185 ezer elesett katona és 600 ezer sebesült lehet ukrán oldalon. Nem „pacifista” – realista vagyok

Vukics Ferenc jegyzete

Eleget írtam már arról, hogy mennyire is értelmetlen ez a mostani háború. Sokak szerint „pacifistává” váltam, holott tanulmányaimból fakadóan a „háború pártján” kellene, hogy álljak.

Nem „pacifista”, hanem „realista” vagyok. Elképesztő, hogy az egyes elemzők Ukrajna háború előtti adatait vetik össze Oroszországéval, amikor egyértelmű, hogy Kijev jelenleg egy kb. 23-24 milliós népesség felett rendelkezik és csaknem hat millió korábbi ukrán állampolgár eleve az orosz oldalt „erősíti”. Ráadásul a szakadár területek harcosai lényegesen nagyobb áldozatokat hoztak a jelenlegi háborúban, mint a Föderáció erői. Oroszország hétszeres lakossági erőfölénnyel rendelkezik. Miközben Ukrajna már az elmenekült férfi lakosságot is „visszakövetelné” Európától, a fronton harcoló katonák nagyon pontosan tudják, hogy az életet életért csere nem az ukránoknak kedvez.

A Wall Street Journal a múlt héten arról számolt be, hogy egyes nyugati és ukrán tisztviselők aggódtak amiatt, hogy Ukrajna túl sok katonát és erőforrást áldoz fel Bakhmut megtartására. A jelentésben ez áll:

"Nyugati – és néhány ukrán – tisztviselő, katona és elemző egyre inkább aggódik amiatt, hogy Kijev hagyta magát orosz feltételek mellett beszippantani a Bakhmutért folyó harcba, és elveszíti a tervezett tavaszi offenzívához szükséges erőket, miközben makacsul ragaszkodik egy korlátozott stratégiai jelentőségű városhoz."

Egy ukrán parancsnok azt mondta a Journalnak, hogy a veszteségek száma talán nem is fenntartható. "A mi életünket az övékre cserélő árfolyam jelenleg az oroszoknak kedvez. Ha ez így megy tovább, kifogyhatunk önmagunkból" – mondta.

A magyar és a nyugati sajtó (nem a katonai vezetők) mindenáron azt bizonygatta, hogy az oroszok veszteségei legalább háromszor akkorák, mint amit az ukránok elszenvedtek.

Hiába próbáltam jelezni, hogy az Oryx honlapján megjelent lajstromok tartalma az információs műveletek része, az „adathiányban” szenvedő elemzők inkább „megspórolták” a komoly kutatómunkát.

A Oryx hiába állítja, hogy az anyag elkészítéséhez az interneten közzétett és ellenőrizhető képeket, illetve videókat használták. A szerzők többször hangsúlyozták: csak azokat a posztokat vették figyelembe, amelyekről egyértelműen megállapítható a helyszín, a roncs típusa és az, hogy melyik hadsereghez tartozott. Ha valaki az indonéz oldalakon összegyűjtött anyagokat látja, akkor teljesen más kép fogadja, mint amit az ISW és az Oryx mutat erről a konfliktusról.

A kilőtt ukrán eszközökről elméletileg tilos felvételt készíteni az ukrán oldalon és sokszor látható, hogy túl friss festékkel, vagy digitális technikával vannak rögzítve azok a bizonyos „egyértelmű” azonosítási jelek.

Rossz hír az egyes „oldalak” mellett elkötelezett „szurkolótáboroknak”, hogy a harctéri „szituációkat” elemző katonákat nem érdekli, hogy ki is jött ki éppen győztesen az adott helyzetből. Azt nézik, hogy milyen hibák vezettek az adott harceszközök elvesztéséhez vagy a katonák halálához. Ugyanolyan alapossággal vizsgálják meg az „orosz sikereket”, mint az „ukrán győzelmeket”. Ezek az emberek a saját túlélésükhöz gyűjtenek adatokat, nem érdekli őket a propaganda.

Az emberek ebben a háborúban elképzelhetetlenül sokféle módon halnak meg. A halálokok között vezető helyen a tüzérségi tűz és a rakétacsapások szerepelnek. Halálukat okozták továbbá a lőtt sebek, a kézigránáttűz, a rögtönzött robbanószerkezetek, a járműbalesetek, az áramütés, a baráti tűz, az egységen belüli leszámolás, az önbíráskodás, az öngyilkosság a hadszíntéren és a hátországban.

A történelmi tapasztalatok szerint a háborús harcok során a sebesültek száma legalább kétszerese az elesettek számának, de a körülmények úgy is alakíthatják a harctéri környezetet, hogy ez az arány akár a tizenháromszorosa is lehet (például 13:1 az amerikai tengerészgyalogságnál Afganisztánban).

Amikor a lőfegyvereket mozgásképtelen, zárt térben lévő vagy védekezésre képtelen emberek ellen használják, a sebesültek és a megöltek aránya 1-nél alacsonyabb is lehet. A jelenség jobb megértéséhez érdemes néhány közelmúltbeli tapasztalatot áttekintenünk.

Az iraki és afganisztáni háborúkban elhunyt amerikai katonák száma 2019 végére meghaladta a 7000-et. Az afganisztáni, pakisztáni, iraki és szíriai szövetségesek közül mintegy 177 000 nemzeti katona és rendőr halt meg. A Pentagon hivatalos számai nem tartalmazzák azt a sok katonát, akik hazatérve, a poszttraumás stressz-szindróma következtében öngyilkosok lettek.

A 9/11 utáni háborúk több mint 30 177 katonája és veteránja követett el öngyilkosságot – több mint négyszer annyian, mint ahányan harcban haltak meg.

Az iraki és afganisztáni katonai műveletek a szerződéses magánmunkások körében is nagy számban követeltek halálos áldozatokat. A Pentagon még nem készített teljes és pontos nyilvántartást a vállalkozók haláleseteiről. A két háborús övezetben több mint 8000, az Egyesült Államoknak dolgozó vállalkozó vesztette életét. Ez a szám becsült adat: az amerikai vállalkozók többsége más országok állampolgára volt, akiknek halálesetét sokszor nem jelentették.

Az amerikai katonák nagy árat fizettek az afganisztáni és az iraki háború harcai során. Nemcsak a halálos áldozatok száma viszonylag magasabb, mint az USA által az elmúlt évtizedekben vívott más háborúkban (halálos áldozatok az afgán háborúban), hanem az egy halálesetre jutó sebesültek száma is eléri a legmagasabb értékeket, az USA történetének összes fő háborúját figyelembe véve. Az iraki 31 454 és az afganisztáni 3372 sebesülttel az amerikai erők egy halálesetre 7,3, illetve 4,5 sebesültet számolnak, ami jóval magasabb, mint az összes háború átlaga vagy mediánja, amely 2 (egységre kerekítve) sebesült egy halálesetre. Minden 44 (iraki háború) vagy 41 (afganisztáni háború) sebesültből 1 amputációra szorult, ami a vietnami háború után (minden 29 sebesültből 1 amputáció) a legrosszabb arány.

Christopher A. Lawrence a War by Numbers (Háború számokkal) c. könyv szerzője hozzám hasonlóan foglalkozott az elesettek és sebesültek arányával a most zajló konfliktusban. Lawrence az ukrán áldozatok számának maghatározása során 4:1 arányú sebesültek/elesett arányt használ. Zelenszkij korábbi nyilatkozatai és a Donyecki Népköztársaság (DPR) jelentései szerint legalább 5:1, 4:1 a sebesültek és elesettek aránya.

A War by Numbers c. könyv szerzője így ír erről:

„Úgy tűnik, hogy néhányan mások a sebesültek és az elesettek arányát 3:1-re teszik (nem mintha ez az alacsonyabb szám egy jottányit is változtatna az érvelésemen). Mi az alapja annak, hogy az emberek 3:1 arányt használnak? Második világháborús adatok? A tüzérség hiánya? Ez szinte biztosan csak egy hagyományos számadat, amelyet Trevor Dupuy-nél olvastak vagy a második világháborús adatokból vagy konvencióból vontak le.”

„A második világháború óta a sebesültek és az elesettek aránya magasabb volt. Egyes esetekben sokkal magasabbak (például 13:1 az amerikai tengerészgyalogságnál Afganisztánban). Mindezt részletesen tárgyalja a könyvem.”

„Gyakorlati szempontból nem tudom, hogy az ukrajnai harcokban milyen lesz a sebesültek és az elesettek aránya. Arra számítok, hogy több mint 3:1 lesz. Ez egy régi, második világháborús adat, és azóta jelentősen javult az orvosi ellátás, és sokan már testpáncélt viselnek. A páncélzat minden bizonnyal növeli a túlélési esélyeket a robbanások és a repeszek okozta sebesülések esetén, amelyek a sebesülések többségét okozzák.”

„A DPR 4:1 arányú sebesültek és megöltek aránya ésszerűnek tűnt számomra. Lehet, hogy alacsonyak, attól függően, hogy hogyan számolják a sebesülteket (nem minden könnyű sebesült számít sebesültnek). Zelenszkij 5:1 (vagy magasabb) arányú adatai szintén ésszerűnek tűnnek. Másrészt, azoknál, akik a 3:1 arányt használják, meg kell kérdeznem, hogy mi alapján használják ezt a számot (második világháborús adatok vagy hagyomány?), és mi alapján nem vizsgálják felül, hogy tükrözze az elmúlt 75 év jobb orvosi kezelésének fejlődését és a testpáncélok meglehetősen széles körű használatát?”

„Most, ahogy ez a háború folytatódik, arra számítok, hogy a sebesültek és az elesettek aránya valójában növekedni fog. Ez azért van, mert mindkét fél egyre nagyobb mértékben használja a tüzérséget, és a harcok nagyobb részében a gépesített gyalogság is részt vesz. Ez olyan módon változtatja meg a pusztító eszközök és a célpontok keverékét, hogy egy megölt személyre több sebesült jut (vagy másképpen fogalmazva, kevesebb halálozás jut egy sebesültre).”

Az első világháború során a hadseregek személyi állományának kb. 10%-a halt meg, további 40–50% sebesülés miatt vált harcképtelenné. Összehasonlításképpen, a britek által vívott második búr háborúban a halottak aránya kb. 5%, míg a második világháborúban kb. 4,5% volt. A nyugati fronton, elsősorban a brit és a gyarmati katonákból álló egységeknél, a halottak aránya akár a 12,5%-ot is elérhette. Mivel minden frontvonalban szolgáló katonára akár három vagy több hátországbeli katona (tüzér, szállító, egészségügyi, parancsnokság, repülők stb.) jutott, a frontvonalbeli alakulatok veszteségei akár a 40–50%-ot is elérhették (halottakban),

vagyis az első vonalakban harcoló katonák esélye, hogy a háborút sebesülés nélkül túléljék, szinte a nullával volt egyenlő.

Ha csak az utolsó bő száz évet nézzük, az összes sebesülésből eredő halálozás drámai mértékben csökkent – írja Maurice Manring, az Ohioi Állami Egyetem ortopédus kutatóorvosa és társai a Clinical Orthopaedics and Related Research című folyóiratban megjelent összefoglaló tanulmányukban.

Ebből többek között az is kiderül ki, hogy az első világháborúban az amerikai katonák körében még 8,5 százalékos volt a sebesültek közötti halálozási arány, ami a második világháborúban 3,3 százalékra csökkent, majd Koreában 2,4, Vietnamban pedig 2,6 százalékra.

Irakban és Afganisztánban ez az arány 4,8 százalékra emelkedett. Ez azonban a körülmények változásának következménye. A jobb páncélzat, a változó taktika és a csapatok által vállalt küldetés jellege azt eredményezte, hogy kevesebb katona sebesült meg, illetve a sebesültek gyorsabban kórházba jutottak olyan sérülésekkel, amelyekbe korábban a harctéren belehaltak volna. Ezért a teljes halálozási arányt illetően jelentős volt a csökkenés.

Az evakuálás sebessége drámaian megnőtt a 19. századi lovas szekerekhez képest, de még az első világháború motorizált szállításához képest is.

A második világháborúban a sérüléstől a kórházba kerülésig átlagosan 12-15 óra telt el, Vietnamban ez általában kevesebb, mint 2 óra volt, az iraki és afganisztáni sebesült katonákat pedig 30-90 perc alatt tudták harci támogató kórházba szállítani.

Egy nemzet életében az számít, hogy mekkora hányada esik áldozatul, s e szempontból másodlagosak az abszolút számok. Akkor kapunk valós képet az emberveszteségekről, ha azokat az adott népesség egészéhez viszonyítjuk.

Az általam sokat emlegetett Douglas Macgregor amerikai stratéga szerint legalább 150 ezer ukrán katona halt meg és nagy valószínűséggel a 35 000 eltűnt személy döntő többsége is az elesettek számát gyarapítja.

Christopher A. Lawrence és Douglas Macgregor számai alapján igazolódni látszik az a két hónappal ezelőtti feltevésem, hogy

a háború egy éves évfordulóján túl leszünk az egy millió áldozaton (halottak és sebesültek).

Többször jeleztem már, hogy a szomszédunkban zajló konfliktus elején mindkét fél komoly logisztikai problémákkal küszködött, ami a sebesült ellátásra is hatással volt. Azóta lassan, de biztosan javul a sebesült katonák túlélési aránya.

A 185 ezer elesett ukrán katona esetében 540-600 ezer sebesülttel számolhatunk. Keleti szomszédunknál a háború előtti népességben (43 millió) 11 millió katonaköteles korú férfi (18-60 év között) élt. Jelenleg a számuk 4-5 millió körül lehet (a menekültek és az eleve külföldön dolgozók nagy száma és a „szeparatista” területek veszteségei miatt).

Korábban már említettem, hogy az első világháború során a hadseregek személyi állományának kb. 10%-a halt meg, további 40–50% sebesülés miatt vált harcképtelenné.

Ukrajna azonban a rendelkezésre álló férfi lakosságából veszítette el annak 20%-át.

Macgregor az Ezúttal másképp lesz c. cikkében így ír erről:

A korai Beltway reményekkel és várakozásokkal ellentétben Oroszország nem omlott össze belsőleg, és nem is kapitulált a kollektív Nyugat moszkvai rendszerváltásra vonatkozó követelései előtt. Washington alábecsülte Oroszország társadalmi kohézióját, lappangó katonai potenciálját és a nyugati gazdasági szankciókkal szembeni viszonylagos immunitását. Ennek eredményeképpen Washington Oroszország elleni proxy-háborúja kudarcot vallott. Lloyd Austin amerikai védelmi miniszter szokatlanul őszintén beszélt az ukrajnai helyzetről, amikor január 20-án a németországi Ramstein légibázison a szövetségeseknek azt mondta: "Van itt egy ablaknyi lehetőségünk, mostantól tavaszig", és elismerte: "Ez nem hosszú idő".

Alekszej Aresztovics, Zelenszkij elnök nemrég kirúgott tanácsadója és nem hivatalos "udvarmestere" ennél közvetlenebb volt. Kifejezte kételyeit, hogy Ukrajna meg tudja-e nyerni az Oroszországgal vívott háborút, és most már azt is kétli, hogy Ukrajna egyáltalán túléli-e ezt a háborút. Az ukrán veszteségek – legalább 150 000 halott, beleértve 35 000 eltűnt és feltételezett halottat – végzetesen meggyengítették az ukrán erőket, ami egy törékeny ukrán védelmi pozíciót eredményezett, amely valószínűleg a következő hetekben összetörik a támadó orosz erők nyomasztó súlya alatt.

Macgregor szavait alátámasztja az a Der Spiegel-jelentés, amely szerint egy a Bundestagban tartott titkos megbeszélésen

a külföldi hírszerző szolgálat arról tájékoztatta a biztonsági politikusokat, hogy Ukrajna naponta "három számjegyű katonai létszámot" veszít.

A jelentés nem részletezi, hogy a veszteségeket hogyan számolják, és hogy azokban benne vannak-e a sebesültek és esetleg az elfogottak is.

Az amerikai ezredes így folytatja:

„Ukrajna anyagi veszteségei ugyanilyen súlyosak. Ezek közé tartozik több ezer harckocsi és páncélozott gyalogsági harcjármű, tüzérségi rendszerek, légvédelmi állások és minden kaliberű fegyver. Ezek az összegek magukban foglalják a Javelin rakéták hétéves gyártásának megfelelő mennyiséget. Egy olyan környezetben, ahol az orosz tüzérségi rendszerek naponta közel 60 000 lövést tudnak leadni mindenféle típusú – rakéták, rakéták, drónok és kemény lőszerek – lövedékből, az ukrán erők nehezen tudnak napi 6000 lövéssel válaszolni ezekre az orosz csapásokra. Az Ukrajnának szánt új fegyver- és lőszercsomagok gazdagíthatják a washingtoni közösséget, de ezeken a körülményeken nem tudnak változtatni. Előre láthatóan egyre nő Washington csalódottsága amiatt, hogy a kollektív Nyugat nem képes megállítani az ukrán vereséget. Valójában a frusztráció gyorsan átadja helyét a kétségbeesésnek.”

Michael Rubin, Bush egykori megbízottja és Amerika állandó közel-keleti és afganisztáni konfliktusainak lelkes támogatója egy cikkben adta ki a frusztrációját, amelyben azt állította, hogy

"ha a világ megengedi, hogy Oroszország egységes állam maradjon, és ha megengedi, hogy a putyinizmus túlélje Putyint, akkor Ukrajnának meg kell engedni, hogy fenntartsa saját nukleáris elrettentő erejét, akár csatlakozik a NATO-hoz, akár nem".

Ez az elképesztő kijelentés pontosan tükrözi a washingtoni körökben jelen lévő aggodalmakat, miszerint az ukrán vereség elkerülhetetlen.

A NATO tagjai soha nem álltak egységesen Washington keresztes hadjárata mögé, hogy végzetesen meggyengítsék Oroszországot.

Magyarország és Horvátország kormánya tudja, hogy a szélesebb európai közvélemény ellenzi az Oroszország elleni háborút, és nem támogatja Washington azon törekvését, hogy végtelen fegyverszállításokkal elhalassza Ukrajna előre látható vereségét és teljesen felesleges szenvedésbe taszítsa az ott élő embereket.

Berlin nem támogatta az Oroszországgal vívott totális háborút. A „Leopard-küldéssel” sarokba szorított a németek most aggódnak a konfliktus lehetséges kimenetele és a német fegyveres erők katasztrofális állapota miatt.

Harald Kujat nyugalmazott német tábornok, a NATO Katonai Bizottságának korábbi elnöke keményen bírálta Berlint, amiért hagyta, hogy Washington belevonja Németországot az Oroszországgal való konfliktusba, és megjegyezte, hogy több évtizedes német politikai vezetés aktívan lefegyverezte Németországot, és ezzel megfosztotta Berlint tekintélyétől és hitelétől. Bár a német kormány és a média aktívan elhallgatja, megjegyzései nagy visszhangot keltenek a német választók körében.

Macgregor így összegzi megállapításait:

„Washington az Oroszországgal vívott proxy-háborújában szokás szerint figyelmen kívül hagyja a történelmi valóságot. A 13. századtól kezdve Ukrajna olyan régió volt, amelyet nagyobb, erősebb nemzeti hatalmak uraltak, legyen az litván, lengyel, svéd, osztrák vagy orosz.”