VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

Böbe, a jelentéktelen. (Sargentini láttán egy 2015-ben íródott novellám főszereplője jutott eszembe.


Böbe

Böbével gyerekkorunk óta ismerjük egymást. A szomszédos házban lakott, együtt jártunk általános iskolába, s egy helyen érettségiztünk. Gyakran egy padban ültünk, nem mintha barátnők lettünk volna, de sokan, ha nem is kerülték, de legalábbis nem vettek róla tudomást. Böbe nem tartozott egyik csoportosuláshoz sem, nem barátkozott senkivel, csak úgy elvolt egymaga. A szüneteket egyedül töltötte , olvasgatott, vagy éppen az ablakon bámult ki. Nem tartozott sehová, sokan talán észre sem vették, hogy ő is az osztálytársunk, de ez szemmel láthatóan őt, egy cseppet sem zavarta.

Egyszer hosszabb ideig beteg volt, de senkinek nem tűnt fel a hiánya. Amikor újból megjelent, alaposabban szemügyre vettem. Mindene megvolt, arányos test, nyugodt, kiegyensúlyozott arc, kifejezetten ápolt haj, réveteg, világoskék szemek, jellegtelen hang. Nézegettem, mert elhatároztam, hogy nem akarom elfelejteni, bár ehhez sok reményt nem fűztem. Soha nem nevetett, legfeljebb mosolygott, Sehová nem sietett, de soha nem is késett el sehonnan.

Valószínűleg jó tanuló lehetett, mert a ballagáskor derült ki, hogy őt is felvették egyetemre valahová, de már senki nem jegyezte meg, hová.

Az első érettségi találkozónkon vita alakult ki, hogy hányan végeztünk az osztályban. A létszám és a személyek nem stimmeltek. A tablón is egy fővel kevesebben voltunk. A vitát nekem sikerült tisztáznom, mert volt egy olyan ballagási képem, amin Böbe is látszott. A fiúk is meglepődtek, mert ők egyáltalán nem emlékeztek Böbére, akiről tehát megállapíthatjuk, hogy kétségtelenül volt, de olyan jelentéktelennek tűnt, mintha nem is lenne.

Az első találkozás

Nem sokkal a második érettségi találkozónk után történt, hogy a buszon ülvén megszólított a szemben ülő nő.

– Szia Vica, ezer éve nem találkoztunk, mi van veled?

Ránéztem a kérdezőre, hát Böbe volt.

– Drága Böbe! – ugrottam fel, s adtam neki egy puszit. – Te semmit sem változtál!

Mérges is lettem magamra, mi a csudának örömködök én itt, ráadásul még puszilkodom is vele, de már nem tudtam visszakozni. Pár sematikus mondatot váltottunk, majd sajnálkozásomnak adtam hangot, hogy le kell szállnom.

– Én is itt szállok le – mondta, s egyben meghívott egy pohár valamire egy ott lévő presszóba.

Én egy feketét kértem, ő töltött magának egy pohár vizet az asztalon lévő korsóból. Magam is meglepődtem, hogy mennyire ömlött belőlem a szó. Elmondtam, hogy férjhez mentem, már van két gyermekünk is, és egy kutatóintézetben dolgozom. Panaszkodtam, hogy nehezen élünk meg, hogy nincs nagy kilátás az előrelépésre sem, mert nem tartozunk a politikailag nyomulók közé. Majdnem fél óra elteltével vettem észre, hogy eddig csak én beszéltem, Böbe csak bólogatott, mosolygott, vagy éppen megrökönyödött, néha közbe kérdezett.

– És te, hogy vagy? Rólad még nem beszéltünk? – vetettem fel.

– Ó, velem semmi sem történt, Egy önkormányzatnál dolgozom, mint előadó.

– És család, vagy férj? – akartam felvenni a beszéd fonalát.

– Ja, igen. Én is férjhez mentem, de három hét múlva közös megegyezéssel elváltunk.

Azt már meg sem mertem kérdezni,