szármiszegetuzán talált Priamoszt ábrázoló mozaik. Trója meg egy legyőzött város szimbóluma, amely nem föltétlenül a Közel-Keleten volt. A háborúkat szinte mindig a műveletlenebb nép robbantja ki, és a legtöbbször ők is győznek. Aztán az előzményeket a győztesek írják meg.”

„A legyőzött trójaiak nemcsak a Kárpát-medencében telepedtek le, hanem a régi írások szerint Itáliában is. Ezeket hívták Szaturnus népének. De a Szaturnus a szkiták csillagképe volt, kaszával a kezében ábrázolták. Mivel a skyt (szkit) kaszát is jelent, a parasztságról van szó, akik Itália népét megtanították a földművelésre. De amikor aztán a tanítványból úr lett, a tanítóik ellen fordultak. Sajnos ez manapság is megismétlődik, nem is egyszer. Mielőtt a történészek bekeményítettek a magyarság ellen, tudott dolog volt a szkita–hun–magyar folytonosság, nemcsak a magyarok körében. Ezért hívták csúfondárosan a magyarokat Szittyáknak. A hun név meg benne van Magyarország nevében, ahogy az idegenek nevezik. Ez a folytonosság csak úgy lehetséges, ha ezek a népek folytonosan a Kárpát-medencében éltek.

Persze az uraik, akik legtöbbször idegenek voltak, ha legyőzettek, menekültek, mikor keletre, mikor nyugatra, de a szittyák, a parasztok maradtak. Csakis a földművelő nép biztosította a népszaporulatot és az ország táplálékát. Ezért a parasztságot soha nem irtották ki, bármilyen hatalom is hódította meg az országot. Bármennyire erőlködtek és erőlködnek a ’Jordanesek’, a szkita–hun–magyar folytonosság létezik.”

Ugyebár a népvándorlás Szkitiából kellett induljon, Szkitia pedig a hamis felfogás szerint a Pontustól (Fekete-tenger) északra van. De nézzük, mit ír Hérodotosz: Az Istros (Duna) valamennyi ismert folyam közül a legnagyobb, mindig azonos (vízállással) folyik, télen is, meg nyáron is, a Szkíta föld (vizei) közül az első Nyugatról folyik; nagyságát annak köszönheti, hogy más folyók is ömlenek bele. Naggyá tehát ezek teszik: a szkíta földön folyik keresztül öt, mégpedig az, aminek a szkíta neve Porata (Prut – valóban ez az első, amelyik keletről nyugatra haladva a Dunába ömlik), görög neve pedig Pyretos, azután Tiarantos, az Araros, a Naparis, és az Ordéssos… Ezek a szkítaföldi folyók duzzasztják (az Istrost), az agathyrsek földjéről pedig a Maris folyó egyesül vele. A Haimos csúcsairól három másik folyó iparkodik észak felé, és ömlik az (Istrosba): az Atlas, az Auras, és a Tibisis. Thrákián, és a thrák krobyzok földjén keresztül folyó Athrys, Noés, és Artanés ugyancsak az Istrosba ömlik; a paionoktól, és a Rhodopé-hegytől (eredő) Skios-folyó kettévágja a Haimost, és úgy ömlik az Istrosba. Az illyrek földjéről észak felé folyó Angros a triballos síkságra kijutva a Brongosba ömlik, az pedig az Istrosba; így az Istros fogadja magába mindkettőt. Az ombrikosok földjéről észak felé siető Karpis, és egy másik, az Alpis ugyancsak beléje ömlik. Mert az Istros egész Európán keresztül folyik. A keltáknál ered, akik a kynétek után legnyugatabbra laknak Európában. Végigfolyik tehát egész Európán, és oldalról jut ki szkíta földre. Akinek van egy kis sütnivalója, az láthatja ebből, hogy a szkita föld nem más, mint a Kárpát-medence.

***

Eddig az idézetek Fábián Sándor lebilincselő művéből, a Történelmi „szürreál”-ból, Az igazság kálváriájából. Egytől egyig megtámogatják Fischer meglátásának, megérzésének lényegét a szkita–hun–magyar nyelvi azonosságot, folytonosságot illetően. De egytől egyig megtámogatják a Cser és Darai szerzőpáros munkásságának lényegét is a magyarok Kárpát-medencei eredetét illetően. Márpedig ez is ugyanarra irányul, mint a Fischer Károly Antal könyvét kiadó és hirdető Magyarok Világszövetségének törekvése: visszaszerezni történelmi becsületünket. Teljesnek tűnik tehát az érdekazonosság. Fábián jóvoltából lehetségesnek mutatkozik a történészi és nyelvészeti egyetértés is. Nem tudom, de érzem – kedves Feri és Lajos, mélyen tisztelt és szeretett munkatársaim.