VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

Tanuljuk együtt, milyenek vagyunk! (6.) Cser Ferenc és Darai Lajos: A magyar csoda

Ha a magyarság Európa rablóbandájaként érkezett volna ide a sztyeppéről szedett-vedett nyelvével és az európaiságtól mentes kultúrájával, akkor miként maradthatott fenn további évezred során? Miként őrizte meg és fejlesztette nyelvét arra a szintre, ahogy azt manapság ismerjük? Miként vált ez a nyelv egy elvileg soknyelvű letelepedett népesség uralkodó nyelvévé, holott az államalapítás utáni államnyelv, az uralkodók nyelve nem magyar volt, egészen a XIX. század közepéig? Miként őrzött volna meg olyan legendákat, regéket, meséket, dalokat, amelyeknek mind a mondandója, mind a szerkezete ellenkezik a származásával? Igazi csoda lenne az, ha mindez így együtt igaz lenne. De mégis a magyarság középkori és újkori kiemelkedő teljesítményét, szerepét és a jelen XXI. századi létét, nyelvét, műveltségét látva csodaként kell értékelnünk, merthogy mindezeknek a gyökereit már az ún. honfoglalást megelőző időszak mutatja, az akkori műveltség maradványai, amelyeket a magyar népi hagyomány a latin államnyelv közel ezeréves időszakában, több hódító alatt nyögve is megőrzött és még ma is őriz.

Magyar Adorján: Magor és Tündér Ilona, valamint Hunor és Temise esküvője.[1]

A magyar műveltség jellege magában hordozza az eredetét. Közhelynek tűnő megállapítás, mégis csakis ennek alapján juthatunk el a valós magyar gyökerekhez. Mindenekelőtt a legfontosabb, hogy a magyar műveltség alapvetően az ősi emberi szemléleti módot őrzi még mai megnyilvánulásaiban is. Ez pedig a mellérendelés. Ha ezt nem tévesztjük szemünk elől, máris védettek vagyunk a különböző mitikus eredeztetési elvekkel szemben, merthogy egyik sztyeppei eredet-elképzelés alapján sem magyarázható meg a magyarság ősi mellérendelő műveltsége, felfogása, gondolkodásmódja. A másik legfontosabb tényező, hogy az őstörténetet a valós, és nem pedig az önkényesen, kevés valóságos adatra települő hagyományos időrendben szemléljük. Ekkor ugyanis kétségtelenné válik, hogy ami két évezreddel korábban történt a földgolyó egyik helyén, nem eredhet a két évezreddel későbbi másikból – a másik helyről. Ha mégis esetleg származástani kapcsolatba hozhatók az események, akkor a forrás mindenképp a korábbi – és ez megint csak kézenfekvő.

A magyar eredeztetési mítoszok zömmel a Kr. u. IX. évszázad Kárpát-medencei eseményeire, az ún. honfoglalásra támaszkodnak. Az ún. honfoglalókat kívánják azonosítani és a világ egy távolibb részéről odahozni. A mítoszok képviselői azonban megfeledkeznek a magyar műveltség sajátságairól, arról, hogy az ún. honfoglalás korában a Kárpát-medence lakói elsősorban nem a sztyeppei, hanem a földművelő műveltséggel rendelkeztek. Éppen ezért mesterkélten igyekeznek a ’honfoglalás’ színterére különböző idegen – elsősorban szláv – népességet, néptöredékeket elhelyezni. Holott minden adat arra int, hogy mivel ők, a letelepedett, földművelő őslakók voltak akkoriban itt többségben, így az ő nyelvüknek illik ebben a térségben fennmaradnia. Márpedig a Kárpát-medence lakói döntő tömegükben magyarul beszélnek, azaz ezt a nyelvet és az ehhez kapcsolódó műveltséget kell az őslakók nyelvének és műveltségének nyilvánítanunk.

A vélt ellentmondás abban oldható fel, ha nem tagadjuk meg az egyébként is egyre nagyobb erővel áttörő kettős műveltség gondolatát, amelyet a mai régészet ma már szinte egész Eurázsiára nézve általános társadalmi gyakorlatnak tekint. A magyar nyelvet és műveltséget a Kárpát-medence őslakóinak tulajdonítjuk, és az ún. honfoglalókat pedig – logikusan – az őslakók fölé települt katonai elitnek tekinthetnénk, ha nem tudnánk, hogy nem volt az honfoglalás, hanem az őslakosság érdekében történt hatalomváltás. Minden adat erre mutat, mert a krónikák szerint a két fél nyelve azonos volt, országgyűlésen rendezték el az ország sorsát, vezetését, amiben mindenki részt vehetett, és vérszerződéssel pecsételték meg az új államszervezetet. Anonymus krónikája pontosan ezt mondja. Megértették, hogy „addig a pontig azért nyerték harc nélkül el Atila városát, mert Árpád fejedelem Atila nemzetségéből származott… És minden nap Atila király palotájában étkeztek nagy megelégedéssel barátságos légkörben ülésezve… És minden hozzájuk érkezett vendéggel hosszas és élénk eszmecserét folytattak. És Árpád fejedelem a vele időző vendégeket földekkel és nagy vagyonnal kegyeltette, és ennek hírére sok vendég özönlött hozzá, és örvendve időztek vele… És minden katonájának különféle ajándékot adott, úgy aranyból, mint ezüstből lévőket, és egyéb vagyont.” (A Megyer-rév c. fejezet.) Tehát a régi hun hatalmat hozva vissza az őslakos népet nem kellett leigázniuk. Árpádot tájékoztatták az ország állapotáról, a jövő lehetőségeiről. Az egész terület népessége képviselői megjelentek és nemzetté, állammá szerveződtek, és Árpád a honvédő hadsereget is megszervezte.

Atila,[1]