Z. Tóth Csaba: A KÉPES KRÓNIKA ŐSNÉVSORA – mégsem „mese”?
Z. Tóth Csaba tanulmánya
A Szilaj Csikó nyitóoldalán ajánljuk tisztelt Olvasóink figyelmébe a Zürichi Magyar Történelmi Egyesület folyóiratát. Darai Lajos, Magyar Őstörténet rovatunk vezetője pedig a folyóiratból kínál hétről hétre olvasnivalót.
MAGYAR ŐSTÖRTÉNET
Z. Tóth Csaba
A KÉPES KRÓNIKA ŐSNÉVSORA
– mégsem „mese”?
„… midőn teljes elméjével odafigyelt, könnyen látta
az összes dolgok mindegyikét, tíz vagy húsz emberöltő során.”
(Empedoklész, 129. töredék, ford. Steiger Kornél)
Bárcsak olyanok lennénk, mint a mottónkban említett régi görög – valószínűleg Pythagoras –, aki, ha „jól odafigyelt”, látta a múlt és a jövendő dolgait! Akkor nem kellene a töredékes és sokszor felettébb önző, mai értelmünkre hagyatkozni az ember rejtélyének, a népek történetének kutatásában…
Addig is, míg újra eljön ez a boldog állapot, korszak, a földiesebb logikánkra vagyunk utalva, és gyakran évtizedek telnek el, míg határozottabb eredményekre jutunk. Így vagyunk krónikáink kutatásával is, melyek titokzatos sziklaként magasodnak a megismerésünk előtt. Ha valaki megnézi az Árpád-ház őseinek névsorát, mely a 14-15. századi krónikacsaládban, mindenekelőtt a Kálti Márk-féle Képes Krónikában szerepel, Anjou Lajos király idején (1358), első pillantásra ellentmondásokat, enyhén szólva is „pontatlanságokat” fedez fel. Ám az eddigi tudományos kutatás sem ment valami sokra ennek a névsornak a tisztázásában, s egyszerűen csak „zavaros családfának”, „teljesen önkényes leszármazási táblázatnak” nevezik az 1964-es magyar kiadás jegyzetei. Természetesen nem könnyű a dolgunk, nem vagyunk túlságosan elkényeztetve nemhogy a honfoglalás előtti korszakok adataival, de az államalapításig eltelt száz esztendőről is erősen foghíjasak az írásos emlékek, avagy épp rendkívül szerteágazóak, sokrétűek, hiszen a honfoglalás előtt több, különböző törzs, népcsoport verbuválódott a „mag”-magyarság köré.
Mint maguk a krónikások is említik, létezhettek magyar „ősgeszták”, eredeti dokumentumok, melyekből különböző módon, mélységben szemezgettek, Anonymustól Thuróczyig – ahány krónika, annyi adat van a honfoglalás időpontjáról is –, de sajnos ezek az első, írásos forrásaink elvesztek a Mátyás király halálát követő majd’ kétszáz esztendő felfordulásaiban. Igyekeznünk kell tehát a lehető legalaposabb, legszélesebb áttekintésű kutatásokat elvégezni, hogy kihámozzuk a krónikák, őstörténetünk forrásainak eredeti valóságtartalmát. Jómagam már idestova több mint húsz esztendeje törekszem erre a „restitúcióra”, s közben persze nemcsak az adathiánnyal kellett megküzdeni, hanem a különböző, így-úgy meggyökeresedett vagy akár újabb felfogások is gyakran akadályt, megoldandó problémát jelentettek. De egy régi szerző, Fiók Károly tanulmányának címe, az Őstörténet és kritika nyomán talán elmondhatjuk, hogy ma már felnőttünk egy „őstörténet és önkritika” jellegű hozzáálláshoz is („Fiók újratöltve”), hiszen az utóbbi száz-százötven évben mégiscsak jelentősen kinyílt az érdeklődés, befogadókészség, s főként a mai fiatalabb nemzedékeknél tapasztalható egy megújhodás, ami talán megkönnyíti a teljesebb realitás figyelembevételét, a „fizikai” kutatások mellett a szellemi kutatást, megközelítéseink „finom-hangolását”.
Legutóbb végül is egy egyszerű számítás révén jutottam el a névsor „megfejtéséhez”, valószerűnek látszó értelmezési lehetőségéhez, miután előzőleg és sokadjára időrendi kérdésekkel foglalkoztam, a hunok Kárpát-medencéből történő távozása, 453, és az avar-hunok bejövetele, 560 közötti kb. száz év áthidalásával. Ez a hiátus 453-560 között mindössze három-négy emberöltő, s nem kizárt, hogy az avarokkal bejöhettek az Atila-hunok unokái, dédunokái is, ahogy a krónikák is rendre visszajövetelről, sőt visszajövetelekről beszélnek – ez megmagyarázhatja az ingadozásokat a honfoglalás/ok időpontjai körül –, máskülönben nehezen érthető, miért jöttek volna ide az avar-hunok a több ezer kilométerre fekvő Közép-Ázsiából, ill. Belső-Ázsiából. Az európai hunok uralma és a közép-ázsiai, fehér hunok vagy heftaliták felemelkedése is átfedi egymást, mondhatni párhuzamos birodalmak voltak, amiben akár tudatos „hun geostratégiát” is felfedezhetünk.
Ilyen gondolatok foglalkoztattak tehát, amikor elővettem a Képes Krónika névsorát s felmerült, hogy Álmos születésének feltehetően helyes, Anonymus 3. fejezetében olvasható 819-es (kerekítve 820-as) dátumától visszafelé a nevekhez kellene társítani harminc éves emberöltőket, a nemzedékek távolságának átlagos értékét (ld. Karácsonyi II., p. 244, a Ják nemzetségnél). Ezt meg is tettem, és ami elém tárult, olyan volt, mintha szertegurult gyöngyöket fűztem volna egy fonálra, megkaptam a honfoglalás előtti évszázadaink „gyöngysorát”, a krónikai személynevek/népnevek és a történeti források megdöbbentő egyezéseit, mintegy öt-hat „csomópontban”. Felmerül természetesen a kérdés, hogy a névsor eredeti-e, az őshagyományainkból származik, avagy a krónikások „számolták ki”, ahogy jómagam, hiszen ők is ismerhették Anonymus 819-es adatát (bár nem ismétlik meg)?
És a másik fontos kérdés: a krónikások átszámolták-e a régi, „pogánykori” időszámításunkat a keresztény korira, vagy esetleg már a honfoglalás előtt is használtuk a régi időszámításunk mellett a keresztényt? Itt is elképzelhető mindkét lehetőség, s ezekre a kérdésekre az alábbiakban röviden még visszatérünk a névsor tárgyalásánál, illetve függelékekben a tanulmány végén, utalással a Kállai Géza által már régebben felvetett ókori Metón-ciklusra, mely a Nap és Hold együttállásain alapszik, vagyis az újhold visszatérésein 19 évente ugyanarra az állatövi pontra, amit Kállai szerint ismerhettek, használhattak őseink is a fejedelemválasztás, s ha kellett, a fejedelem szakrális feláldozása időpontjának meghatározásánál, mely körül hatalmi harcok, konfliktusok is kitörhettek. Úgy tűnik, hogy ezek az ősi szokások időnként megjelentek még az Árpád-ház történetében (ld. Álmos nevénél, és Függelék 3, 4).
A névsor elejét, a bibliai Noé, Jáfet, Nimród neveket nem tudjuk beilleszteni ebbe a sorba, ám ez nem zárja ki, hogy a bibliai nép-genealógiának ne lett volna valamilyen alapja, hiszen ez babiloni ősforrásból és az i. e. 8-6. században, a próféták korában, épp a zsidók fogsága idején Elő-Ázsiába nyomuló nagy szkíta törzsszövetség csoportjainak ismeretéből fakadhatott. A „Thana” ősnevet sem lehet igazán beilleszteni a sor elejére, Berossosnál nem találtam, Epiphanios a 4-5. században csak annyit említ, hogy a hagyomány szerint Nimród alapította Baktriát s hogy Nimród lett volna Zarathustra. Maga a Képes Krónika is cáfolja, hogy Nimród (Nemproth, Kézainál Menroth) járt volna a Tanais/Don folyónál, bár a nevet „engedelmesen” átveszi. Így tehát „Hunort” vettem az első nemzedéknek, ami egyszerűen a hunokat, a hun fejedelmek „ősét” jelenti.
(...)
