Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1759)

Két évtized nem volt elegendő áttörni a

nyilvánvalóság tagadása falát, alaptalan

építményt ledönteni, bár helyette viruló

virágokból fonódott igazságkoszorú él.

Őshazánk tisztelgő elfogadása olyannak,

amilyen és ahol volt, barátkozás a ténnyel,

hogy akik itt élünk, sosem mozdultunk el innen,

és akik elmentek, máig rokonok lélekben.

Két gyökérzet tehát, ami meghatározó lett,

egyik a Kárpát-medence előd népessége,

az emberi felemelkedés gazdag bölcsője,

másik: műveltségelemeink mindenhol máshol.

Felismerjük egymásban a testvért, így van béke

közöttünk, ezért védekezünk ránk támadóktól,

örökölt harcban legyőzettetésben is győzve,

mert az élet mellé álltunk eleitől fogva.

Ilyen környülállások közepette fájdalmas

látnunk, mint hulltanak legjobbjaink és torzult el

a jó embertermészet támadó üldözővé,

pedig egyetemes hatékonyság megelőzte.

De abban feladatok kijelölődtek, minden

magátólértetődő felsőbbrendűséggel bírt,

amit mindenki szolgált, de senkit nem illetetett

egyénileg, miből majd elnyomó hatalom lett.

S még azt sem tudjuk, mikor és hogyan áll át ez a

világ a régit megtagadó módon működő

embertelen gépezetté, mert idő-vasfogat

kihúztak emlékezetből, meghamisítva azt.

Mintha mindig is az lett volna, ami újabban,

csak kicsit másként, viszont a viszonyok azóta

sem változtak, örökké vannak urak és szolgák,

kire mily szerep jutott, elégedjen meg vele.

Tömegeket áldoznak fel a háborúkban,

és még az arcukat sem láthatjuk, mert elbújnak,

s akik elvégzik az irányító piszkos munkát,

igaz múltunk eltiprását használják eszközül.