top of page

Verzár Éva: A bakter tavasza






Részlet a szerző ANYAORSZÁG ÖLÉBEN, Víg vendégmunkások szabadságban, szolgaságban c. könyvéből (HÉT KRAJCÁR KIADÓ, 2015)



A bakter tavasza


A Nap szégyenkezve, bíborvörös arccal, megelégelve a földiek lótás-futását, haszonleső csörtéjét, szép szelíden magához szólította elkószált sugarait – és nyugovóra tért. Épp akkor húzott magára fekete leplet, amikor Bakter, szemét öklével súrolva, kilépett az egyik barakk ajtaján. Komótosan mozgott – látni, hogy még nem egészen tért magához –, közeledett az asztal felé, pont akkor, amikor Miska folytatni akarta, hogy neki a bácsválasztáson kívül még mit üzen az otthoni tavasz, de mert a Bakter látványa elvonta róla a figyelmet, mérgében az ébredező éjjeliőrre öntötte lelke sötét zugában felgyűlt minden indulatát, amit ez iránt az ember iránt érzett, amióta magát tudja:

– Na, felébredt mán? Vagy az ingyen étel szaga nem engedte alunni még egy kicsikét? Biztoson, mer’ mán régtől ahhoz van szokva. Mostanság nem csurgatott semmit a közösbe, az éjjelőrködést jobban es kihasználhatná. Nincs es főnöke, szerezhetne ezt-azt a közösbe, vagy átalussza az éccakát es, ember? Bezzeg otthon, künn a bakterházba nem vót ijjen rest, még akkor es folyt le a hús az asztaláról, amikor münk csak álmodtunk felőle. Vót ennek az embernek mindene – szólt a többiek felé, látva, hogy válaszra sem méltatja a megszólított –, esszelopta a közöst. A tyúkjaival, osztán meg nyulaival még háborút es nyerhetett vóna, annyi vót neki. S amikor vége lett a bakterságnak, a „jó” ántivilágnak, azonnal idegyütt utánunk, nehogy kimaraggyon a jóból! S mit ad Isten? Itt es a legjobb munkát kapja, ahol csak alunni kell!

Erre a Miska-kirohanásra – vagy mert már elege lett a Bakternak a rosszmájú locsogásból, vagy mert a türelme eddig tartott s nem tovább, hisz nem az volt az első eset, hogy szájára vette földije –, az öregnek hirtelen mérge támadt. Annak szele, de még vihara is lett volna, ha nem fogják le idejében, s nem veszik el tőle a hamarjában elővillanó bicskát. A dulakodásban kiszabadult keze még elérte Miska ingét a mellén, s azt marokra szorítva úgy nyomta le a folyton mindenben és mindenkiben csak a rosszat látó embert a padra, hogy az csak tátogni tudott, de hang nem hagyta el a torkát, csak hörgés, s rettegve nézett körül segítségért kiguvadt szemével. Senki sem mozdult, csak a Bakterből tört ki a szunnyadó láva, fenekére ültette a padon Miskát, még meg is egyengette, hogy el ne dűljön:

– Na, te állat! Állat, mert nincs ember, aki állandóan, lépten-nyomon csak magára gondol! Állat, mert sem eszed, sem lelked, sem tudásod a világ folyásáról! Idefigyelj, s meg ne merj mozdulni, amíg bé nem fejeztem a mondókámot! Hamarabb láttam én a magyar eget, mint te. S ha az én sorsomat irigyled, akkor most figyelj, mert egyszer mondom el, s nem többször, hogy aztán eldönthesd, hogy lennél-e a helyembe.

Miska azonmód behúzta a nyakát, mert ilyen haragot még nem látott szikrázni ember szemében, s főleg nem a Bakteréban, akit eddig igencsak nyugodt, semmi teremtésnek vélt.

– Figyelj, te kötözködő, elégedetlenkedő, állandóan a hasadra gondoló, állati sorban élő gazember! Tudod te, mi a nemzet? Megtanított valaki arra, hogy honnan jöttél, hova tartasz, s minek cseppentél ebbe a nagyvilágba? Beléd verte-e valaki, valamikor, mint az én nagyapám még katolikus tanítóként, hogy az életnek csak úgy van értelme, ha nem csak magunkra, hanem mindannyiunkra gondolunk? Mondta neked valaki, hogy légy békésebb, Miska, gondolj te másokra es, főleg a bajban, mert csak így maradhatunk meg mi, székelyek, magyarnak eme szent helyen, itt, ahol fölöttünk a Göncölszekér s a többi csillagok a Tejútját járják? Mindenkim meghalt – csendesedett el Bakter –, amikor 1956 zűrzavarában, árván a nagyvilágban, eljutott hozzám a hír, hogy tán méges lenne jövőm. Méges hasznomot vehetné valaki, vagy tán csak magam érezhetném hasznos embernek, akinek nem hiába papolt a nagyapja, nem hiába kulcsolta essze esténként a kezit imára. Látni kezdtem esmint Istent, akit mán meg es tagadtam volna, amikor anyám koporsóján dübörögtek a megkeményedett fekete rögök. A hír, amit hozott a katonaságtól épp leszerelő rokonom, hogy „majdnemeltévesztette a hazafelé vezető utat”, merthogy most vóna egy kis rés a határon, amin kijuthat bárki Magyarorszába, ha elég ügyes. Kikérdeztem alaposan, hova, merre vezet a biztos út, s elindultam, neki az ismeretlennek, gondolván arra, hogy jobb arrafelé az élete a magyarnak, mind müfelénk. Nekivágtam hát tizenhat évesen a határnak, s szerencsésen át is jutottam rajta. Címem nem volt, de szerencsém igen. Határmenti faluban találtam magam éhesen, szomjasan, elveszetten, s hogy kinek a keze segített fentről, csak sejtem, amikor megszólított s ebédre hívott a házába egy jól öltözött, szépen beszélő, áldott asszony. Megetettek, kérdezgettek, s azt már estére eldöntötték az urával együtt, hogy nem engednek tovább menni. Idővel ők lettek a szüleim, fiuknak fogadtak, mint távoli rokonék gyermekét, akik disszidáltak az országból. A falu hitt nekik. Még valahonnan valamiféle papírost es szereztek arról, hogy én én vagyok a rokon gyermek.


– Az iskola, ahova beírattak a forradalom leverése után, nem sokat babrált iratokkal. Magyar állampolgár lettem… – Elhallgatott. Folytassa vagy itt hagyja abba? Babrált rongy-zsebkendőjével, kutatva emlékeit annak ráncaiban. A székelylegényke, mint aki már hozzászokott az ilyen esti „mesékhez”, azonnal nógatni kezdte:

– Mondja tovább, Bakter! Legyen olyan szíves, ne hagyja abba! Nagyapám, Isten nyugosztalja, jut eszembe magáról… – s csillogó szemével az öreg szemébe nézett.

– Ismertem az öregedet –bólintott emez –, rendes ember vót, nyugtassa Isten haló porában. Biztos sokat mesélt neked erről-arról, s amit mondott, az mind igaz es vót, de nekem, ki tudja, hisztek-e?

– Mongya mán tovább, Bakter, folytassa, ha mán elkezte, ojjan rég meséltek mán nekem, s lássa, mán nem es fognak, mán munkásember lettem, nem vagyok gyermek!

– Jól van, kölyök, akkor az iskolánál kezdem. Rendesen jártam iskolába, senkinek nem volt semmi baja velem. Áldott emberek lettek a szüleim, akik mindent megtettek értem jó másfél éven át. Csak az átkozott beszédem ne lett volna, s ne lett volna az a sok szemét, amely minden ilyen nagy történelmi megmozdulás után feltör a felszínre, s megfertőz mindent, amit útjába talál. Hát igen, akkor is, mint mostanság történt 2004 decemberében, elárulta a magyar a székelyt. Szerencsére akkor csak engem, s nem mindünket. Fejlődtek az áruló gazemberek… Akkor akadt egy olvasni alig tudó titkár, akinek nem volt nyugta, s addig-addig járt a kedvembe, s ígért fűt-fát, hogy de jó nekem, hogy itthon maradtam, s nem mentem nyugatra a „szüleimmel”, mert nem hagy magára egy ilyen jó hazafit a párt, hogy elárultam neki a valót. Csak erre várt. Egyből előbújt Lucifer belőle. Feljelentéssel fenyegetőzött, amikor megkereste szüleimet, s felajánlotta, hogy hallgat, ha reá íratnák házukat, előbb eltartási szerződéssel, aztán adás-vétellel, miután elmentek a faluból egy távolabbi városba, amit meg is nevezett, s ahol a sógor épp tanácselnök s könnyedén kiutalna egy lakást, ahonnan a „gyermek” iskolába járhatna, de a szőlőről se feledkezzenek meg, tette hozzá merő jóindulatból…

Áldott legyen az emlékük, mert bele is mentek volna, s váltak volna miattam földönfutókká, ha engedem. Egy esőt pergető, bús napon, elbúcsúztam tőlük. Én, mintha iskolába indultam volna, nevelőszüleim, mintha a városba kocsikáztak volna, s valahol a faluvégen felvettek, hogy senkinek se legyen gyanús, mert akkoriba még a levegővétel es gyanút keltett, ha túl hangos volt. Sírva-ríva kísértek a határ melletti kiserdőig. Onnan már gyalog indultam neki a nyomorúságos jövőmnek. Feladtam magam a vámőrség parancsnokánál.

„Anyáméknak” nem küldhettem levelet, csak valamikor későn üzentem meg, hogy mi van velem, de még akkor sem az igazat, mert az igazságot nem bírta volna el a papíros.

Az üst az asztalra került. Fortyogott benne még az étel, s a padokon hely nem maradt üresen. Szótlan szedték tányérjaikba az emberek az ételt. Az öregre figyeltek inkább. Ritkán lehetett hallani a Bakter szavát, mert reggel megjött, este elment, s valamiért olyan elérhetetlennek tűnt, hogy nem sokat foglalkoztak vele:

– Mi lett magával azután? – kérdezett egy hang, s a Bakter csak gyűrte, gyűrte a rongyot a kezében…

– Hát, ami ilyenkor szokott. Először jól elagyabugyáltak, de úgy, hogy máig érzem s tudom sorát az ütéseknek, addig, amíg el nem ájultam. Aztán politikai fogolyként áristomot kaptam. Húsz évre ítéltek el egy szempillantás alatt. Feküdtem cementágyon, tapodtak rajtam csizmás lábak, éheztem, s végül foghattam a kígyókat a Duna Deltában…

Erről az időről nincs sok, amit mondhatnék, nincs es kedvem hozzá, mert nincs szó arra a sok kegyetlenségre, amit emberi ész ki tud találni. De nemrég visszamentem oda. Vissza a Deltába. Egymagam. Emlékezni akartam most a nagy szabadságban. Az itteni népszavazást követő tavaszon. Még mindig áll a tábor! A maradványai még fellelhetők, Miska! Tégla tégla hátán, de lábán áll még a fal… S ha kígyót akarsz melengeti melleden, még azt is találsz, de embert is, élőt, akik akkor ételt dugtak el a nád tövébe, nem ilyent, ami itt fortyog a fazékba, hanem dermedt pityókát, túrót, hideg puliszkamaradékot…

Egyél, Miska! Egyél! Tömd a hasad, de úgy, hogy jusson a fejed ürességibe is! – azzal felállt az asztal mellől, s anélkül, hogy búcsúzott volna, indult őrizni az újonnan épülő házat. Nem mesélte el, hogy élete végéig üldözte a szekuritáté, s hogy szabadulása után elszigetelve élt ott kinn a határban, s még akkor is akadt „vendége”, akik csak úgy megállítatták a vonatot, felcsomagolták az éppen kapirgáló szárnyas állatot, nyulat, s intették a „jóra”, mert ha nem, csak egy szavukba kerül, hogy visszaküldjék oda, ahová való: a tömlöcbe…

– Bakter! Bakter! – kiált a legényke utána. – Kiviszem a részit, ha ettünk.

Üres ételhordóba került az étel, amit szó nélkül tettek félre az asztal sarkára… A Bakter adagját. Az este elnyelte az öreg alakját, árnyékára rácsukódott a kapu, feje fölött összeborultak az ágak, árnyai hosszan, bicegve nyúltak utána, épp olyanformán, ahogy a féllábú Bakter baktatott.

– Akkor, ott vághatták le a lábát – próbálkozott Miska a szóval.

– Nem – szólt Pista bácsi határozott hangon. – Amikor kiengedték, még megvala neki. A Boris miatt történt.

– Na, na! – vigyorgott Miska. – Akkor mégse gyötörte el az élet ojjan erősen, ahogy mongya, ha a tömlöc után bolondozni vót kedve.

– Egyél, Miska, a fejed tötsd, ahogy a Bakter mondá, mer’ osztán te semmit sem értesz. Káposztalé van a fejedbe s lötyög. Boris az öreg tehene vala. Még borjúként került hezza. Felnevelte, dédelgette, ahányszor az asszonnyal arra jártunk, örökké a nyomába ődöngött az a lomha állat. Arra vót a kapálónk. Sokaknak a vasút mentén mérték ki azt a huszonöt árat. Mindenki fődjire a Bakter vigyázott, ezért hálából kapott némi főtt elemózsiát, s el-elfogadott a termésből es.

Egy nyári napon osztán megtörtént a baj. Mialatt az öreg pihent a ház előtti lombos fa árnyékába, Boris a sínre tévedt. Szerencsére a mozdonyvezető mindig lelassított a bakterház közelébe, hogy válthasson ott lakó barátjával pár szót, így aztán idejébe észrevette a tehenet és erőteljes sípolásba kezdett. Bakter azonnal ott termett, nagynehezen elvonszolta a buta állatot, de a lábát elkapta a szerelvény, még jó, hogy csak a lábfejét veszítette el. Történhetett volna rosszabbul es.

Ezután Boris még sokáig vele vót, de aztán egy nap örök legelőre költözött, még mielőtt felszámolták volna a bakterházat lakójával együtt.

A bakter eltemette Borist, még illatos virágot es kötött csokorba a sírjára, de nem gyászolt:

– Legalább nem kellett béköltöznie velem az emberek közi – mondá egyszer nekem. – Maradt ott, ahová való, feje felett a csillagos ég, körülötte a harmatban fürdő mező, pillangók, amelyek annyiszor bosszantották azzal, hogy az orrára szálltak…


A macskák nyivákolva követelték részüket, és amikor már nem hullt a fölre az asztali áldás, tele hassal tovább álltak a némán kanalazó emberek lábai alól, behúzódtak a bokrok aljába, szemükre macskaállom szállt, de fülük vigyázta a bokrok alját, s ha az rezdült, azonnal puha talpukon találták magukat, ösztönük diktálta desszertre vadászva…

A tablettás-borosflakon megunta a fel alá mászkálást, lábtól felköltözött az emberek asztalára, s csak azért nem hallatszott a poharak koccanása, mert az ásványvizes üvegek levágott alja sehogy sem adott ki hangot, amikor összeért koccintás közben.

S hogy milyen gyorsan is repült az éjszaka! Nagy evés-ivások után még a hajnal is hamarabb köszöntött rájuk, mint máskor! Vacsora után még bambultak maguk elé tele hassal, de aztán szó szót követett, s mindenkinek eszébe jutott egy-egy, Bakteréhoz hasonló történet. S mindegy volt, hogy melyik vidék mely tájáról érkezett, az egy vérből valók értették egymást. Maguk előtt látták a házakat, de még az utcákat is, ahol pórul járt egy menyecske, vagy ifiember, vagy éppen megleckéztettek egy-egy rámenősebb falubelit. Közös volt történeteik gyökere, olyan mélyen kapaszkodott ebbe az áldott anyaföldbe, hogy úgy érezték, ismerik azt, akiről éppen társuk beszél. De megestek a „csodák” is, amikor épp a szatmári székely ember ismert rá egy kárpátaljai történet szereplőjére csupán abból, ahogy megfestette alakját a beszélő. S ilyenkor addig-addig bogozták a neveket, rokoni szálakat, mígnem megvolt a vérségi eredet is, csak épp azt nem fejthették meg, hogy miként szaladt „két borsószem” ilyen távol egymástól, s hogyan lehet az, hogy mindenek ellenére ugyanaz esik meg egyikkel, mint a másikkal.

Hát, csakugyan vannak csodák…

Alig múlt hajnali hat óra, még az időjárást sem nézhették meg, amikor hangosan dudált az autó:

– Gecik! Gecik! Mozgás! – törte meg a másodnapos lomha készülődést a kiáltás. Mindennap rendszeresen, ugyanabban az órában, hol cifrábban, hol még elfogadható hangnemben. Az emberek kászálódtak s indultak az őket váró autó felé… Csak a macskáknak nem szólt senki, hogy munkára fel, mert aki enni akar, annak dolgoznia is kell, és hogy ők is beállhatnának a vacsoraszerző sorba, hisz már elpusztítottak a barokksor asztala alatt eleget.

Napok, hetek múltak ilyen reggeli ébresztőkkel, s Dutka sehogy sem akarta megérteni, hogy az otthon mindenki által tisztelt János gazda hogy engedi meg, hogy egy „nyápicjancsi” ilyen hangon beszéljen vele. Egy idő után meg is kérdezte, mert fúrta, de nagyon fúrta az oldalát:

– János bácsi! Ez a vájlingfejű mér’ beszél magával így? Maga nem Dutka! Ennyitől kevesebbért es kinyílt vóna otthon a bicska a zsebibe.

– Nézd meg, fijam, ki mondja. Osztán hepciáskodj. Vájlingfejű csak ehhez ért, nem rossz ember azétt. Annyi történt vele, hogy megtelt a zsebe pénzzel, de a fejibe még örökké káposztalé locsog, csak még nem vette észre. Sajnálom inkább, mert neki még az a szerencséje sem vót, ami nekünk, hogy adott az Úr józan paraszti észt, amivel megmaradhattunk, a szegénységünkben esszefogozkodtunk, mint a kertbe a fuszujkakarón felfelé igyekező Juliska fuszujka. S osztán vót nekünk egy közös ellenség es, a rományok, akik sújtottak vóna reánk, ha nem vagyunk elég eszesek a megmaradáshoz. Ne aggódj, adott az Úr két fület mindenkinek, s mondást es hezza: az egyiken bé, a másikon ki… Én es asztot teszem, az egyik fülemen béeresztem, a másikon ki, nem estem a fejem lágyára, hogy emiatt bajlódjak. A’ mán rég bénőtt. No, menjünk, vár a munka.


S a napok nem voltak egyhangúak. Dutka hamar belezökkent a munka ritmusába, már-már nótára is fakadt volna, ha első próbálkozása után nem ijesztik meg azzal, hogy ledobják a tetőről, ha még egyszer dalolászni kezd. S mert leesni nem akart, s mert a magasságtól is félt, hát hallgatott. Esténként rendszeresen kiült az emberekkel az asztal mellé, s első maszekmunkája eredményeképpen még neki is sikerült vacsorát varázsolni a közös asztalra, de aztán a tavaszi zsongásban valami történt: Janó szemébe beleesett a vakolat.

Háromszéki vendégmunkás Janó. Termetre magas, szál jegenye volt mindig, harmatban fürdött, harmatvizet ihatott, ettől lehetett mindig olyan éhes, de főleg kívánós, mint egy áldott állapotban levő asszony. Ha közeledett az evő emberhez, az „adj egy harapást” már ki sem kellett mondania. Janó nem végleg vagy be nem látható időre lépett át egy kis mellékest keresni, hanem csak addig dolgozik, jelentette ki, míg asszonyának megvehet egy szép, új, színes televíziót. Mert minek is maradna, háza van, családja szerető, asszonya beosztó, s ha jól meggondolja, akkor mindene megvan, amit kívánhat magának az ember. S nem is jött volna, ha nincs, aki felkarolja, nincs rokon, nem érzi gyökerét az otthonnak. S az ő gyökere az örök bátyus, aki nem volt más, mint Ernő, és annak családja, ahol, ha megkívánt valamit, csak egy szóba került, hogy megkaphassa, s ahol még gyerek is lovagolhatott a térdén.

Ők már „igazából” magyarok! Bátyus pedig megbízható, legrégibb munkása a cégnek, aki elsők között kezdte el élete nagy kalandját idegen földön.

Janót egyformán megszerette mindenki. Csak a jó Isten tudhatja, mivel áldotta meg, amikor leküldte a földre, de ember nem mondott rosszat róla, s nem is cselekedett ellene. Igaz, őt sem érdekelte senki hibája, nem zavarta senki hóbortja, olyannak fogadta el a mellette levőket, amilyenek voltak. Csoda nagy áldás! Olyan ember, akit nem kísért meg az önzés, aki nem sóvárog kincsek után, aki tud hallgatni, nevetni, és mindig érzi a helyes pillanatot, ritka, mint a fehér holló. Talán még annál is ritkább…

S hogy miért épp a jókat teszi próbára a fennvaló, nem értheti ember fia, minthogy azt sem értette senki, hogy miért épp Janó szeme telik meg mésszel? Az a csöpp lehulló vakolat miért nem esik egy fél centivel odébb? Janó nem, akkor sem kiáltott bűnöst keresve. Bátyust hívta csak, hogy vinné el orvoshoz.

A kezelések időbe teltek. Bátyus és Janó mindennap felkereste a kórházat, Janó megkapta injekcióját, s ha hazaértek, tetejére hágott az öröm, mert mindennap elkövettek valami nevettetőt, amit nagy lendülettel adtak elő, de oly nagy hévvel, hogy hullt a nevetéstől mindenki úgy, mint permetezés után az elszédült légy.

Janónak eszébe jutottak a gyermekkor emlékei, vagy épp bátyus emlékezett arra a sok csínytevésre, amit gyerekkorukban követtek el:

– Emlékszel? – kérdezte, mert mindig így kezdődött. – Emlékszel, amikor leestem a csűr gerendájáról?

– Arra nem lehet nem emlékezni – válaszolta Bátyus, mert akkor meg is haltál.

– Dehogy haltam, csak nem szuszogtam egy ideig!

– Azt gondoltam, hogy elvernek.

– De nem tették, úgy örvendtek, amikor megszólaltam, hogy ajándékot adtak volna, ha lett volna amiből. De jó vacsorát és ölelést meg csókokat kaptam!

Épp a kőkeményre sikeredett túrógombócot magasztalta Janó, amikor két nyelés közben:

– Bátyus! – szólalt meg Janó. – Húsvétra mindenki hazamegy, épp ma hallottam, hogy kiürül a barokksor, de nemcsak az otthoniak mennek haza, mert Erdélybe viszi a kíváncsiság a főnökséget is. Már csak pihenni kell, azt mondta az orvos, és majd az ünnepek után visszamenni kezelésre. Hazamennék. Locsolkodni is kellene, még elszárad az asszony, de azt is szeretném látni, hogy akik itt románoznak minket, mekkora szemeket meresztenek otthon, ahol mindenki csak magyarul szól hozzájuk. Szeretném látni, hogy összekavarodnak gondolatba, s látni szeretném, hogy bámulnak majd, ha valaki nem időpontra fogadja őket, hanem tárt kapukkal. Majd elviszem őket hozzánk is. Anyám biztos kitesz magáért, ahogy szokott… Osztán nektek is levágná a legszebb kakasát, elhoznám azt is, s még, ami kell, csak írjátok össze.

– Mikor indulnátok, Janó?

– Hajnalba.

Hóharmat virágzott a kikandikáló friss zöld leveleken, a külső ajtó is becsukódott már, s Janó nyakába vette a nap melegétől pipázó föld ködét. Hazaindult.

Haza és otthon… Ott, ahol köszöntenek, a jó reggelre és a hazajöttél Janó fiamra alig győz felelni az ember. Arra meg, hogy milyenek a magyarok, csak annyit mondhat, hogy olyanok pont, mint mi, csak kicsit jobban megy a soruk. Mit is mondhatna egy olyan ember, akit valóban nem bántott egy lélek sem, s épp siet, hogy megmutassa a legszebb vidékeket, a legmagasabb hegycsúcsokat, a legmagyarabb vendéglőket magyarországi főnökeinek, mert őt hívták, s ő ki nem hagyná az alkalmat, hogy ne büszkélkedhessen kincseinkkel, ami csak itt van és sehol máshol.

Az út kanyargós. Szikla szikla hátán, Fenyőfák törik át a magasból alá merészkedő fellegeket, az Olt vize hangosan hirdeti a tavaszt, s a fenyőágak végein a halványzöld friss hajtások útmagasságban kacsingatnak az utazók felé. Gyökerük mélyen, a meredek alján kapaszkodnak a talajba, s nekilendül a Trabant…

Szikla szikla hátán, kövek kövek mellett, s csak annyi idő alatt, míg méhecske eloltja a szomját egy virágkehely illatos vizéből, csattan a kocsi, benne két ember, két emberélet, az egyik épségben, a másikhoz már szirénázik a mentő…

Janó a kórházi ágyon, panasz nem hagyja el az ajkát, csak számol, azt számolja, hogy egy ugyanilyen balesetet hány napig is élte túl a falujabelije:

– Négy nap! Négy napig élt még! – ágya mellett felesége, anyja, lánytestvére, s ő akkor alszik el örökre, amikor egy pillanatra magára marad…

Első fellegajtó nyitogató a barakksor egykori lakói közül…

Egy hét múlva autó állt meg Ernő albérlete előtt:

– Csomagot hoztunk. Janó küldi, ő már nem jön többé…

A gondosan összecsomagolt pakkból kiágaskodott egy székelykapa, mellette bab, krumpli, s legfelül a sütemény vigyorgott: „Ígértem, s megjöttem…”

Tusnád magas fenyők övezte egyik zeg-zúgos kanyarjában, ahol Janó álmát őrzik az égbe törekvő fenyők, s esős napokon felsírnak a sziklák, ahonnan elsiet az Olt, valahol ott messze, a székely hegyek között, egy kereszt áll Janó emlékére, s mindannyian, akik arra haladnak a hazamenők közül, megállnak egy pillanatra, hogy emlékezzenek.

A barokkvilágba beköltözött a bánat csendje, ha nem lettek volna az örökösen éhező s egyre szaporodó macskák élelemért kuncsorgó nyávogásai, s a hajnali:

– Gecik, itt az autó, tán megsüketültetek? – kiáltás, azt lehetett volna gondolni, hogy csupa néma ember őgyeleg, kezükben egy-egy üveg sörrel, ki emerre, ki amarra. Csak Miska hőbörgése hallatszott esténként, aki mindenáron meg szerette volna oldani a halál rejtélyét, vagy legalábbis kereste a hibást, de mikor Janót kezdte okolni azzal, hogy:

– Maradt volna inkább itt, minek kellett hazamennie, s ha már otthon volt, miért nem maradt az asszonya szoknyája közelében… – csattant balkézről arcán egy hatalmas ütés, ami nemcsak arra volt elég, hogy befogja a száját, hanem arra is, hogy megszabaduljon három fogától. Az ütést Bakter mérte Miska csontos képes felére, pontosan a locsogó szájára célozva, hogy ne káromolja már az Istent és a megboldogultat. Miska eleinte csak hebegett-habogott, aztán véres száját törölgette, törött tükördarabban nézegette száját, s annak bel-tartalmát, s hogy mégsem gerjedt haragra látva, hogy három fogát vesztette, mindenkit ámulatba ejtett.

– Bakter, az Isten fizesse meg az erejét, hogy mennyit szenvedtem ezzel a foggal –, hálálkodott úgy, mint akit harmatos vízben fürdettek, s kényeztettek égi mannával, de ez érthető is lett, amikor tovább folytatta boldog ömlengését: – Nem szóltam senkinek, de még húggyal es öblögettem naponta, ahogy Doktor-Gyuri tanácsolta, de hiába volt minden hókuszpók, úgy fájt főleg esténként, hogy szettem vóna le a falat kínomban. Végre megszabadultam az átkozottól! – Erre Doktor-Gyuri is ott termett azonnal, hisz gyógyító hírneve forogott kockán, s jó alaposan megvizsgálta a fogakat, de főleg a beteg fogat, az átkozottat:

– Erre osztán nincs fű, ami hejrehozta vóna, csak a fogó – de kivettem vóna én es, ha nem mondod álladójan, hogy csak huzatot kapott.

Hát igen, Gyuri, a csángó füves ember mindent tudott a fűben-fában rejlő gyógymódokról. Nagyanyja beleoltotta, s megtanította minden bajnak a kezelésére, s most, ahogy beálltak a melegek, nem győzte istápolni a majdnem minden munkáson Vezúvként kitörő kelevényeket. Álladóan forrt a teavíz a hatalmas rezsón, amelynek párját alig lehetne megtalálni „magyarföld” mostani határain belül, mert annak szerkezetében benne volt mindenki tudása, s a téli hidegben melegedésre vágyó akarása. A kárpátaljaiak, amikor tervezték, „orosz módra” gyártottak keretet, a székelyek pedig alapos, aprólékos munkával bélelték ki a behemót rezsót samott téglákkal, s fűzték, kötötték be az áramot jól leszigetelve, földelve, hogy bajuk ne essék. Jó nagy fazék fért el a tetején, s az ebben főtt csodateától csudák csudájára lassan eltűntek a bőrből kiágaskodó förmedvények, épp arra, amire beköszöntött a nyári kaszálások ideje, s úgy is időzítettek a gazdaemberek, hogy hazamennek, s elvégzik a nem éppen asszonyoknak való munkát. Mert az még helyén volt, hogy szántnak-vetnek a fehércselédek, kapál még a pelenkát alig elhagyó gyermekecske is, de hogy még kaszát is fogjanak, az már nem fért bele a férfiak által asszonyra, gyermekre kimért munkák sorai közé.



2015









22 megtekintés

Comments


legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

dombi 2023.jpg
vukics boritora.jpg
acta 202305.png
gyimothy.png
dio.jpg
KIEMELT CIKKEK
MOGY2023.jpg
bottom of page