Some elements on this page did not load. Refresh your site & try again.

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

A szenvedély. Füstölgök (Két írás – ugyanarról?)

Az első történet hat éve született, a második – az első szerves folytatása – most, frissiben...

 

A szenvedély

 

Érdekes, hogy a szenvedély szóhoz általában a káros jelzőt szokták párosítani. Ennek van hírértéke. A jó értelemben vett szenvedélyhez az „imádom”, „nagyon szeretem”, „teljesen kikapcsol”, „nem tudnék meglenni nélküle” kifejezéseket szokták leginkább társítani. Én viszont most egy olyan  szenvedélyemről írok, amelyhez bár illik a káros jelző is, de sokan állítják, hogy választhattam volna rosszabbat is.

     Barátaim szokták mondani:
     – Végső soron életerős, egészségesnek tűnő ember vagy, a szóbeszéddel, irigyekkel ne törődj, csak úgy tedd, hogy az ügyben érintetteket ne irritáld, vagy jobb, ha nem is tudnak róla.
     Vannak az emberhez „méltó” dolgok, amelyeket a közösség fejbólintással még elfogad, s vannak méltatlan cselekvések, amelyeket az emberek egyik fele mélyen elítél. Gondolom, mindenkiben van kettősség, s csak a józan belátás állít határt egyénenként eltérő mértékben.
     Én úgy vagyok a szenvedéllyel (mármint az esetemben károssal), hogy végső soron mindegy, hogy milyen szenvedélye van valakinek, csak legyen, mert ezek az emberek szenvedélyesek lehetnek hasznos dolgokban is.

     Diákjaimnak szoktam mondani:
– Majdnem mindegy, mit teszel, de azt legalább lelkesen tedd. Ha a nőket szereted, hát habzsold őket, csak szokj hozzá, hogy valamit istenigazából teszel.

     Későn érő típus vagyok. Nem úgy, mint a mai fiatalok, akik éretlenül, felelőtlenül és minden előre megfontolt igény nélkül, válogatatlanul kezdik el a káros szenvedély űzését, egyre korábban. Én – igaz még más korban nevelkedtem – csak tizenhét évesen kaptam rá a „károsra”, ráadásul a hozzám méltatlanra. Most is rossz belegondolni, hogy mindenki elől bujkálnom kellett, leginkább a szüleimtől, rokonaimtól féltem, mert ha megtudták volna, menten elsüllyedtem volna a szégyentől.

     A legnehezebb időszak a katonaság volt, akkor teljesedett ki a hozzám méltatlan szenvedély, de az vesse rám az első követ, aki a seregben más örömöt is talált.

     Aztán ’70-ben megismerkedtem egy lánnyal (aki később a feleségem is lett). Általa ismerhettem meg, hogy mi a hozzám „méltó” szenvedély. Most már, így 60 felé, tudom, sokat köszönhetek neki.

     Gyermekeim előtt sem titkolhattam a dolgot, de a szeretetükre jellemző: csak arra kértek, lehetőleg ne a jelenlétükben csináljam, mert őket kifejezetten zavarja. 

     ’90-től aztán átestem a ló túlsó oldalára. Megéreztem a hozzám „méltó” szenvedély igazi ízét, s elkezdtem tobzódni. Először csak módjával, mert valljuk be, kiadásokkal is járt a dolog. Aztán, amikor már anyagilag sem volt nagyon megterhelő a „hobbim”, mindent bele…

     A fiam egyszer meg is jegyezte, a nagy pálfordulásom után:
– Apa, ha te így bírod az önpusztítást, akkor bennem is sokkal több lehet, de én inkább a sportban élem ki magam. – Így is lett, s kikerült az athéni olimpiára. 

     Mint kezdő, többször is rosszul választottam. Saját kárán tanul az oktalan, szoktam mondani ilyenkor. Őrület, mekkorákat tévedtem. Sokuknak nevet adtam, hogy megkülönböztethessem őket, hiszen a kapcsolatok párhuzamosak voltak.

     A Hercegnő került a legtöbb pénzembe, de szinte teljesen használhatatlan volt minden tekintetben. Mindenkinek csorgott a nyála, ha vele látott, de én tudtam: semmire nem használható.
      A legkedvesebb a Mosónő volt. Sehol sem mertem mutatkozni vele. Csámpás, lompos, formátlan volt. Talán ismerik a helyzetet, egy ilyen pasi mit tud enni ezen? Én már tudom a titkot. Nem emlékszem már, hogyan akadtam rá. Mindenesetre megtörtént. Olyan fantasztikus érzéseket azóta sem váltott ki belőlem egyikük sem. Mindig a rendelkezésemre állt. Kezes volt. Számára teljesen mindegy volt, milyen a hangulatom. Ha vad voltam, lehiggasztott, ha álmatag, felkorbácsolt. Ő volt számomra az egyensúly, a megnyugvás, a pihenés, a flört, a kétely, a bizonyosság, a lelkem és testem ápolója.
     Nyugodjon békében!

     Azóta is a Mosónőt keresem. A próbálkozásaim rendre kudarcot vallanak. Úgy jártam vele, mint a jógi, aki azt a követ kereste, amelyik a nadrágszíján levő csatot gyémánttá alakítja át, ha azt hozzáüti. A jógi éveken keresztül járta a világot, s kavicsról kavicsra próbálkozott. Mindig megnézte a csatot, vagy legalábbis úgy érezte. Egyszer aztán meglepetten tapasztalta, hogy a csat már gyémánt. Visszaindult, hogy meglelje a csodatevő követ, de már soha nem találta meg. Drága Mosónő! Nem sokan tudtak rólad, s én már nem talállak meg újból.

     Nagyon szerettem Füstöst. Ébenfekete volt és kissé ráncos. Mindig a háttérben volt, de kéznél. Láthatatlanná tudott válni, de ha szomorú voltam, valahogy ott termett, várva a simogatásomra. Egyszer aztán egy hosszabb úton voltunk, amikor egy megbeszélésen kellett részt vennem. Mikor végeztem, elindultunk az autónkkal. Nemsokára hiányát éreztem Füstös társaságának. Kérdeztem Lajost, mi van a Füstössel, hol van? Kidobtam, mert lehet, hogy neked tetszett, de nekem már hányingerem volt tőle. Neked is így jobb, hiszen jutott is és marad is. Igaza volt, de hiányzik.

     A Kicsivel én szúrtam ki. Hamar „szerelemre” lobbantam iránta. Tíz perc sem telt el, és vadul nekiestem. Ő volt a kecsesség és a báj. Én durva voltam, kíméletlen és figyelmetlen. Csak magamra gondoltam, s mire felocsúdtunk, láttam, milyen kárt tettem benne, testileg, s valószínű lelkileg is. Kicsi most is az enyém. Szeretem, óvom, vigyázok rá. Kárpótlásként – ha ezek után ilyen még lehetséges – csak kivételes alkalmakkor vagyunk együtt, s az sem zavar, hogy mások is látják, milyen kárt okoztam neki.

     A Kicsinek okozott hibámat korrigálandó találtam rá a strapabíró Tüzesre. Hiba volt. Most már tudom, tévedést újabb tévedéssel kiküszöbölni, oktalanság. Én mégis megpróbáltam. Tüzestől félek. Tüzest mindig mellőzöm, ha módom van rá. De Tüzes kikéri a részét. Utána mindig megnyugszom, s csak azt remélem, sokáig el tudom sumákolni a következő együttlétünket.

     Amint az a fentiekből is kitűnik, az eddigi „partnereim” egy részével még ma is tartom a kapcsolatot. Igen, van, akitől nem akarok, van, akitől nem tudok megszabadulni. Akiktől nem akarok, azokat féltőn szeretem. Akiktől szeretnék, azoktól valamilyen okból nem merek, maradjanak a gyűjteményemben. Nem tudom, a jövőnk hogyan alakul, de valószínű, kopik mindegyik érzés. Negyvenheten voltak, s be kell vallanom, a felének a felét szeretem még most is. Volt még pár fizetett, vagy „átpasszolt” szépség is. Ők mindannyian „prostik” voltak. Közülük csak háromra emlékszem. A Kókai óriáshoz, mérete miatt, hozzá sem lehetett érni. A brémai szépséget soha nem bántottam, bár igazi szépség volt, de sokkal kisebb, mint a Kicsi, s a korábbiakból tanulva, nem tettem magamévá. A Mexikóira is csak azért emlékszem, mert kicsi volt, fiatal és törékeny, de már tapasztalataim alapján tudtam, le kell mondanom róla, mert egy légyott egyiküknek sem jelentene semmi jót.

     A Bárónővel kellemes csalódásom volt. Szépsége, kecsessége, csodálatos idomai vonzottak. Csodálatos feneke, remek domborulatai s hosszú nyaka volt. Mutatós volt, intelligensnek tűnt, de féltem, hogy ismét más lesz a külcsín, mint a belbecs. Először így is volt. Reprezentálni lehetett vele, de egyébként használhatatlan volt, alig vártam, hogy végezzünk egymással, s visszatérhessek a Mosónőhöz vagy a Kicsihez. Azonban ahogy teltek az évek, úgy változott a helyzetünk. Valójában már alig várom, hogy rá kerüljön a „sor”. Lassan kezdi átvenni a néhai Mosónő szerepét.

     A Nagyfenekűt is imádom. Gyönyörű hátsója van. Egyébként nem szeretem ezt a típust, de vele valahogyan más. Nagyon hosszú ideig lehet vele „pettingelni”, s ezt követően az egyik leghosszabb együttlét következik vele. Nagyon óvom s ápolom. 

     Ha már az ülepeknél tartok, meg kell említenem a Laposfenekűt. Nevét azért kapta, mert a feneke valóban lapos. Ha valahová leteszem, szó nélkül ott marad. Ő volt számomra a harmadik, tehát volt idő összekopnunk. Soha nem volt filigrán termet, nem csoda, hogy a feneke lapos lett, de nagyon szeretek vele lenni, mert biztonságot sugall, türelmes, megértő. Most már rá is vigyáznom kell, ezért ritkábban vagyunk együtt, de akkor sokkal intenzívebben és nagyon sokáig. Termete és kinézete miatt ritkán mutatkozunk mások előtt, de a kettesben való intim együttlétünk mindenért kárpótol bennünket.

     A Csontos és a Húsos két kolosszus, szokásból vannak még nálam. Azért, hogy velük is foglalkozzam, csak olyan helyekre viszem őket, ahol a többiek nincsenek jelen, s így (halkan súgom) kényszerből ők is megkapják a magukét.

     Van aztán a Piciny és a Picike. Egyik kisebb, mint a másik, belül mégis passzolnak. Irtó aranyosak. Csendes, hű társak, ők a napszámosaim. Kis helyigényük miatt szívesen viszem őket magammal. Nem túl dekoratívak, de nem is ezért szeretem őket.

     A Gömbölyű végső soron kövérnek is nevezhető, de esetében nem ez a lényeg. Ő nagydarab, s minden tekintetben göbölyű. Türelmes és teherbíró. Régen nem tartozott a kedvenceim közé, de  hűsége és odaadása győzött. Alig várom, hogy a sok csillogó-villogó dáma után rá kerüljön a sor.

     Az Obsitos, nevéhez méltóan, katonás. Úgy középtájon szerepel. Rá mindig lehet számítani, de semmi romantika, csak állandóan ugyanaz. Rendkívül teherbíró, de egysíkú és igénytelen.
     Karakteres, de sem szépsége, sem viselkedése miatt nem tartozik a jobbak közé.
     Mindig lehet rá számítani.

     Az Ikrek, az egy külön műfaj. A velük megélt élményekről regényt lehetne írni. Eredetileg hárman voltak, csak egyiküket baleset érte. Érzelmileg nagyon kötődöm hozzá is, ezért kitartom. Az Ikrek nélkül nem tudnék meglenni. Ha valahova elutazom, velem vannak. Ők mindig velem vannak, s ezért is vigyáznom kell rájuk, nehogy idő előtt tönkretegyem őket. 

     Erről jut eszembe. Vannak olyan férfiak, akik anyagi okokból, rosszabb esetben igénytelenségből képesek egy napon ugyanazzal a partnerrel többször együtt lenni. Az én alapelvem, hasonlóan a mohamedánokhoz, hogy egy nap többször is, de mindig mással. A változatosság gyönyörködtet, jobban felkelti a vágyat, amely mindnyájunk javára szolgál. Nagyjából mindig felállítom a sorrendet, de néha puszta vágyból, vagy éppen valami akadály miatt ettől eltérek. 

     Amint már említettem, a kapcsolataim csaknem fele még működik. Közöttük vannak azok is, akiket a külcsín alapján kötöttem magamhoz, de nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeimet. Kétségtelenül ők nagyon dekoratívak, de kevés érzéki örömöt adnak. Szépek, szűkek, úgyhogy hamar összecsapjuk az együttlétet. Reprezentálni viszont jól lehet velük. Otthon sem tagadom meg velük a kapcsolatot, hiszen végső soron hűek hozzám. Csúnya dolog kijelenteni, de ők a kondícióm szinten tartására alkalmasak, ráadásul jó felvezetők a kedvenceim babusgatása előtt. 

     Nem kizárt, hogy bővíteni fogom a „hárememet”. Úgy érzem, már kellő tapasztalattal rendelkezem, s az újak már eleve a kedvenceim közé fognak tartozni. Így a több tízezer próba után már nagyot nem tévedhet az ember.
     Sajnos öregszem. Így nyugdíjasként már anyagilag sem engedhetek meg magamnak nagyobb bővítést. Őszintén szólva, ez a hárem is ki kell hogy elégítse az igényeimet, de a vágy, az IGAZI megtalálásának vágya, még hajt. Nemcsak pénzügyi akadályok gördülnek a gyűjteményem bővítése elé, hanem már egészségügyi okok is a „lassan megállj!” felé parancsolnak. Fiatal koromban a napi 12 lieson meg sem kottyant, de ma már nem bírnám. Meg egyébként is, felettük is múlik az idő. Ma már a napi négy az elfogadható, de mint gyarló ember, néha nem tudom ezt az elhatározást betartani. 
     Nyugdíjasként már több időm van a teljesítmény hajhászása helyett a minőségre koncentrálni. Ez vigasztal.

     Most, hogy e sorokat írom, az Ikrek egyikével bíbelődöm. Ihletet ad. Őt egy hamburgi pipaboltban vásároltam egykoron, fél áron. A másik kettőt pedig itthon szereztem be. Később derült ki, hogy mindhárman a mezőtúri pipaműhelyben születtek meg.

     Ha olyan helyen vagyok, ahol valaki cigarettázik – márpedig az én párom is sajnos ezt teszi – rápipálok, hogy a pipafüst nyomja el annak a büdös bagónak a szagát.

     Az Ikrem még „működik”, több mondanivalóm nincs, úgyhogy ezután már csak vele fogok foglalkozni, pöfékelek tovább.

 

Tiszainoka, 2012. július 20.

 

 

 

 

 

Füstölgök

 

Mottó: Akinek élete során nem volt pár szenvedélye, az nem is élt.

Ebbe még néhány káros szenvedély is belefér.

 

 

 

 

Ajánlás

 

Az igen magas tudományos igénytelenséggel elkészített – életrajzi elemekkel ötvözött – tanulmányomat ajánlom azoknak:
    • akik megtehették volna, hogy ’68-ban bevonulnak Csehszlovákiába, de ezt nem tették meg,
    • akik életük derekán állnak, s a mindennapi robothoz a plusz energiát a különféle szájban tartható, füstöt kibocsátó valamiktől várják,
    • akik a dohányzás mellett tetováltatják testüket, és különféle pearcingekkel díszítik magukat, mégpedig annak érdekében, hogy megtévesztően hasonlítsanak valamely szárhoz, vagy celebhez,
    • akik még nem tudják eldönteni, hogy pontosan mikor nyúljanak magukhoz, s mikor illik rágyújtani.
      
Egyszóval drága füsttestvéreim!

 

I. rész: Egy figyelmetlenség következményei

 

Több mint öt éve már, hogy egy vétkes könnyelműséget követtem el. Reggel az előző napi, a rádióban kommentált október 23-i pártmegemlékezéseken morfondíroztam, és az ott hallottak miatti felháborodásomban teljesen megfeledkeztem róla, hogy az első kapucsínóm elfogyasztásakor rágyújtsak a kedvenc pipáim egyikére. Aztán elfogyott a második kapucsínó is, amikor észrevettem, még mindig nem gyújtottam rá. Így hát komótosan megtömtem a Mosónőt, ami az egyik pipám neve. Nálam ugyanis a pipázási szenvedély egyben azzal is járt, hogy a „forgalomban” lévő kb. húsz pipám mindegyike kapott valamilyen nevet, s ez minden esetben női név volt, vagy nőre utalt. 

     A Mosónő nem szépségéről volt híres, de az egyik legjobban működő pipám volt. Hencegni nem lehetett vele, de jó volt az együttlétünk, minden esetben.

     Szóval éppen rágyújtottam a Mosónőre, s az első pár élvezetes szippantás után az egyik barátom állított be hozzánk, hogy mehetünk fajélesztővel beoltani a mustot. Így aztán elnapolódott a Mosónőm élvezete. Ebéd előtt jöttem csak vissza, s már nem pipákoltam rá. Nagyon finom volt az ebéd, a vér ilyenkor szívesen vándorol a gyomorba, ami az agyat viszont elhomályosítja. Úgy döntöttem, belefér egy kis délutáni szieszta, megsimogattam a Mosónőt, és bevackoltam magam az ágyamba.

     Felkelés után jött a harmadik kapucsínó, de a párom megkért, hogy igazán hagyhatnám azt a büdös bagót vacsora utánra, mert így érezhetően kevésbé köhögök. 
     Meg kell jegyeznem, hogy soha nem tudtam olyan beteg lenni, hogy ne pipázással kezdjem a napot. Már éppen rágyújtottam volna, de a közérzetem vacakolt, úgyhogy egy rutin vérnyomásmérést végeztem el. Nem hittem a szememnek, ezért még egy ellenőrző mérést is elvégeztem, és csodák csodája, a felső és az alsó érték 20-al volt alacsonyabb a megszokottnál, a pulzusom meg egyenesen 25-el. Na, gondoltam, pár napig nem gyújtok rá, kíváncsi vagyok, így marad-e, mert akkor a pipákolás az oka mindennek. 

     A harmadik naptól már fél adag béta blokkoló mellett is alacsonyabbak voltak az értékeim.
Számot kellett vetnem magammal. Soha nem terveztem, hogy egészségesen halok meg. Viszont itt állok már pár napja „tisztán”, ragyogó vérnyomásértékekkel, s nekem, aki soha nem akartam leszokni a pipázásról, szembesülnöm kell azzal, hogy célszerű lenne mégis megtenni. Emellett az is megfordult a fejemben, hogy ha most visszatérek a füstölgéshez, erkölcsileg egy nagy nullának tartanám magam, ergo, belesétáltam saját csapdámba. Mindez 23 évi cigizést és 23 évi pipázást követően. 

     Ennek most volt 5 éve.

     Aztán elgondolkoztam azon is, hogy mikor szoktam rágyújtani. Ha kikapott a csapat, vagy ha éppen győzött. Ha jó volt a hangulatom, s ha rossz. Ha ittam egy jó pohár bort, vagy ha éppen nem tehettem ezt meg. Jólesett a pipázás egy jól elvégzett munka után (jutalmaztam magam), de akkor is finom volt, ha nem ízlett a munka (azaz, vigasztaltam magam).

     Ekkor jutott eszembe, hogy a családi legendárium szerint a nagytatám nagy cigarettás volt. Egy ízben felpattant az asztaltól, megfogta a dóznit, és hozzávágta a kredenchez, aminek a háta ki is szakadt.
     – Hát ki az úr ebben a házban? – kiáltotta.

     Az elvonási tüneteimről annyit, hogy van, amikor két nap simán eltelik, s van olyan nap, amikor többször, fél óráig rágnám még a kilincset is.

     Minderről csupán azért írok, mert hátha lesz olyan sorstársam, aki ezek után megpróbálja a leszokást. A döntéséhez nyomatékként néhány érdekességet, s pár adatot mutatok be. 

     Onnan indulunk tehát, hogy a füstölgést a seregben kezdtem, s azóta 46 év, azaz 17 ezer nap telt el.

 

II. rész: Nosztalgiázzunk egy kicsit!

 

Mit lehetett kapni 46 évvel ezelőtt egy pakli cigaretta áráért?
     Egy liter tejet vagy egy kiló kenyeret. Futotta volna 10 vonaljegyre, kalauzostól együtt, vagy  7 átszállóra (volt ilyen, két jármű használatára jogosított fel), ennek megfelelően két kalauzzal. Ha szerelmesek voltunk, és ráadásul a mamának is akkor volt szülinapja, jó esetben egy pakli cigiről kellett lemondanunk, hogy mindkét hölgyet meglephessük virággal.
      Aki szomjas lett, eldönthette, hogy vagy egy korsó sört vesz, vagy 3 üveg szódát, esetleg egy kétcentest lekísérhet még egy felessel is. Ha mindezek után valaki megéhezett, befalhatott 15 dekát a 2,80-as kolbászból, vagy lenyomhatott 2 krémest.

     Édesanyám nem dohányzott, így egy pakli árából tudott venni 10 kiló befőző paradicsomot a Kispiacon.
     Egy héten keresztül lehetett belőle venni napilapot, vagy futotta volna 2 kötet „Olcsó könyvtár”-i regényre, 2 éves könyvtári belépő is kijött volna belőle, 2 belépő ennyibe került az állatkertbe, két mozijegyre telt volna, vagy egy teljes napi strandjegyre futotta egy doboz cigi árából.
     Ha valakinek volt Panni robogója, egy liter benzint tölthetett bele a cigi árából, de egy hajvágás sem volt drágább. 
     Ha valakinek nem tellett egy paklira sem, akkor a trafikban némi felárral lehetett kapni 1, 2 vagy 5 szálat, ez utóbbit már besodorva egy darab papírba.

     (A fenti összehasonlításoknál két kedvenc márka átlagárából indultam ki: a Kossuth és a Fecske árából.) 

     És most forgassunk meg a szánkban egy kis füstöt, lassan engedjük le a tüdőnkbe, majd eresszük ki ízlésünk szerint a szánkon vagy orrunkon (de mindenképp felváltva), mert jön egy kis termékemlékeztető.

     A „három nagy” (a még 25 szálasok) Terv (1 Ft), Munkás (a Nikotex 2 Ft), és a Kossuth (3 Ft).
     Már ebben az időben is lehetett minőségi cigit kapni, az ára is olyan volt: Luxus 12,5 Ft.
Aztán betört a „mezítlábas” Symphonia (4,50), majd az első filteres tömegcigi, a Fecske (4,40), aztán megjelent a Románc (4,50), aminek az elkészítéséhez feltételezhetően szárított teveszart is használtak.
     Zárásképp: 1967-ben volt a Magyar Dohányipar megalapításának 100 éves évfordulója, s az ebből az alkalomból megjelent három termék közül az igazán sikeres a FILTOL lett (6,20 Ft).

 

III. rész: Igen magvas gazdasági elmélkedések, avagy a „füstbe” ment tervek

 

Amint az eddigiekből már kiderült, a káros szenvedélyem elkezdésekor egy pakli staubért 3-4,4 forintot kellett leperkálni. S amint arra fentebb céloztam, én 3,50 forintos átlaggal számolok, ilyen árú cigi a valóságban nem is volt. A dohányzásom intenzitása mindig szoros korrelációt mutatott a pillanatnyi szellemi állapotommal, tehát hullámzó volt. Ettől függetlenül, az áttekinthetőség érdekében, kénytelen leszek átlagszámokkal számolni.

     Ki kell térnem arra is, hogy bár a pipázás lényegesen olcsóbb a cigizésnél, a járulékos kiadások (pipák mániákus és meggondolatlan vásárlása, szűrők, szárpucolók és egyebek, valamint az időközben itt-ott elveszett dolgok pótlása) miatt a két nemes hobbi anyagilag nagyjából kiegyenlíti egymást. Így a könnyebb érthetőség kedvéért úgy teszek, mintha életem sorsfordulóján nem következett volna be nálam az a nemes minőségi ugrás, amit a pipázásra való átszellemülésnek szoktak nevezni, már az ógörög isteneknél is. Tehát a cigaretták áraival számolok mind a 46 évre.

     Ennek értelmében a jelzett időszak alatt 20 ezer doboz cigarettát vásároltam meg, s úgy emlékszem, a javát el is szívtam. Érdekesség, hogy ha ezt az egész mennyiséget elővigyázatosságból az akkori áron szereztem volna be, akkor mindössze 70 ezer forintomba került volna ez a szenvedély, de ahogy majd látni fogjuk, ezt az összeget sikerült cseppet felülmúlni.
     Vigasztal viszont az a tény, hogy ha az egész készletet a mai árakon kellene egyben megvennem, akkor feltehetően rá sem szoktam volna semmire, hiszen 21 millió forintról lenne szó. 

     Rá kell tehát jönnünk, hogy következtetések levonásához egyik adatból sem célszerű kiindulni, ezért fogunk átlagolni.

     Az átlagszámításnak két igen fontos indítéka lehet. Az egyik a tények elfedése, a másik az igazság kiderítése. Mi most ez utóbbit fogjuk elkövetni.

     Az átlag szerint a kiadásom a 20 ezer paklira cca. 11 millió forint, mely összeg elköltésére lennének ötleteim, de a kedves olvasóra bízom, hogy ábrándozzon el, mire fordítaná ezt az összeget. Aztán, ha ezt a summát elosztom 46 évvel, szintén kapok egy használható átlagszámot, ami 240 ezer forint per év, de úgy is mondhatnók, hogy havi 20 ezer forint. 
     Havi 20 ezer, évi negyed milla, igen, ezek kézzel fogható számok (pontosabban már nem foghatók kézzel), kicsit szégyellem is magam a devizahitelesek előtt.

     Így utólag belegondolva, rossz döntésnek bizonyult, hogy annak idején nagyfiú akartam lenni, s hányás nélkül sikerült elszívnom az első staubot. Emellett, ha valaki csupán az én pályafutásom felénél tart, azaz csak 23 éve ad le füstjelzéseket az indiánoknak, tanúsíthatja, hogy már lassan a hegyről lefelé is nehezen megy a futás.

 

IV. rész: Epilógus

 

(Most nagyképű leszek.) Ha lesz olyan, aki ezen firkálmány (bocsánat: tanulmány) elolvasása után dönt arról, hogy hűtlen lesz a szenvedélyéhez, és ezt meg is teszi, azt sorstársamnak tekintem. Az állhatatos füsttársaknak pedig üzenem, álljanak helyt, országunk közegészségének védelmében. 
     Mire is gondolok?
    Amint azt az átlagszám mutatta, a 46 év alatt 11 millió forintot fordítottam a szenvedélyemre (az egyikre). Azt ugyanis soha nem állítottam, hogy nem falom a kávét, s arra sem céloztam, hogy absztinens volnék. Ezen a ponton azonban tapintatos leszek magammal szemben, és konkrét adatokat nem szolgáltatok ki magamról. De mégis, az okfejtés kedvéért, tételezzük fel, hogy ezen szokásaim is „hoznak a konyhára” további 4 milliót (persze ezt is 46 év alatt).
     Könnyű belátni, hogy ez már mindösszesen 15 millió forint, aminek jelentős jövedéki és forgalmi adó-vonzata van, ami durván 10 millió. 

     Állítólag az élvezeti cikkekből befolyt adók az egészségbiztosítás számláját gyarapítják, azaz büszkén jelenthetem ki, hogy 10 millával járultam hozzá az egészségügyi kasszához. Ebből az összegből, terveim és reményeim szerint, 1 milliónál többet nem szeretnék magamra fordíttatni. S ha ez így lesz, akkor 9 millióval járulok hozzá „egészséges” honfitársaim gyógyításához. Azért hangsúlyozom ki, hogy az egészségesekéhez, mert remélem, hogy ha a füsttestvéreim is eléggé kitartóak, akkor mindnyájan tudnak gondoskodni a kezelésük fedezetéről.

     Büszke vagyok magamra, testvéreim, ti is legyetek büszkék magatokra, hogy az egészségünk kockáztatásával hozunk áldozatokat a köz javára, hozzájárulva minél több nem dohányzó honfitársunk orvosi ellátásának megkönnyítéséhez.

     Jó az okfejtésem?

     Persze, most jól jönne az a 11 millió. Vennék rajta egy márkás cigit, ronggyá taposnám, aztán a többi pénzből vennék…

 

Tiszainoka, 2018. október 24.


 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Share on Facebook
Share on Twitter
Please reload

MOGY-embléma_kicsi.png
Blogos rovatok

Levelezés, kapcsolat: 

 

VERZÁR ÉVA  vosa@t-online.hu