Vukics Ferenc válogatása a nemzetközi sajtóból (262) ‒ A háború előtti háború
- dombi52
- 1 órával ezelőtt
- 6 perc olvasás
The European Conservative:
A háború előtti háború ‒ Európa civilizációs válsága jóval Ukrajna előtt kezdődött
Írta: Boštjan Marko Turk szlovén francia irodalomtanszék professzora és a salzburgi Európai Tudományos és Művészeti Akadémia bölcsészettudományi karának dékánja, a Sorbonne-on szerzett doktori fokozatot.Egy társadalom túlélheti az átmeneti gazdasági nehézségeket. Felépülhet a katonai vereségből. Újjáépítheti a háború által elpusztított városokat. Amiből azonban nem tud könnyen felépülni, az a civilizációs önbizalom elvesztése.
Amikor 2022 februárjában az orosz tankok átlépték az ukrán határt, sok európai vezető úgy jellemezte az inváziót, mint azt az eseményt, amely megrázta a kontinens békéjét. A értelmezés mögötti feltételezés egyértelmű volt: Európa stabil, virágzó és biztonságos volt, amíg egy külső agresszor meg nem zavarta a háború utáni rendet.
Ez az értelmezés azonban figyelmen kívül hagy egy kényelmetlenebb valóságot.
Európa nem akkor lett gyenge, amikor az ukrajnai háború elkezdődött. Addigra a gyengülés már megtörtént.
A konfliktus csupán felszínre hozott egy válságot, amely évtizedek óta a jólét és az intézményi bizalom felszíne alatt alakult ki.
A háborúk ritkán keletkeznek vákuumban. Gyakran mélyebb politikai, kulturális és civilizációs átalakulások végső megnyilvánulásai.
Az Ukrajnában kibontakozó tragédiát ezért nem csupán geopolitikai konfrontációként kell értelmezni, hanem egy szélesebb európai állapot tüneteként.
Az a kérdés, amit az európaiaknak fel kell tenniük maguknak, nem egyszerűen az, hogy miért támadta meg Vlagyimir Putyin Ukrajnát. A mélyebb kérdés az, hogy miért volt Európa ennyire sebezhető, amikor a kihívás bekövetkezett.
A válasz egy hosszú civilizációs eróziós folyamatban rejlik, amely az 1968-as kulturális forradalom után felgyorsult.
Sok kommentátor számára 1968 májusa továbbra is a fiatalos idealizmus romantikus epizódja marad. A diákok szembeszálltak a hatalommal, szabadságot követeltek, és modernizálni igyekeztek a merevnek és elavultnak tűnő társadalmakat. A mozgalom bizonyos aspektusai kétségtelenül jogos törekvéseket tükrözték. A történelem azonban gyakran nem a szándékok, hanem a következmények alapján ítéli meg a mozgalmakat.
Az 1968-as események valami sokkal mélyebbet jelentettek, mint egy diáktüntetés. Egy mélyreható antropológiai átalakulás kezdetét jelezték, amely megváltoztatta az egyének és azok az intézmények közötti kapcsolatot, amelyek évszázadok óta formálták az európai civilizációt.
A családot már nem a társadalom alapvető sejtjeként tekintették, hanem gyanú tárgyává vált.
A vallási hit egyre inkább marginalizálódott.
A nemzeti identitás az összetartozás helyett a kirekesztés forrásává vált.
Maga a hagyomány is inkább leküzdendő, mint továbbadandó dologgá vált.
A hatóságtól már nem várták, hogy irányítson; azt várták tőle, hogy folyamatosan igazolja létezését.
Ezeknek a fejleményeknek a kumulatív hatása nem a klasszikus értelemben vett felszabadulás volt. Inkább azoknak
a kulturális kereteknek a fokozatos lebontása volt, amelyek az európaiaknak a folytonosság és a cél érzetét adták. Egy civilizáció nem élhet túl kizárólag a gazdasági növekedésen.
Szüksége van egy közös megértésre arról, kik az emberei, honnan jönnek, és miért érdemes megőrizni közös életüket. Európa egyre inkább elhanyagolta ezeket a kérdéseket. Helyükbe egy olyan társadalmi vízió lépett, amely a fogyasztás, az egyéni önkifejezés és az adminisztratív irányítás köré szerveződött.
Az állampolgár lassan fogyasztóvá vált.
A politikai részvételt felváltotta a piaci részvétel. Az értelem keresése helyet adott az elégedettség keresésének.
Paradox módon ez az átalakulás akkor következett be, amikor Európa az emberi haladás legfejlettebb kifejeződésének ünnepelte magát.
A gazdasági integráció bővült. A szupranacionális intézmények hatalmat halmoztak fel. A technológiai innováció felgyorsult. Mégis, ezeknek a látható eredményeknek a hátterében egy kevésbé látható folyamat zajlott. Európa elvesztette a bizalmát abban a civilizációban, amely ezeket az eredményeket lehetővé tette.
Ez az ellentmondás továbbra is a kortárs Európa egyik meghatározó paradoxonja. Egy társadalom túlélheti az ideiglenes gazdasági nehézségeket. Felépülhet a katonai vereségből. Újjáépítheti a háború által elpusztított városokat.
Amiből azonban nem tud könnyen felépülni, az a civilizációs önbizalom elvesztése.
Rémi Brague filozófus többször is hangsúlyozta, hogy a civilizációk attól függenek, hogy képesek-e felismerni és továbbadni azt, amit örököltek.
Amint az örökség maga is szégyenforrássá válik, a hanyatlás elkerülése nehézségekbe ütközik.
Ez segít megmagyarázni, miért lépett Európa a 21. századba példátlan gazdagsággal, de identitását illetően egyre növekvő bizonytalansággal.
A demográfiai hanyatlás felgyorsult. A vallásgyakorlás összeomlott. Az intézményekbe vetett bizalom meggyengült. A társadalmi széttagoltság fokozódott. A mentális egészségügyi válságok mindennapossá váltak az anyagi jólét növekedése ellenére. A politikai polarizáció az egész kontinensen fokozódott.
Ezeket a fejleményeket nem az ukrajnai háború okozta. Ezek már megelőzték azt. A háború csupán felfedte a már meglévő törékenységet.
Míg Európa egyre inkább azt a hitet vallotta, hogy a történelem véget ért, más hatalmak továbbra is történelmi kategóriákban gondolkodtak. Oroszország, Kína, Törökország és számos regionális szereplő soha nem hagyta el olyan fogalmakat, mint a szuverenitás, a nemzeti érdek, a stratégiai befolyás és a kulturális folytonosság. Európa ezzel szemben gyakran úgy viselkedett, mintha a geopolitika elavult volna.
A katonai képességek csökkentek. A stratégiai függőség nőtt. Az energiabiztonság másodlagossá vált az ideológiai prioritásokhoz képest. A kultúra és az identitás kérdéseit gyakran a múlt relikviáiként utasították el. Az eredmény előre látható volt. Egy civilizáció, amely bizonytalan a saját legitimitását illetően, elkerülhetetlenül küzd a védelméért.
Ez nem jelenti azt, hogy Európának utánoznia kellene az autoriter hatalmakat, vagy fel kellene adnia a szabadság iránti elkötelezettségét. Éppen ellenkezőleg.
A kihívás az, hogy újra felfedezzük azokat az alapokat, amelyek eredetileg lehetővé tették az európai szabadságot.
A szabadság nem vákuumban jött létre. Olyan kultúrákban alakult ki, amelyeket a kereszténység, a klasszikus filozófia, a nemzeti hagyományok, a helyi közösségek és az erkölcsi felelősséget generációkon át átadni képes intézmények formáltak.
A modern Európa tragédiája az, hogy egyre inkább a gyümölcsök megőrzésére törekszik, miközben elhanyagolja a gyökereket.
Egy fa egy ideig még túlélheti, miután gyökerei elkezdenek rothadni. Levelei zöldek maradhatnak. Ágai egészségesnek tűnhetnek. De a romlás már megkezdődött. Végül egy külső vihar felfedi, amit a belső gyengeség elrejtett. Az ukrajnai háború ilyen viharrá vált.
Évtizedeken át az európai vezetők a jólét kezelésére összpontosítottak, ahelyett, hogy a civilizációt őrizték volna meg.
A politikai diskurzust technikai kérdések, szabályozási keretek és adminisztratív megoldások uralták. Eközben a társadalmi kohézió mélyebb alapjai sokkal kevesebb figyelmet kaptak.
A következmények ma már mindenhol láthatók. A polgárok nem bíznak az intézményekben. A fiatalok nehezen találnak értelmet az életükben. A születési arányok tovább csökkennek. A kulturális önbizalmat kulturális bizonytalanság váltotta fel.
A társadalom nagy része már nem osztja a múltjáról vagy jövőjéről szóló közös elbeszélést.
A memóriavesztett civilizáció sebezhetővé válik a manipulációval szemben.
A magabiztosság nélküli civilizáció sebezhetővé válik a megfélemlítéssel szemben.
A cél nélküli civilizáció sebezhetővé válik a kétségbeeséssel szemben.
Ezért nem szűkíthető le az Európa jövőjéről szóló vita a katonai kiadásokra, a gazdasági versenyképességre, a migrációs politikára vagy az intézményi reformokra, bármennyire is fontosak legyenek ezek a kérdések. A mélyebb kérdés civilizációs jellegű.
Hisz-e még Európa önmagában? Felismeri-e még örökségének értékét? Rendelkezik-e még azzal a kulturális önbizalommal, amely szükséges ahhoz, hogy megvédje azokat az elveket, amelyekre épült?
Ezek a kérdések sokkal mélyebb módon fogják meghatározni a kontinens jövőjét, mint bármely választási ciklus vagy politikai kezdeményezés.
Az ukrajnai konfliktus egy napon tárgyalások, kimerülés vagy katonai megoldás révén véget érhet.
De még akkor is, ha elhallgatnak a fegyverek, Európa továbbra is szembesülni fog azzal a kihívással, amely már jóval az első lövés eldördülése előtt is fennállt.
Európára leselkedő legnagyobb fenyegetés nem a határain kívülről ered. Hanem abból a civilizációs önbizalomvesztésből fakad, amely több mint fél évszázada jellemzi a nyugati világ nagy részét.
Ha Európa biztosítani akarja a jövőjét, nem elég, ha csak a hadseregét erősíti. Vissza kell nyernie azokat a kulturális, szellemi és történelmi alapokat, amelyek egykor civilizációját ellenállóvá tették.
Mielőtt Európa sikeresen megvédhetné határait, először újra fel kell fedeznie a középpontját.
Ezt az érvelést részletesebben kifejtem a War in the Name of Peace: The ’68 Revolution and the Disintegration of the West című könyvemben. A könyv már megjelent szlovén, horvát, ukrán és angol nyelven. A francia kiadás szeptemberben jelenik meg, míg a lengyel kiadás jelenleg előkészítés alatt áll.Európa megújulása nemcsak szükséges – hanem lehetséges is. Az egész kontinensen egyre több polgár, gondolkodó és akár politikai vezető is ráébred arra, hogy egy civilizáció nem élhet vég nélkül kölcsönvett időn és kimerült eszméken.
A templomokban és az egyetemeken, a családokban és a helyi közösségekben, a gyermekeik oktatását védő szülők csendes ellenállásában, valamint az európai klasszikus és keresztény örökség iránti megújult érdeklődésben már láthatók a szellemi és kulturális újjászületés első jelei.
Ha az európaiaknak van bátorságuk őszintén szembenézni az elmúlt fél évszázad kudarcaival, és újra felfedezni saját nagyságuk forrásait, ez a válság egy mélyreható civilizációs reneszánsz katalizátorává válhat.
Egy olyan Európa, amely ismét tudja, ki is ő, mit képvisel, és miért érdemes megvédeni, nem csupán biztosítja határait – hanem ismét példát mutat a világnak a rendezett szabadságra, a szépségre és az emberi boldogulásra. Késő az idő, de még nem késő.
Európa jövőjét nem azok fogják eldönteni, akik elhagyták gyökereit, hanem azok, akik világosan és meggyőződéssel úgy döntenek, hogy visszaszerezik azokat.
