AZ IDŐ HÁBORÚJA. Miért harcol még mindig Irán – és miben tévedhetett Washington?

A Szilaj Csikó (Magyarország) számára írta: Laala Bechetoula független algériai író és elemző.

Eredeti cikk:

THE WAR OF TIME. Why Iran Is Still Fighting — and Why Washington May Have Miscalculated

Fordította: Marsall Ágnes 

A gyors győzelem illúziója

 A háborúk többnyire önbizalommal kezdődnek. A birodalmak ezt a magabiztosságot általában bizonyosságnak nevezik. Úgy tűnik, hogy a 2026. február 28-án kirobbant háború, amikor az Egyesült Államok és Izrael összehangolt támadást indított Irán ellen, pontosan erre a bizonyosságra épült.

A nyitó szakaszt döntőnek tervezték. Órákon belül meggyilkolták Irán legfelsőbb vezetőjét, Ali Khameneit. kulcsfontosságú katonai létesítményeket vettek célba országszerte. Nagyszabású csapásokat hajtottak végre a kulcsfontosságú infrastruktúra ellen.

Washingtonban és Tel-Avivban arra számítottak, hogy egy ilyen lefejezési akció gyors, és rendszerszintű összeomlást fog előidézni.

Az iráni állam azonban továbbra is működik.

Katonai parancsnoksága továbbra is uralja a helyzetet, rakétaerői pedig továbbra is képesek megtorló csapásokra.  Ez már önmagában is arra utal, hogy a konfliktus nem fogja követi a támadók által elképzelt idővonalat. Ehelyett valami sokkal összetettebbé fejlődhet. Egy olyan háborúvá, amelyet nem a sebesség, hanem az idő dönt el.

A sebesség stratégiai hibája

A modern hadtörténet újra és újra rávilágít a domináns hatalmak visszatérő hibájára: a katonai fölény összekeverésére a politikai gyorsasággal. A minta már sokszor megjelent.

Az Egyesült Államok belépett:

• Vietnamba, – abban a hitben, hogy a túlerő stabilizálja Délkelet-Ázsiát.

• Irakba 2003-ban, – arra számítva, hogy a rezsim összeomlása gyorsan átalakítja a régiót.

• Afganisztánba, – feltételezve, hogy egy korlátozott beavatkozás véglegesen felszámolhatja a felkelő hálózatokat.

A katonai akció kezdeti szakasza minden esetben sikeres volt. A politikai célok elérése azonban sokkal nehezebbnek bizonyult.

John J. Mearsheimer politológus pontosan erre a taktikai elfogultságra figyelmeztet: „A nagyhatalmak gyakran túlbecsülik azt a könnyedséget, amellyel a katonai erő képes átalakítani a külföldi politikai rendszereket.” /J. Mearsheimer, A nagy téveszme, Yale University Press, 2018./

Irán ennél sokkal összetettebb kihívást jelent, mivel

politikai és katonai rendszereit pontosan a külső nyomás figyelembevételével alakították ki.

Irán stratégiai kultúrája: a túlélés, mint győzelem

Ahhoz, hogy megértsük Irán válaszát a jelenlegi háborúra, figyelembe kell vennünk az iráni-iraki háborút (1980–1988). Irán nyolc évig tűrte a folyamatos bombázási kampányokat, a gazdasági elszigeteltséget, az iraki erők által bevetett vegyi fegyvereket. Ezen nyomás ellenére az iráni állam fennmaradt. Ebből a megrázkódtatásból született meg egy olyan gyakorlati alapelv, amely a mai napig formálja az iráni átfogó terveken alapuló gondolkodást: a kitartás maga a győzelem.

A terjeszkedő hatalmakkal ellentétben, amelyek a sikert a területi nyereségben mérik, Irán a győzelmet a nyomás alatti állami fennmaradásban határozza meg. Ez a felfogás gyökeresen megváltoztatja a hadműveleti egyenletet. Iránnak nem feltétlenül kell katonailag legyőznie az Egyesült Államokat. Csak az összeomlást kell elkerülnie.

Ahogy Lawrence Freedman történész kifejti a stratégiáról szóló, mérföldkőnek számító tanulmányában:

„A gyengébb fél ritkán törekszik győzelemre a csatatéren. Arra törekszik, hogy elnyújtsa a konfliktust, amíg az erősebb fél számára a politikai költségek fenntarthatatlanná nem válnak.” /Lawrence Freedman, Strategy: A History, Oxford University Press, 2013./ Ez az elv központi szerepet játszik Irán harcászati megközelítésében.

A rugalmasság építészete

Irán ezt a filozófiát intézményi tervvé alakította át.

Az Iszlám Forradalmi Gárda (IRGC) kidolgozta az elemzők által „Mózesvédelmi-doktrínának” nevezett elméletét. E rendszer szerint az országot régiókra osztották, amelyek képesek önállóan működni akkor is, ha a központi vezetésben zavar keletkezik.

Minden terület fenntartja független parancsnoki rendszerét, rakétaképességeit, és a hatékony, önálló tervezés lehetőségét. A hosszú távú cél egyértelmű: a nemzeti vezetés megszüntetése nem béníthatja meg a katonai rendszert. A Khamenei halálát követő gyors politikai utódlás pontosan ezt a rugalmasságot tükrözi. Az iráni állam az összeomlás helyett elnyelte a sokkot, és tovább működik.

A háború, mint az akaratok párbaja

Carl von Clausewitz híres jellemzése szerint a háború „az akaratok párharca”. Aszimmetrikus konfliktusokban nem a technológiai fölény, hanem a politikai kitartás válik döntő tényezővé. Irán korai válasza arra utal, hogy Teherán megérti ezt a dinamikát. Az azonnali döntő válaszcsapás helyett a megosztott megtorlás stratégiáját alkalmazta. Rakéta- és dróntámadásokat indítottak egyszerre több regionális helyszín ellen. Ezzel sikerült elkerülniük az egyetlen elsöprő erejű összecsapást.

Úgy tűnik, hogy a cél az, hogy az összeütközés fokozatosan felőrlő háborúvá alakuljon.

 David Petraeus tábornok, az Egyesült Államok korábbi parancsnoka egyszer figyelmeztette a Kongresszust a katonai erő korlátaira: „Nem ölhetsz vagy ejthetsz foglyot egyszerre úgy, hogy közben kijuss egy ellenállási mozgalomból.” Bár Irán szuverén állam, nem pedig egy lázadó szervezet, az alapelv itt is helytálló. A politikai ellenálló képesség jelentősen csökkentheti a katonai fölény hatékonyságát.

A felmorzsolódás közgazdaságtana

A háborúkat nem csak fegyverekkel vívják. Költségvetéssel, ellátási láncokkal és gazdasági állóképességgel is. Feltűnő a költségaszimmetria az iráni és a nyugati rendszerek között. Egy technológiailag fejlettebb hatalom sokkal nagyobb pénzügyi erőforrásokat fordít a viszonylag olcsó fegyverek semlegesítésére.

Az iráni Shahed drónok mindössze néhány ezer dollárba kerülnek. Az elpusztításukra használt elfogó rakéták darabonként egy- és négymillió közötti összegbe.

Ez az egyensúlyhiány a konfliktust klasszikus felmorzsolódási egyenletté alakítja, s ez idővel átalakíthatja a háború hadászati terepét.

A Hormuz-változó – Globális lökéshullám

A hadászati egyenlet középpontjában egy keskeny, aránytalanul nagy globális jelentőséggel bíró tengeri folyosó áll: A Hormuzi-szoros. Naponta közel 20 millió hordó olaj halad át ezen a szoroson – ez a globális kőolaj kereskedelem nagyjából egyötöde. Bármilyen komoly zavar visszahat az egész nemzetközi rendszerre. A konfliktus kezdetét követő napokban szinte azonnal megugrott a globális olajár. A tartálykocsik biztosítási költségei jelentősen megnőttek. Drámaian szűkültek az LNG-piacok.

Hormuz igazi jelentősége azonban nem pusztán az energiaellátásban rejlik. A rendszerszintű sebezhetőségben rejlik.

Mivel a szoros összeköti a Perzsa-öböl energiatartalékait Ázsia ipari gazdaságaival, Kína, India, Japán és Dél-Korea együttesen veszi fel a Hormuzon keresztül szállított olaj nagy részét. Csak Japán energiaimportjának közel 90%-a  ehhez a folyosóhoz kapcsolódó tengeri ellátási útvonaltól függ.

Egy elhúzódó zavar nem maradna regionális válság.

Ez gyorsan globális gazdasági sokkhatást váltana ki. Az energiainfláció, az ipari lassulás és pénzügyi kiszámíthatatlanság végiggyűrűzhet a világgazdaságon. Ilyen körülmények között a konfliktus messze túlmutat a pusztán katonai összecsapáson. Ez a globális gazdaság rendszerszintű válságává válhat.

Az ázsiai stratégiai dilemma

Az Öböl-menti energiától leginkább függő országok nem azok az államok, amelyek jelenleg háborút vívnak. Kína, India, Japán és Dél-Korea valamennyien a Perzsa-öbölből érkező zavartalan energiaáramlástól függnek. Ők ázsiai hatalmak. Gazdaságaik számára Hormuz elhúzódó működési zavara óriási negatív következményekkel járhat. Ez egy kritikus geopolitikai kérdést vet fel:

Meddig fogják az ázsiai partnerek elfogadni egy olyan konfliktus gazdasági költségeit, amelyben nem vesznek részt közvetlenül?

Az ő válaszuk végső soron a háború ívét alakító, döntő változók egyikévé válhat.

A szövetségek törékenysége

A katonai szövetségek addig működnek hatékonyan, amíg a háború költségei kezelhetőek maradnak. Amikor a teher egyenetlenné válik, az összetartás gyengülni kezd. Az energiaár-szökkenések, a gazdasági zavarok és a folyamatos katonai bizonytalanság most próbára teszi az Iránnal szemben állók szövetségét. Minél tovább tart a háború, annál nagyobb a valószínűsége a politikai megosztottságnak. Stanley McChrystal tábornok, a NATO korábbi parancsnoka tömören foglalta össze az erőteret:

„A modern háborúkat ritkán dönti el pusztán a tűzerő. Legalább annyira fontos a legitimitás, a kitartás és a felfogás.”

Ezek a tényezők együttesen alakítják a háborút övező hadműveleti környezetet.

Végső értékelés – Az idő háborúja

 Az agresszió építőmesterei gyorsaságra számítottak. De a háborút végül az idő döntheti el. Irán haditerve a kitartásra épül. Az Egyesült Államoknak fenn kell tartania a hosszú távú politikai akaratot. A globális piacok elnyelik a gazdasági sokkhatásokat. A szövetségekre egyre nagyobb nyomás nehezedik. A katonai elemzések megerősítik e változók fontosságát.

Ivan Arreguín-Toft politológus az aszimmetrikus hadviselésről szóló statisztikai tanulmányában kimutatta, hogy a gyengébb szereplők gyakran győzedelmeskednek, ha a háborúk elhúzódnak.

Más szóval, maga az idő döntő fegyverré válhat.

Amikor az összecsapás vég nélküli küzdelemmé fajul, a színtér már nem korlátozódik Irán egére vagy a Perzsa-öböl vizeire. Kiterjed majd a gazdaságok ellenálló képességére, a társadalmak türelmére és a szövetségek összetartására.

A történelem pedig azt mutatja, hogy az ilyen összetevők által formált háborúk ritkán végződnek ott, ahol elkezdődtek.

 Az Egyesült Államok abban a hiszemben lépett be ebbe a háborúba, hogy rakéták fogják eldönteni Irán sorsát. Irán pedig abban a hitben lépett be, hogy az idő fogja eldönteni a sorsot. A történelem tanúsítja, hogy sokszor az idő a legveszélyesebb fegyver.