Így is történhetett volna (Gyimóthy Gábor emlékezése)

1950 nyarán befejeződött a falusi iskolám a nyolcadik osztály végével. 14 éves voltam, egy fejhossz-szal még rövidebb és „osztályidegen”. Hogy mit jelentett osztályidegennek lenni, azt talán mai, ifjabb olvasóimnak már el kell magyaráznom.

A „népi demokráciában” vidáman kijelentették, hogy minden munkaadó „kizsákmányoló” volt, és mert a „kizsákmányoló rendszer”, amely szerintük a háború előtti Magyarországon dúlt, a munkát vállaló, vagy paraszti népréteggel szemben igazságtalan volt, ezt úgy lehet leginkább ellensúlyozni, hogy most akkor egy másik népréteggel kell igazságtalannak lenni, és államilag átvenni a kizsákmányolást, ami persze sokkal általánosabb és hatékonyabb, mint amikor csak elszórtan, néhány kizsákmányoló igazságtalankodik. Tehát az egykori „kizsákmányolók” gyerekei a nyolcadik általános iskolaév után nem mehetnek magasabb fokozatú iskolákba, merthogy azok a munkásosztálytól idegenek. Persze hogy voltak a háború előtti Magyarországon igazságtalanságok, de messze nem volt minden munkaadó kizsákmányoló, és mégha az lett volna is, mit tehetnek arról a  gyerekeik? Szóval ez a komunisták részéről rém buta, kicsinyes és általánosító bosszú volt, amely aztán bumerángként csapott vissza az ország gazdaságára, mert hiszen az egykori munkaadók egy része a magyar értelmiség volt. És ennek az értelmiségnek az elgáncsolásával az állam az egész országot büntette és így persze sajátmagát is.

Nyilvánvaló volt, hogy házunkat és „hatalmas” – 15 hektárnyi – birtokunkat hamarosan föl kell adnunk, amint a komunistáknak sikerül hatékonyan kiépíteni a mindent romboló rendszerüket. Ezt azért írom le ilyen részletesen, mert ma Nyugateurópában egy ugyanilyen  bunkó és hazaáruló hatalom van kialakulóban, sőt, részben már nyeregben, amelynek minden mindegy: a kultúra, az ipar, a mezőgazdaság tönkretétele kicsit sem érdekli, csak egy a fontos számára, hogy hatalmon maradhasson! Ezt a rendszert akarják mindenáron Magyarországra  kényszeríteni! Természetes, hogy ilyen, saját ülő-ágát lefűrészelő rendszert aztán nem lehet soká fönntartani, de addigra, mire minden tönkrement, azok, akik a disznóságot okozták, már  régen meg-dúsgazdagodtak és eltűntek a színről. Amit hátrahagynak, az majd évtizedekig bajlódik az újra talpraállással. És a régi kultúra visszaállítása nem is fog sikerülni, mert közben például Németország, Franciaország, Anglia mohamedán többségű állammá alakul át...

Sok helyen idézik Szolzsenyicinnek azt a mondását, mely szerint „Nincs a komunistánál kártékonyabb és veszélyesebb embertípus...” Nem szószerint idéztem, mert állítólag  ezt Szolzsenyicin amúgysem mondta vagy írta soha. Én viszont mondom! Hogy valakitől elveszünk valamit erőszakkal – mert megtehetjük –, és aztán azt a magunkénak tekintjük és használjuk is, nagyon nagy disznóság, de emberi dolog, mégha paradoxon módon disznóságnak is nevezem. De elvenni valamit, csak azért, hogy a másiknak ne legyen, és aztán hagyni tönkremenni, ilyesmire csak a komunisták képesek. Ez történt a szőlőinkkel, amelyek összterülete a 15 hektárnyi birtoknak talán a fele lehetett, és amelyekben a legjobb, villányi borokhoz hasonló minőségű borok elkészítéséhez alkalmas szőlő termett.

A mi családunk közönséges és igazságos munkaadó volt legalább száz éve. Érdemes  erről a faluban (Mecseknádasdon) érdeklődni. Házunk egyik felét megvette egy kőfaragó a faluból. Hozzá álltam be inasnak. Egy másik, falubeli gyerekkel együtt ketten voltunk inasok. Sajnos a  mesterünk régimódi ember volt és velünk végeztette el az összes, előadódó házkörüli munkát, ahelyett, hogy a szakmából tanultunk volna valami érdemlegeset. Régimódisága a megkövetelt munkaidőből is látszott: reggel héttől, este hétig – szombaton csak ötig – tartott a munkaidőnk, egy órányi ebédszünettel. Ez 64 óra heti munkaidő, ha jól számoltam... Olyan, mintha egy héten 8 napot dolgoztunk volna 8-8-órás munkanapokkal!

Az egyórányi ebédidőt – ebédelésen kívül – textilminták, csempeminták, tapétaminták tervezgetésével és rajzolásával töltöttem. Néhány rajz, azokból az ebédidőkből:

A háromnegyed évszázaddal ezelőtt készült rajzok (azóta erősen megsárgult) A4-es papírlapokon vannak.

Na és mi volt a (nem házkörüli) munkánk? A mester rég nem ápolt sírokról márvány sírköveket vásárolt össze (olcsón), amelyekről nekünk kellett lecsiszolni a fél centiméter mély, eredeti írást. Igaz, rendszerint csak a nagy betűk voltak olyan mélyek, például a nevek, de azok miatt az egész kő felületét olyan vastagon kellett lecsiszolnunk. Sőt, néha a V-alakú bevésés aljáról repedés hatolt a kőbe esetleg további egy-két miliméter mélyen. A kő két fa-bakra volt fektetve, és mi, egymással szemben állva, féltégla méretű csiszoló köveket tologattunk-huzogattunk hosszában, vízzel kenve a műveletet. A csiszolókövet rongydarabbal fogtuk ugyan, de a napokig tartó csiszolásnál untig elégszer csúszott a kezünk a kőre ahhoz, hogy az ujjaink hegye is lekopjon és szivárogjon belőle a vér. Az írás kicsiszolása után követketett a finomra csiszolás és a fényesítés. Mindent kézzel csináltunk, testi munkával.

Viszont az is előfordult, hogy a csiszolástól még vízzel átitatott követ túl hamar vette kézbe a mester és véste bele az új szöveget. Eközben száradt ki a kő és megjelent rajta „a régi írás szelleme” zsírfoltszerű alattomossággal. Ilyesmi persze a márvány fajtájától is függött. Ezt a szép, fehér, carrarai márvány nem csinálta. Máig a fülemben van a mester káromkodása, aki ezt akkor vette észre – akkor száradt ki a kő eléggé –, amikor már a teljes új szöveget belevéste. De kárörvendezni nem tudtunk rajta, mert kezdhettük újra a szöveg-kicsiszolást, olyan kövön, amit már egyszer befejeztünk és fényesítettünk...

Mit csinál az ember (esetemben: a gyerek) feje ilyen, robotoknak való testi munka mellett? Nagyon érdekelt a csillagászat és azon belül a Naprendszerünk bolygói, főleg persze a Mars és a Vénusz, amelyeken akkor még életet, sőt, civilizációkat is szabad volt sejteni. Folyton  azokon járt az eszem. Három évvel korábban a pécsi Cisztereknél osztályfőnökömtől, aki cisztercita pap volt (Kelecsényi Ákos), azt hallottam, hogy valamikor majd a világszerte sugározható televíziós közvetítéseket a Föld körül keringő műholdakkal fogják megoldani. Erre azért lesz szükség – mondta – mert a fránya tévéhullámokat nem veri vissza az a légréteg, amely ezt – jótékony módon – a rádióhullámokkal megteszi. Ez akkor olyan utópia volt, helyesebben számomra olyan utópiának hangzott, mintha ma azt mondanám, hogy valamikor majd a  Titánon, a Szaturnusz óriási holdján, állandó kutató állomáson fognak emberek dolgozni. Azt már kisgyerek koromtól tudtam, hogy a világűrben egyetlen járműfajta működik, az, amelynek  rakéta meghajtása van. Az akció-reakció elvét – talán nem ezekkel a szavakkal – már tényleg kisgyerek korom óta ismertem. És hogy a rakéták „mit tudnak”, az a második világháborúban szomorú módon vált ismertté. Elképzeltem magamnak, hogy egyszer majd rakéta repül a Mars  fölött és televízión közvetíti, ami alatta zajlik, és mi láthatjuk az ottani erdőket, mezőket, városokat...

Teljesen természetesnek vettem, hogy ott vannak erdők, mezők, városok. Sőt, fordítottan, el sem tudtam képzelni, hogy ott ne lennének erdők, mezők, városok...! Az akkori távcsövekkel nem sok érdekességet, részletet lehetett látni a Mars felületén. Az olasz  Schiaparelli 1877-ben bizonyos vonalakat vélt fölismerni rajta, amiket aztán félreértve csatornákként emlegettek. De hát azok 1950-ben még tényleg lehettek volna akár csatornák is. Schiaparelli megfigyelései után kereken húsz évvel írta meg H. G. Wells híres regényét, a Világok harcát, amelyet nyolc-kilenc éves koromban ismertem meg. Mi okom lett volna nem hinni egy marsbeli  civilizációban? Igaz, az eszembe se jutott – Wells regénye ellenére –, hogy a marslakók idejönnének háborúzgatni velünk, noha éppen akkor járt a második világháború a végefelé. Ma is bődületes baromságnak tartom azt az elképzelést (amely   számtalan regény alapja és tárgya), hogy idegenek idejönnek, mert el akarnak venni tőlünk valamit, legrosszabb esetben az egész Földet, hogy azt aztán saját életterükként használják. Ez nagyon-nagyon nagy marhaság! Először is, nem tudnak idejönni, még kutató expedícióként sem, nemhogy Földet-elfoglaló, óriási haderővel. Ennek három oka van, lesz és marad örökre: 1) Túl nagyok a távolságok. 2) Nagyon nagy sebességű járműhöz nincs elég energia (tehát olyanhoz, amely legalább a fénysebesség ezredrészét elérné). És végül 3) Az előbbiek miatti, elkerülhetetlenül hosszú utazásokon a kozmikus sugárzás még a mesterséges értelemmel ellátott robotokat is szétlőné, nemhogy élőlényeket hagyna életben! Másodszor pedig, az előbb fölsorolt tényeket jól ismerve, miért akarnának idejönni, hiszen bármire lenne szükségük, a hadsereggel végzendő hódító utazásuk akadályainak legyőzéséhez viszonyítottan, miliomod résznyi erőfeszítéssel tudnának a saját bolygórendszerükben megszerezni, vagy akár előállítani mindent. Bármilyen eszeveszett (szinte lehetetlen) terv lenne a Mars lakhatóvá tétele, ha a Föld élhetetlenné válik – például a Nap túltüzesedése miatt – az emberiség erre rá fog kényszerülni. És ez bármilyen lehetetlen (szinte megvalósíthatatlan) vállalkozás lesz, még mindig, legalább miliószor kisebb föladat, mint az emberiség áttelepítése lenne egy – mondjuk csupán – öt fényévnyire lévő bolygóra!

A Vénusszal más volt a helyzet, noha az jobban megközelíti a Földet, mint a Mars, de ott nem a túl „gyenge” távcsöveinkkel volt a baj, hanem magával a bolygóval. Felhő veszi  teljesen körül, amelynek csak a fényes, fehér felületét láthatjuk innen. Tehát a Vénuszon bármi lehetett, habár nehéz volt rajta barátságos világot elképzelni. Milyen hely az, ahol soha nem süt a Nap?

15 évvel később, 1965 júliusában – akkor már Zürichben éltünk – feleségem Hannoverbe utazott, hogy meglátogassa a szüleit. Vesztére! Ugyanis akkor ott más vendégek is voltak, azt hiszem feleségem húga is a férjével. Ilyenkor anyósom – hogy ne legyen a fürdőszobában zűrzavar – megjelölte a törülközőket. Erre a célra különböző színű kis csíptetőket használt, amelyek pontosan olyanok voltak, mint a ruhaszárításnál használatos csíptetők, csak kicsiben, olcsón és élesen fröccsentve műanyagból. Legföljebb másfél  centiméter volt a hosszúságuk és a célnak jól és csinosan feleltek meg. Csakhogy feleségem megrázta a törülközőjét. Nem csak úgy egyszerűen, mintha egy odatévedt katicabogarat akart volna lerázni róla, hanem két kézzel megfogva úgy, hogy a törülköző vége kipördülve gyorsuljon föl. Ha az ostor vége csinál ilyet, akkor csattan... A törülköző nem csattant ugyan, de a kis csíptető leröpült róla, elképzelhetően nagy sebességgel és pontosan beletalált nejem  bal szemébe. El sem tudom képzelni, hogy miért volt szükség erre a törülközőktől általában  idegen mutatványra, de ilyesmin utólag eltűnődni teljesen fölösleges. Azonban mégis érdemes megemlíteni – fejcsóválva –, hogy lám-lám, mi mindenből keletkezhet baleset! Rémületemben hanyatt-homlok rohantam föl Hannoverbe, amihez a munkahelyemen napokat kellett kivennem a szabadságomból. Ráadásul fölöslegesen tettem, mert nejemet a kórházban sötét szobában tartották meglátogathatatlanul. A legkisebb érzelmi fölindulás is a szemének bevérzését okozhatta volna. Legalábbis ezzel a rémmesével tessékeltek ki a kórházból.

1965 július 15.-én a vonaton ülve, amely Hannover felé robogott, két dolgot képzeltem élénken magamelé. Az egyik, nejem borzalmas balesete volt. Ettől – az esetet sajnos túl élénken elképzelve – még a „lelkem is borsódzott”. A másik pedig az amerikai Mariner 4 című marsszonda elrepülése a Mars mellett volt. A szonda aznap közelítette meg a Marsot, kereken 10 000 kilométernyire. Mars melletti elrohantában 21 fényképet készített a bolygó felszínéről,  amelyek az első képek voltak egy olyan égitestről, melyet addig csak távcsövön át láthattunk, rém homályosan. Ez az akkori technika nagyon megtapsolandó csodája volt. Igaz, a fényképek földre sugárzása napokig tartott, de hát ki törődött akkor ilyen aprósággal? Mindenki – jómagammal együtt – reszkető kíváncsisággal várta, hogy mit fogunk látni az eddig megfejthetetlen titokzatba burkolódzott bolygó felületén? Természetesen visszaemlékeztem a  15 évvel korábbi álmodozásaimra, a félig eszméletlenül zajló, robotszerű kőcsiszolgatások közepette.

Aztán jött a csalódás. A képek szürkén, elmosódottan krátereket mutattak, mintha csak a Hold felületéről készültek volna... Nem tudom, hogy „A Tudomány” mi mindent tudott már a Marsról 1965-ben, de én még az 1950-es álmodozásaim szintjén voltam. Ezért aztán az én csalódásom őrületesen nagy volt. Szerintem, vagyis az akkori képzeletszintem szerint, a képeken  ilyesmi is lehetett volna, ilyesminek kellett volna lennie:

Az egyik képen határozottan látható egy téglalap alakú valami, valószínűleg épület. Mellette vonalak, egyértelműen úthálózat részei. Az egyik vonalon (úton) egy kis pont látható, ami a következő képen – amely kicsit később készült – már elhagyta a helyét, tehát nagy valószínűséggel jármű volt. Egy másik képen egy vonal (útvonal) megszakad. Kivehetetlen struktúrájú terület szakítja meg, ami valószínűleg erdő lehet, mert az útvonal folytatódik mögötte, mégpedig úgy, hogy az elképzelhetően az „erdőn” keresztül egyenesen haladt át. Egy további kép több szabályos, szögletes alakzatot mutat, sejthetően épületeket. Három képen sima, sík felület látható, valószínűleg vízfelület, de a felvételkor sajnos nem úgy állt a Nap, hogy a felületen valahol csillogás jelenhetett volna meg. Az egyik képen sötét, kanyargó vonal csatlakozik a sima felülethez, erősen kiszélesedve a csatlakozás helyén. Valószínűleg folyó, delta-torkolattal. Egy másik képen hosszú, egyenes és meglehetősen széles vonal látható, sík terület közepén. Azon, nagy valószínűséggel repülőtér le- és fölszálló pályáját látjuk....

De a fényképeken sajnos nem volt ilyesmi, csak szürke, reménytelenül élettelen kráterek...!

Feleségem szemének, a rettentő sérülés ellenére semmi olyan baja nem lett, amely zavarta volna a látását, de a szembogara nem maradt kerek... Micsoda elképesztő helyrehozó képességgel vannak még ezek a nagyon érzékeny szerveink is ellátva!!

Zollikerberg, 2026 II. 20.