Vukics Ferenc válogatása a nemzetközi sajtóból (270) – Ki a főnök a keleti régióban?
- dombi52
- 1 órával ezelőtt
- 4 perc olvasás
Strana:
Ki a főnök a keleti régióban? A lengyel–ukrán feszültség fokozódásának okai
Az Ukrajna és Lengyelország közötti konfliktus egyre hevesebbé válik.
Péntektől hirtelen fokozódott a feszültség Kijev és Varsó között. Karol Nawrocki lengyel elnök, ahogy megígérte, megfosztotta Zelenszkij ukrán elnököt az ország legmagasabb kitüntetésétől – a Fehér Sas-rendtől. Válaszul Zelenszkij visszaküldte ezt a kitüntetést Varsóba. A kitüntetést minden korábbi ukrán elnök is visszautasította, aki korábban megkapta.
Andrij Sibiha ukrán külügyminiszter kijelentette, hogy Kijev ezentúl nem hagyja megválaszolatlanul Varsó barátságtalan lépéseit.
„Egyetlen másik állam elnöke sem fogja többé diktálni nekünk a történelmünket. Minden lépést viszonozni fogunk, különösen, ha azok barátságtalanok és megvetőek országunkkal szemben. A figyelmen kívül hagyás ideje lejárt” – jelentette ki Sibiha.
A botrány kiváltó okaként szolgáló formális indok jól ismert. Ez az, hogy Zelenszkij az ukrán fegyveres erők egyik egységét „az UPA hőseinek” nevezte el. Varsóban az UPA-t olyan szervezetnek tekintik, amely felelős a lengyelek elleni népirtásért a 1943-as volhíniai mészárlás során, ezért Nawrocki lengyel elnök a döntés visszavonását követelte.
Ebben még politikai ellenfele, Donald Tusk miniszterelnök is támogatta. Zelenszkij ezt megtagadta, mire megfosztották a kitüntetésétől.
A kommentátorok jelenleg általában szinte kizárólag a két ország közötti, az UPA és az OUN szerepéről szóló történelmi vitára vezetik vissza a konfliktust, amelyet a politikusok azon vágya táplál, hogy a „történelmi emlékezet védelme” témájával belföldi népszerűséget szerezzenek maguknak.
Ezért tűnik sokak számára érthetetlennek a vitát övező ilyen heves indulatok. Gyakran hallani olyan panaszokat, hogy „fiúk, miről vitáztok egyáltalán! Találtatok magatoknak elfoglaltságot a háború alatt. A konfliktusotok csak Putyinnak játszik a kezére”.
A Varsó és Kijev között egyre növekvő nézeteltérések valódi okai azonban sokkal szélesebb körűek és mélyebbek, mint pusztán az UPA-ról szóló vita, vagy, mint a politikusok és tisztviselők azon törekvése, hogy ezzel népszerűségre tegyenek szert.
Az ellentétek fő gyökere abban rejlik, hogy Lengyelország és Kijev – ha kapcsolataikat az európai kontextusban nézzük (figyelembe véve Ukrajna EU-ba való belépésének kilátásait) –
nem szövetségesek, hanem közvetlen riválisok és versenytársak.
Az elmúlt 20 év során Varsó hatalmas munkát végzett annak érdekében, hogy az EU kelet-európai országai között vitathatatlan regionális vezetőként megerősítse pozícióját. És erre a státuszra támaszkodva az Európai Unió egyik kulcsfontosságú államává váljon.
Ezen túlmenően Lengyelország gyors gazdasági fejlődése és iparának növekedése még nagyobb ambíciókat ébresztett Varsóban: megkérdőjelezni Németország szerepét az EU motorjaként és fő ipari bázisaként.
Ebből fakad egyébként a lengyelek és a németek meglehetősen feszült viszonya is, amely különösen Kaczyński „Jog és Igazságosság” pártjának kormányzása idején nyilvánult meg, de ma sem nevezhető egyszerűnek.
Ezeknek a grandiózus céloknak a fényében tekintettek a lengyelek Ukrajna európai integrációjára is, amelyet
Lengyelországban a saját „gondozottjuknak” tekintettek – munkaerő-forrásnak és értékesítési piacnak, amelynek meg kellett volna erősítenie a lengyelek pozícióját az európai viszonyokban. Lengyelországban azonban már jó ideje rájöttek, hogy Kijev egészen másképp látja saját szerepét Európában.
Az ukrán hatóságok közvetlenül tárgyaltak Berlinnel, Londonnal és Párizssal, Varsót „megkerülve” építve ki velük a kapcsolataikat. Ez a folyamat különösen a háború idején gyorsult fel.
Ukrajna megnövekedett jelentősége Európában viszont már Zelenszkijben is nagy ambíciókat ébresztett Kijevnek az EU-ban betöltendő szerepét illetően, mint Kelet-Európa új regionális vezetőjének.
Mindezt szoros együttműködésben Németországgal és Franciaországgal, amelynek során a lengyelek valahol a folyamat szélén találnák magukat.
Ebben a tekintetben jellemző Tusk nemrégiben kifejezett felháborodása amiatt, hogy Ukrajna, Németország, Franciaország és Nagy-Britannia nem hívta meg Lengyelországot a háború befejezésére és az Orosz Föderációval folytatandó tárgyalásokra vonatkozó stratégia kidolgozásába. „Lengyelország nem fog elfogadni olyan megállapodásokat, amelyeket a részvétele nélkül dolgoznak ki”
– nyilatkozta a lengyel miniszterelnök sokak számára váratlan (de a fent leírt kontextusból teljesen érthető) éles hangnemben.
Mindez teremtette meg az alapot az ellentétek éleződéséhez. Az első figyelmeztető jel a 2023–2024-es konfliktus volt az ukrán mezőgazdasági termékek behozatalát illetően, amelynek betiltását a lengyel gazdák követelték.
Többek között ez azt is megmutatta, hogy a háború befejeződése és az EU-ba való belépés esetén Ukrajna számos területen egyszerre a lengyelek fő versenytársa válhat – mind az agrárszektorban, mind a befektetések vonzásában, mind az Európai Unió korántsem kimeríthetetlen költségvetéséből származó támogatások terén, sőt a munkaerő tekintetében is.
És a jelenlegi UPA-botrány is ugyanabból a sorozatból származik. Varsó megpróbálja bebizonyítani, hogy „a környéken” (vagyis az EU kelet-európai részén) ő a „központi szereplő”. És hogy az ukrán hatóságok ezt elfogadják.
A korábbi feszültségekkel ellentétben azonban – amikor Kijev igyekezett „simítani a sarkokat”, és elkerülni a közvetlen konfliktust Varsóval – ezúttal már „visszavágás” következett.
Az ukrán hatóságok ezúttal úgy döntöttek, hogy megmutatják: ők is kemények tudnak lenni a lengyelekkel szemben, és demarche-ra demarche-val válaszolnak. Jelenleg pedig a konfliktus egyre terjed. Hova fog ez vezetni?
Egyelőre nem tűnik valószínűnek, hogy a helyzet annyira súlyosbodna, hogy Lengyelország az Ukrajnával szembeni viszonyában az Orbán-korszakbeli „második Magyarországgá” válna – vagyis elkezdné blokkolni Kijevnek nyújtott összes katonai és gazdasági támogatást.
Legalábbis amíg a kormányt a liberális Tusk vezeti, ez nem túl valószínű. Kivéve talán néhány, Ukrajnát támogató program leépítését (például az ukrán katonák kiképzését).
Bár természetesen semmit sem lehet kizárni. Varsóból máris érkeznek Kijev számára aggasztó jelek ebben a tekintetben. Például nemrégiben terjedt el az a hír, hogy
Lengyelország meg akarta akadályozni, hogy Ukrajna a Békealapból forrásokat kapjon fegyverek beszerzésére, amíg nem térítik meg neki az ukrán hadseregnek már nyújtott katonai segítséget.
De, ami biztosan tovább fogja súlyosbítani a problémákat, az az Ukrajna EU-csatlakozásáról szóló tárgyalások.
Éppen ezen a téren tud Varsó a legtöbb „akadályt gördíteni az útba”, rendkívül szigorú követelményeket támasztva gazdasági és egyéb engedmények terén, annak érdekében, hogy megakadályozza Ukrajna veszélyes versenytárssá válását.
Ugyanakkor az OUN–UPA kérdése is biztosan felmerül majd. Nawrocki már kijelölte az álláspontját:
„Bandera és az UPA mellett Ukrajna nem kerülhet be az EU-ba”.
Kijev valószínűleg valamilyen módon reagálni fog erre, és gyűlölet-kampányt indít majd.
Nyilvánvaló, hogy amíg a háború tart, az ukrán hatóságok figyelmét más kérdések kötik le. De amint véget ér, az ukrán–lengyel ellentét témája az európai napirend egyik fő pontjává válhat.
