Vasárnapi kínálatom (Gyimóthy Gábortól)
Mindegyik "nyelvelő vers", de nem mindegyik "nyelvdorgáló". Ez utóbbiak közül az egyik már gyakorlatilag elvesztette az időszerűségét. A Műész még alig nyitotta ki a csipáját, magyarul írt, és beszélt szövegekben, már csak az iszonyatosan önmegalázó AI-t látom és az é-áj-t hallom! Már szinte üdítő, ha valaki mesterséges inteligenciának mondja, vagy írja. Olyat eddig még egyetlen egyszer se hallottam, hogy valaki mesterséges értelemnek mondta volna!
Hanglecke a többesszámban
Ők beszéltek, ez múltidő, harmadik személy,
Ti beszéltëk: jelenidő, második személy.
Így írom, hogy két hangot te össze ne cserélj!
Nyelvünk szép hangszíneiből fakad ez erély...
Zollikerberg, 2026 VIII. 26.
Kalandozás egy bútor nevei körül
Meghasonlottan állok itt
idegen szavak előtt.
Egyrészt, vad üldözésükre
nem sajnálom az erőt,
másrészt viszont, néhány napja
szemem azon megakadt,
hogy úgyszólván dédelgetek
régen átvett szavakat...
A heverő: pamlag, szófa,
kanapé, vagy kerevet,
s továbbmenve dívány, sezlon,
sőt, ottomán is lehet!
*
Idegenben a más-más nem
néha a főneveké.
Legyen betűknek is ilyen!
Így született kan a P?
Fészkes fenét! – Aszongya, hogy
ógörög az eredet,
a kanapé – jó bútorunk –
onnan kapta a nevet.
Őrület, hogyha a P
büszke hímnemet kíván,
ami ugyebár németül
mi lenne, ha nem: der Wahn?
Csakhogy van, ki rosszul tudja
és azt hiszi, hogy die Wahn...
Abból származott esetleg
az ott ismert szó: Diwan?
Nem! – Az perzsa-arab-török,
távolról jött szó-zsákmány.
Nem vacakolunk sokat és
úgy nevezzük, hogy dívány.
Francia fatörzs volt talán,
melyen ülni lehetett,
s azon szabad volt mondani
hangokat és betűket,
de az A kivételével!
Ez fanciául: sauf A,
ami magyarul kimondva
természetesen szófa?
Csakhogy ez is hülyeség, mert
eme szép bútordarab
igen büszke arra, hogy a
néveredete arab!
Ámde tényleg francia volt
– ezt szerintem jól tudom –
a rozoga bútor, melyről
megkérdezték, hogy: s ez lom?
Aztán, aki ezt leírta
tán billentyűt tévesztett,
és a francia heverő
neve végül sezlon lett.
Ez sem helyes! – E meséhez
annyit hozzáfűzök még,
hogy a sezlon – bár francia –
chaise longue, azaz „hosszú-szék...”
Valamilyen híres Ottó
bútorzata volt netán,
amelyet így emlegettek:
„Kedveete az Ottó mán...”
S elhíresült heverője
lett aztán az ottomán?
Ez sem igaz! – Arab-törtök
szó-származék ez komám!
Azt már nem kérdem, hogy honnan
jön a pamlag, kerevet,
Ki költötte – honnan szedte,
eme bútor neveket?
Vagy tán mégis piszkáljuk meg?
Aszongya, a kerevet
oszmán-török, majd újgörög
révén „szárnyalt” eredet.
A pamlag meg nyelvújítás
műhelyében készült szó,
ám, hogy miből keletkezett,
azt megtudni lenne jó...!
Zollikerberg, 2026 IX. 10.
Szépen fésült e hangok (de tulajdonképpen a
legtöbb rím sántít)
Mit látsz eme szerelmesën?
Amit tesz, azt szerelmesen...
Fáj a fejem, mert a nejem
amit hord, az csupa selyëm.
Hëgyes a táj, nem szégyellëm,
hëgyës mászóvas van velem.
Hëgyes a táj, ám a hëgyën,
ma már mégis vasút mëgyën...
Téged nem tojnak már lë së...
Amit mesélsz, hazug mese!
Ők mëntek és mëndegéltek,
ti mënëtk és mëndegéltëk...
A keretët mëgvëtettem;
az ágyamat mëgvetëttem...
A gyerëkët mëgverettem,
a kereket eltëtettem.
Këgyelmes én nem lëhettem,
a szekeret szétszëdettem.
Fëgyelmezett fegyverhordó,
lëszegényült kengyëltartó.
Csak, hogy egész pontos lëgyek:
elszaporodtak a legyek!
A házmester hunyja szëmét,
a ház körül sok a szemét!
Meg volt az utolsó kenet,
szerveződhet a gyászmënet.
Kemény fába ne verj szëget!
Könnyelmű volt, nyakat szegëtt...
Melege van, ruhát lëvet,
s megissza az almalevet.
Tűzre noha rossz fát tëhet,
utálja a hideg telet.
Fogért fogat, szëmért szëmët...
Tégy a tűzre még több szenet.
Látom, ma is csinos lëszël,
jól áll neked ez a lepel.
Sokat szëdtem, itt a szëdër,
látod, tele lëtt a vëdër.
Hogy el ne fagyjon az epër,
van, ki rája szalmát teker.
Nézd, a rigó mëggyet ëvëtt,
ilyet nem ëszik az evet.
mókus, evet nevén nevet,
fene se hallott ily nevet...
Vëgyën vegyes fölvágottat
s vërës vérëshurkát kaphat.
A ruhája lehet pëttyës,
a tyúkóla viszont tetves.
Látom, nem üres a tenyér,
rajta van egy szelet kënyér.
Zollikerberg, 2026 VIII. 27.
Hónapnevek
Száll az idő, múlik az év,
peregnek a hónapok,
s neveik sorát tekintve
kalandos gondolatok...
Látjuk, ez elnevezések
kínosan nem magyarok!
S az egyes hónapnév sajnos
értelemtől nem ragyog!
A római istenekhez
közünk nincs sok – eleve...
S az utolsó négy hónapnak
hazudik a számneve!
Hazudik, mert becsúsztattak
gyorsan két császárnevet,
ezért a Szeptember már csak
kilencedik lehetett!
És így tovább, a többi is
kettőt előre csúszott,
ám a neve megtartotta
a régi számozatot...
*
Persze javasoltak néhány
gyönyörű magyar nevet,
de ilyet bevezetni csak
meseországban lehet...
Példaképpen: Aranyboglya,
Ködfátyol, és Rügybontó,
Álomhó és Zúzmaros és
Záporos és Rozsdahó...
Imádanám az eféle
mesés hónapneveket,
és rossz szemmel nézek arra,
ki ilyesmit kinevet!
(A vallással kapcsolatos
nevekről nem írok itt.
Szentekkel cserélgetnénk ki
istent, igaz rómait...
A hónapoknak – szerintem –
évszakokhoz van köze,
mért furakodna beléjük
istenek s szentek neve?)
Ámde név-változtatásnak
– valljuk be – esélye sincs!
Itt következő mesémre,
csak mint játékra tekints.
Évszakoknak megfelelő
neveket adnék nekik,
melyekben értelemszerű
jelentés találtatik.
Telitél lenne Január,
Február a Télutó,
Tavaszelő-nek Március
könnyű szívvel mondható.
Az Április Kelőtavasz,
hiszen az már kikelet.
S a Május megkaphatná a
szép Telitavasz nevet.
Nyárelő lenne Június,
Telinyár a Július,
az Augusztus meg Nyárutó.
E nevektől el ne fuss...
Ki ne értené rögtön, hogy
a Szeptember Őszelő?
Amikor már sárgul minden,
az eladdig zöldelő...
Őszderék lenne Október,
a November Őszutó,
December pedig Télelő,
hol az év télbe futó...
(Fölsorolásom láthatón
nem a csillagászati,
amely nem a léglehűlés
folyamából indul ki.
Mert hogyha azt nem fékezné
a nagy tengerek vize,
December 21 lenne
a tél kellős közepe...)
Természetes (ámde sajnos)
utólag már nem lehet
bevezetni, s elfogadni,
értelmes hónapnevet...
Zollikerberg, 2026 IX. 2.
Csak példaként: abúzus
Kell nekünk e szó abúzus?!
Édes, kedves öregem!
Félig fordítasz szöveget?
Jaj, de nagyon szeretem!
Azt hiszed a fordítással
bevetted a kanyart,
ha idegen szavaid közt
hagysz még néhány magyart?
Ha nem tudod a magyar szót,
mert nincs annyi eszed,
nem árt, ha a szótáradat
bölcsen előveszed...
S ha ott nem találsz rövid szót,
írd nyugodtan körül!
Érthető, magyar szövegnek
nincs, aki nem örül.
*
Hogy valaki idegen szót
tetszés szerint átvehet
és aztán azt használja is
a magyar szavak helyett,
hogyha jól meggondoljuk, ez
hajmeresztőn furcsa elv.
Az illető szerint vajon
mire jó ez anyanyelv?
A világ által megcsodált,
egyedülálló varázs.
„Fölvizezése” – szerintem! –
nyelvi hazaárulás!
Egy szót ragadtam ki csupán
a versemnek elején.
Ám további ezer van, mely
a nyelvünkben kelevény!
Ez a tényállás számodra
semmi mást nem jelent:
szándékosan, tudatosan
kerüld az idegent!
Zollikerberg, 2026 IX. 5.
Az önmegalázásnak nincs határa?
Divatszókat átvenni a
magyar imádva szeret.
Most gátold meg terjedését,
amikor tán még lehet!
Itt az A-I-ről beszélek,
mely most, mint a futótűz...
Terjeszkedő gyorsasága
hangsebességet is űz!
Az nem elég, hogy idegen,
sem, hogy két kezdőbetű,
és, hogy é-áj-nak ejti ki
az, ki az angolhoz hű?!
Álljon már meg a menet
s a szolgai majmolás!
Meddig növelhető még
a vad önmegalázás?!
Műész, vagy hogyha úgy tetszik,
Mesterséges Értelem!
MÉ-re leszűkítését
érted? – Nem kell kérdenem!
Vágd egész nyugodtan szájon
azt, ki úgy mondja: é-áj!
Egyáltalán nem sajnálom,
ha fölreped az a száj...!
Zollikerberg, 2026 IX. 12.
Meghasonultság
A tigris nem szeret minket.
Állítólag rossz az ízünk...
Ám az nem megy a fejébe,
mért síelünk, mért nem sízünk?!
S ha ez így van, más igénél
erre miért nem gondolunk?
Hiszen sózunk! – Jobb lenne tán
úgy mondani, hogy sóolunk...?
*
(Nagyapám, gyerekkoromban
annak ígért nagy pofont,
aki nem úgy mondja, sízik,
de maflán síelést mond...
Úgy tűnik, ma az országból
kihalt e nagypapa-faj:
a síelés általános –,
mitől égnek áll a haj...!)
Zollikerberg, 2026 IX. 13.
