Zsidó Ferenc: A halhatatlanság ára
- szilajcsiko
- júl. 20.
- 3 perc olvasás
Forrás:
Yvette küldeménye
Ács Jenő a nagy háború utolsó évében vette meg a füzetet, amikor minden férfit behívtak a már nem egészen dicsőséges osztrák‒magyar hadseregbe, az olyanokat is, akiket két-három éve még alkalmatlannak nyilvánítottak. Mint őt is. Nem érte váratlanul a behívó, volt ideje felkészülni – ha egyáltalán fel lehet készülni az ilyesmire. A füzetre is azért volt szükség. Mert az a kevés otthon maradt férfi, miközben a harctéri híreket tárgyalta, nem egyszer azt is szóba hozta, hogyan lehet növelni a túlélés esélyeit. És Ács Jenő valahonnan fölszedte ezt a könyves dolgot. Hogy az képes lelassítani, sőt egészen megfogni egy golyót. Egyesek csak legyintettek, hogy ugyan, badarság, de ő, amikor kézhez kapta a behívót, az első útját a könyvkereskedés felé vette. Otthon ugyanis nem tartottak könyveket, a kalendáriumot nem számítva, de azt nem vihette el otthonról, szegény asszony miből nézi ki majd, mikor kell malacoznia a disznónak?! Mert hát az életnek nem szabad megállni, amiért ő háborúba megy! A könyvesboltban lelombozódva állapította meg, hogy a könyvek bizony drágák, legalábbis jóval többe kerülnek, mint amennyi pénze neki van, így végül egy üres füzetet vásárolt, két korona tíz fillérért. Száz lapos, elég vaskos füzet volt, Ács Jenő elégedetten ballagott haza vele. Felesége azonban indokolatlannak találta a költekezést, szerinte jobb lett volna arra a pénzre gyufát meg szappant venni, s csak a közelgő búcsúra való tekintettel nem lett veszekedés a dologból. Mindegy: Ács Jenő azt gondolta, fel van készülve, mehet, ha mennie kell.
Ahogy a frontra érkezett, első dolga az volt, hogy zubbonya bélésére rávarrt egy zsebszerűséget, amibe a füzet belefért. Amikor végre helyén volt a „pajzs”, úgy érezte, kitolt a háborúval. Mit a háborúval: az egész világgal! És ettől kezdve mindig ott viselte a füzetet a szíve fölött: amikor rohamra kellett menni, amikor tétlenül hevertek a dekkungban, amikor ettek, vagy lőszert vételeztek.
Idegőrlő állóháború volt ez, sokszor napokig rostokoltak a lövészárkokban, máskor egy véres rohammal elfoglaltak néhány ellenséges állást, vagy éppen föladtak néhányat. És körülötte hulltak a bajtársak, számolatlanul. Őt azonban elkerülte a halál. Olykor megveregette a szíve fölött rejtőző füzetet, s elmosolyodott.
Eredetileg nem volt szándéka írni belé. Sosem szeretett ceruzát fogni a kezébe, izzadt tőle a tenyere, folyton eszébe jutottak azok a körmösök-tenyeresek, melyeket Antalffy tanító úrtól kapott. Miféle macskakaparás ez, te Ács?!, visszhangzott most is a tanító úr hangja a fülében. Mit gondolsz, ki fog- ja a te dibdáb betűidet kiolvasni? Ács nem gondolt semmit. Akkor se, most se.
De valamivel agyon kellett ütni az időt. Ami olyan lassan akart telni odakint a fronton. Amiből minél többet akartak maguk mögött tudni, mert úgy vélték, annál kevesebb van hátra, annál közelebb jutottak a hazatéréshez. Miközben a lövészárokban lapultak, s az ellenség mozgását lesték, kínjukban mindenfélét kitaláltak. Volt, aki gyufaszálat rágcsált, mások faragtak bajonettjeikkel (otromba, semmire se jó faragványokat); megint mások gombot varrtak, csatot fényeztek, ruhát stoppoltak, szivarcsikkel kereskedtek, orrot piszkáltak, puskát pucoltak – és sorolhatnánk.
Ács Jenő pedig... Amikor először húzta ki belső zsebéből a füzetet, reszketett a keze. Mert hát nem is szabadna. Annak a füzetnek ott lenne a helye. Aztán kiegyezett magával, hogy csupán pár percre. Kinyitotta az irkát, megnyálazta a tintaceruzát, s csak meredt bambán a lapra. Aztán visszatette. Aztán újból elővette, s száját összeszorítva ismét megpróbálta. Reszketeg, dülöngélő betűk kerültek a lapra. Közben a lövészárok fölött olykor elhúzott egy-egy kósza srapnel.
Megdolgozott minden szóval, karja görcsben, tenyere csupa lucsok:
Piave, 1918. június 2. Nem hittem volna, hogy ezt is megérem írásra adom a fejem. A kaszanyél valahogy jobban ált a kezemben mind ez a tintaceruza. De hát valamit csak kell csinálni. Egy ideje a tábori posta se jő úgy hirlik má nem tart sokáig a dolog. Csak mehessünk má innen. Több mind négy hónapja itt rostokolok eddig kitartott a jó szerencsém, tán csak nem hagy el ezután se.
Vágási Jani a priccsszomszédom gyanakodva kérdezte meg mit körmölök. Tudja a fene mit. Ő szipkákat farag. Szivarja ugyan régóta nincs már, de azt mondja még lehet.
Mikor eddig ért, ingerülten összecsukta a füzetet, s visszatette a szíve fölé. Jobb helyen van ott, gondolta megkönnyebbülten. De másnap újra elővette. Harmad-negyednap ismét. És mindig írt bele valamit.
(…)
A teljes cikk itt olvasható:
