szilajcsiko
- 2022. szept. 14.

Verzár Éva: Kispatak

Részlet a szerző

Lármafák oltalmában. Mai székely balladák 2.

c. kötetéből

Kispatak

Magas hegyek között látott napvilágot, egy kis völgyben.

Száll a por, száll a paták nyomában, és körülnéz…

Mert van egy falu. Egy erdélyi kicsiny falu, ahol a patakok egymást keresztezve csordogálnak a poros utcákon. Hegyoldalban születtek, s játékosan, csillagot szórva rohannak alá a völgybe. Délceg fenyők tövében láttak napvilágot, az ő óvó árnyékukban tanulták meg az első csobbanásokat, ugrálni kavicsról-kövekre, aztán kikerülni a nagyobb görgetegeket. Fák susogták pajkos csacsogásuk mellé a dalt, s vigyázták, nehogy a kegyetlen Nap páraként elrabolja a frissen született forrást. Azt azonban jó szívvel hagyták, hogy megcsillanjon minden egyes vízcseppben, megfestetve a szivárvány összes színeivel.

Fiatalos boldogságuk csilingelés a szélben. Nem láthatták szépségüket, s azt sem, hogy benépesednek. Kis halak találnak menedéket a kövek alatt. Piros csőrű kacsák úsznak a habjukon, libák gágogásától hangos a vidék. Vizek paradicsoma, ahol életre kel a kis béka, növények, apró állatkák ezrei nyüzsögnek, és életre kel a dal, a muzsika, ami aztán elkíséri élete végéig.

Egy parti házból, valahol nem messze tőle, az Örömóda dallamai hangzanak fel. A Kispatak felfigyel rá, de szalad tova. Útját keresi egymaga. Ereje teljében tombol, utat tör a nagy hegyek között. Legyőz minden akadályt. Fiatal és bohó, tele reménységgel. Erejét érezve a kis kövek elszaladnak előle, amelyik mégis a helyén marad, azt simára mossa, játszik velük, ide-oda dobja. De jaj, egyre nagyobb akadályokba ütközik! Ráébred, hogy tovább már egyedül nem győzhet. Körülnéz… Nem messze tőle, alig pár lépésnyire, szintén magányosan, egy másik patak rohan. Vidáman csapnak össze, játszanak egy kicsit. Útjukat egyre hatalmasabb, legyőzhetetlennek látszó sziklák szegélyezik. A játéknak vége. Egybesimul a két patak, hátha könnyebbé válik kifürkészhetetlen, közös útjuk.

Oly rég haladnak együtt, már nem tudni, ki kicsoda.

Egy idő múltán mégis csak belefárad, Kispatak és társa, a küzdelembe. Barátokra van szükségük, segítőkre. Kitárulkoznak, szeretettel fogadják a hozzájuk csatlakozókat. Mire észreveszik, hullámaikon már nehéz terheket cipelnek. Hajók, uszályok, és még mi minden kíséri, nehezíti vándorlásukat! Mennyi élet! Sok-sok kis világ! Partjukon erdők zöldellnek, vizükkel élőlényeket táplálnak, földeket locsolnak. Mily nagy felelősséget hordoznak!

A nagy fenyők! Álmaikban még meg-megjelennek, érzik illatukat, bújnának ölelő karjaik közé… Szabadnak születtek, egyedül indultak, szépnek, játékosnak – és most? A végtelen kapujában állnak: előttük a határtalan tenger. Megrettennek…

Kétségeivel küszködve visszatekint a Kispatak. Milyen volt útja, mielőtt a tengerhez ért? A mindenség kapujában, ahol a végtelen az úr, a Kispatak eltűnődik: érdemes-e, szabad-e folytatni? Újabb hatalmas terheket magára venni? Elég erős-e hozzá? Elbírják-e a hullámai?

A zene mintha még mindig szólna. Az ördög virtuóza kíséri. Hegedűjének hangja megbabonázta. Ez adott erőt. A rabok kórusa énekelt szabadságáról.

Fülel. Már nem hall semmit. Körülnéz. Mielőtt továbbindul, megpillantja a felkelő Napot. Az égen pislákolnak a csillagok.

Bátran, mindenre elszántan a habok közé veti magát.

Távoli, mély hang tölt be eget és földet:

Milyen szép a világ!