A HAZÁÉRT! Harmadik emlékkonferencia: az 1918. novemberi gyulafehérvári román gyűlésről. Darai Lajos
Tudományos tanácskozásunkra készített dolgozatomban felhívom a figyelmet arra, hogy a térséget átfogó hatalom kevés volt a Kárpát-medencében, csak a hunok, az Árpádok, a mohácsi csata előtti nagy királyaink, majd pedig a Habsburg királyaink rendelkeztek ilyen erővel. Ebben az összevetésben a román államképződés igen lemarad. Ismertetem a balkáni makedovlachok ellenállását románná tevésük ellen azon korábbi – osztrák császári támogatást is bíró – kísérlet során, hogy a Dunától délre eső területekkel együtt alakítsák ki Nagy-Romániát, s ennek során valamennyire megvilágítom a szerteágazó előzményekből a román nép és nyelv születését. Végigveszem a kezdeteinél még ismeretlen szereplőket takaró folyamatot, aminek során máig homályban tartott alapítással Erdély keleti szomszédságában az újkori két román fejedelemség megszületett és végül egyesült. Tárgyalom az erdélyi román papok lázító tevékenységét a magyarság ellen, a tanítók szerepét a latinizáló mítoszgyártásban és nyelvteremtésben, valamint a nemzeti követelések alátámasztott előadásában. Kitérek a dákoromán elmélet cáfolatára és ennek nyomán alakváltásaira. Végül a birodalmat egységesítő törekvést mint Habsburg elnyomó kormányzást, illetve annak nemzetközi ellenséges környezetét mutatom be, és szerepét a magyarok és a románok közötti kibékíthetetlenség forrásaként, ami árnyalja még a hanyag Erdély-kezelés vádját is a magyar vezetés részéről a végső időkben, különösen az általuk teendők oly pontos ismerete és őszinte szándéka miatt, mint amit felmutatok. Végül ízelítőt adok mindabból a mulasztásból, amit a románok oldalán látunk, vagy önkritikaként a magunk oldalán megragadunk, de mégis a reménység hangját tudom megpendíteni a végén.
A magyarázatok között a magyarok oly nagy veszteségeire Trianonban, valamint az utóbbi 100 évben az erdélyi magyarokat ért fájdalmas sérelmekre, előkelő helyen a nagyhatalmak biztatása szerepel, amit mindehhez a románok kaptak, vagy mint hallgatólagos beleegyezést kihasználtak. Az ígért, megcélzott békés egymás mellett élés folyamatát pedig az rombolta le végérvényesen, hogy „Nagy-Erdély” egyesítése a Román Királysággal regáti vezetésnek alárendelten, az ottani hadsereg Erdélyt megszálló közreműködésével, ami sokkal keményebb eljárást foganatosított és saját hatalma és vezető rétege érdekében történt, mintha az erdélyi románság valóban egyesült volna, és úgy egyesült volna a Román Királysággal, ahogy azt az 1918. december 1-ei gyulafehérvári nyilatkozat meghatározta. Nem beszélve arról, hogy mennyire békés és gyümölcsöző lehetett volna, ha a románság a Magyar Királyság keretében maradva, a magyarokkal és szászokkal együttműködve vívta volna ki követelményeit és kapta volna meg egyenrangúan jogait. Ugyanakkor Erdély megszállásával együtt a bukaresti vezetés megfelelően kiszolgálta a nagyhatalmi érdekeket is, ami az erdélyi román–magyar–szász békés együttélést nem tartotta kívánatosnak, nehogy feléledjen egy új ellenlábasa. Így a rabló mód kielégített román kapzsiság mellett, a kegyetlen elnyomással tehát lehetetlenné vált az ellentétek feloldása, a megosztottság megszüntetése, a békés rendezés és az erők újraegyesítése a gazdasági–társadalmi boldogulás érdekében. Hiszen a nagyhatalmi cél éppen az ellenkezője volt. És emiatt lett erőszakolt és szervetlen Erdély királyi román állami fennhatósága.
Mindezekből a legnagyobb tanulság az, hogy nem lehet önös érdekből fakadó vádakra, beállításokra, eltúlzott adatokra általánosítást alapozni, mert visszaüt. Még a nemzeti önös érdek vélt igaza esetében se megengedhető a felelőtlen tévedés. Mert a hegeli úr–szolga viszony forgatókönyvének áligazságos menete, áldialektikus megfordulása és ismétlődése csak álelméleti út, – az emberi élet társadalmi gyakorlatának újabb kori története mást mutat. Itt inkább a vérbosszú förtelmes logikája érvényesült, amikor nem a sérelem orvoslása volt a cél, hanem a még nagyobb sérelemokozás árán való bosszúálló megfélemlítés, ami a szembenállást, a visszavágásra törekvést fenntartja. Ám a véres leszámolást vagy kevésbé kegyetlen elnyomást esetenként megvalósítók csak eszközök a folyamat vezérlői kezében, akik az érvényes felhatalmazást és a megfelelő, éppen elegendő támogatást adják. Mert a középkori korlátlan hatalomgyakorláshoz szükséges eszmei egységet és katonai erőt az újkorra felváltotta az egyedüli gazdasági erő, amely egyetemes és időtlen felhasználási eszközzé válva, megfelelő mennyiség felhalmozása után, képes megrendelni az elérendő céljához megfelelő katonai erőt, megfizetni a szükséges természeti erőforrást, sőt még a kívánt változást elérő társadalmi mozgalmat is. Országokon belül vagy országok közötti viszonylatban. S mindezt nem csak a hagyományos társadalomszerkezeti rendben, a középkorból örökölt rendiségi s állami keretben, hanem egyéni és zárt családi szinten. Eleinte csak párhuzamosan az előbbivel, majd egyre nagyobb és nagyobb, mígnem túlnyomó arányban. Ezért már nem egyetemes emberi célok mozgatják ezt a gazdasági erőt, hanem a vagyongyarapítást elősegítő gazdasági–politikai befektetések megtérülése.
Minthogy pedig valóban felelős uralkodó csoporttá a nép egésze a modern korban elért lakossági tömegnövekedés miatt még annyira sem válhat, mint az ókorban, a középkori képviselet, állami szolgálat, nemesi nemzeti lét is átalakult, most már a saját gazdasági erő szolgálatában, vagy másé elősegítésére rendelkezésre állva állami, csoport és magán szinten. Viszont ez a hatalmi érdekrendszer olyannyira eltorzítja az esetlegesen cserélődő, új, győztes állami hatalmi csoportot, hogy annak továbbra is fenn kell tartania az elnyomást a széles tömegeken, mindig csak szűk elitnek kedvezve kiváltságokkal. Ráadásul soha, sehol nem egy nemzetiségű népen uralkodnak, azaz könnyű a népek között elhinteni a széthúzás, a bűnbakkeresés mételyét. Így, amikor látszatra az elnyomott nemzetből elnyomó, az elnyomóból elnyomott lesz, az a folyamatban résztvevők megtévesztésére, a valóság eltakarására szolgáló beállítás. Az tehát nem a társadalom természettörvénye, mintegy „örök emberi” tényező, hanem olyan irányított folyamat és mesterségesen előállított végeredmény, amely kiszolgálja a megrendelők – a folyamat fölött állók – általánosabb érdekét, és csak a szükséges mértékben szolgálja a folyamatban előtérbe kerültekét. Így az új elitnek az őt hatalomra segítő támogatás törlesztése által korlátozott a hatalma, a felváltott régi rovására juthat saját javakhoz és építhet támogató kört, míg a győztesnek hirdetett széles népi tömeg számára elsődlegesen a felsőbbrendűség eszméjét és érzését közvetíti. Ez okozza az eszmék mai zűrzavarát, a tudományos igazság érvényesülésének lehetetlenségét, ami annak idején, a középkor során kialakult eszmei ellentétek kibékíthetetlensége miatt éppen ennek a gazdasági erőnek a létrejöttéhez és meghatározó helyzetbe kerüléséhez vezetett. Ehhez képest a magyar történelmi alkotmány sokkal magasabb célokat és egyetemesebb elveket képviselt, aminek igaz tartalmait, működése áldásos jellegzetességeit fel kell tárnunk, és majd a jövő számára újra be kell vezetnünk, érvényét helyre kell állítanunk a térségben.
Összegzésként elmondható, hogy mivel a Kelet-római Birodalom – a hagyományos felfogás szerint – sosem terjedt a Duna–Száva vonaltól északra, és egy meghatározott időtől fogva teljesen elgörögösítette a fennhatósága alá tartozó különböző népességet, és a Duna–Száva vonaltól délre nem görög lakosainak is görög (orthodox) vallási és nemzeti–kulturális azonosság-tudatot nyújtott, valamint e területen máig maradtak maradványai ez utóbbiaknak, s ők a makedo-vlachok, ezért az Al-Dunától északra és a Duna mellett máshol megjelenő, a XVIII. századi erdélyi román értelmiségnek hivatkozási alapul szolgáló latinszerű nyelvet ismerők nem származhattak a Kelet-római Birodalomból eredő katonanépből és kiszolgáló személyzetéből. Ezért annak magyarázatára, hogyan kerültek a mai Erdélybe és Regátba, több feltevés is adódik: Vagy a Kelet-római Birodalom terjedt sokkal északabbra és nem görögösített el mindenkit, vagy a románoknak a nem elgörögösödött ősei költöztek a Dunától északra. Az első két esetet a nemzetközi történettudomány cáfolja, a harmadikat, negyediket pedig e dolgozatban cáfoltuk. Van viszont egy ötödik lehetőség a magyarázatra, és ez lehet a valóság, hogy a magyar államnyelv – a latin – mint közlekedő nyelv lehetett a meghatározó a törökkor utáni erdélyi soknemzetiségű betelepítési folyamatban. Ezen újkori körülmények között a hatalmi tényezők, a munkaerő iránti igény és a népi alkalmasság által meghatározott végeredményt, a XVIII. század közepén másfél milliós erdélyi lakosság felét kitevő, magát balkáni románként azonosító népet a pópák által jól lehetett alakítani, majd a néptanítók által a latinnyelvűség felé terelni, szlávszerű nyelvét és ortodox vallását, görögös kultúráját nyelvújítással a latin nyelv és a francia befolyás által és lényegében újonnan románná alakítani. Ami egy sajátos gyökértelenséget okozott. Mindez nem sikerülhetett volna az orosz és a francia nagyhatalom hathatós támogatása nélkül, amit az ausztriai monarchia befolyásának csökkentése érdekében tettek ebben az időben. Növelte ugyanakkor az erdélyi román értelmiség mozgalmának erejét a történelmi rendi helyzet számukra elégtelensége, amidőn a románság nem válhatott a három már régóta meglévő rend társrendjévé, s így más megoldást keresett. Ugyanakkor szükségszerű lett, hogy a Nagy-Románia törekvések – nagyhatalmi diktátumként való – megvalósulása után nem az erdélyi mozgalom saját, nyugatias elvei és képviselői érvényesültek, hanem az államhatalmat sokkal elszántabban megkaparintó szomszédok elvtelensége, azt gátlástalanul bitorlók érdeke és a magyarokat kirekesztő, elemésztő kormányzása.
Ezért, mint egy román szerző, Ștefan Ciocan nem sokkal halála előtt, ez év márciusában, az Erdely.ma honlapon olvasható, „Miért nem volt elégséges száz év Erdély asszimilálásához?” című írásában mondja, mára már „az erdélyieknek elegük van a faragatlanságból, a Bukarestből ’importált’ balkáni felületességből és cselszövésből. Ezek a sajátosságok ismeretlenek voltak száz évvel ezelőtt az Osztrák–Magyar Monarchiában. Egy évszázada erőlködik Bukarest, hogy Erdélyt, a Bánátot, a Partiumot és Máramarost lezüllessze a Kárpátokon túli területek szintjére. …jól érzékelhető, hogy egy évszázad alatt sem sikerült Romániának integrálnia a volt Osztrák–Magyar Monarchia bekebelezett területeit. A kulturális, gazdasági és társadalmi különbségek olyan jelentékenyek, hogy a Bukarest által száz év alatt elhintett gyűlölet sem tudta aláásni teljesen a két világháború közötti időszakban és a kommunista diktatúra alatt a különböző etnikumú és vallású erdélyiekben a multikulturalizmust és a vallási sokféleséget. És amennyiben eddig nem sikerült, ebben a hiperinformatizált korban, amelyben élünk, még kevésbé lehet eredményes a nacionalista propaganda. Csak egy magyarázata lehet a Regát erdélyi asszimilációs politikája eredménytelenségének. Ez egy történelmi törvényszerűségből fakad, amely szerint a magasabb rendű civilizációk mindig magukba olvasztják a fejletlenebbeket, s ez fordítva sosem lehet érvényes. A görögök még akkor is érvényesültek kulturálisan, sőt, vallásilag is, amikor katonai értelemben elfoglalták őket a rómaiak. Mert a hellenisztikus kultúra messze fejlettebb volt a rómainál. A maguk rendjén aztán a rómaiak is rákényszerítették a nyelvüket, a szokásaikat a leigázott fejletlenebb népekre. Egyiptomban azonban ez nem történhetett meg, lévén, hogy az ottani kultúra magasabb rendű volt a hódítókénál, Róma csak politikai és katonai szinten volt képes felülkerekedni. …a Regát és Bukarest kulturálisan ma is messze alulmarad a K. und K. bekebelezett területei mellett. Az első egyetemet 1581-ben alapították Kolozsváron. A Kárpátokon túli országrészben 279 év múlva, történetesen Jászvásáron létesítették 1860-ban az első egyetemet. Ezt a 279 évet nem volt képes áthidalni száz év alatt a ’Nagy Egyesülés’… Erdély évszázadokkal előzte meg civilizációban és kultúrában a Regátot. Erdély asszimilációja egy teljesíthetetlen feladat a bukaresti adminisztráció számára. Még csak az onnan érkező nacionalizmus és a hazafiasság sem hiteles, mert Románia és a román nemzet tudata Erdélyben született, onnan terjedt át a Kárpátokon.” Így „ma is helytálló Constantin Noica megállapítása: ’Politikai értelemben Erdély egyesült ugyan Romániával, de spirituálisan soha’.” Viszont „ebben az Európában egyedülálló multikulturális térben folyton elhintették a magyarok és a románok közti ellenségeskedést, erőltették a kisebbségek asszimilációját, kiárusították a szászokat és a zsidókat, és igyekeztek folyton bomlasztani az autentikus erdélyi értékeket.” Ennek megfelelően nemcsak a magyar egyházakat, kiemelkedő személyiségeit és a magyarok szellemi vezetőit, hanem ugyanúgy az erdélyiséget képviselő „görögkatolikus egyházat, amelynek jórészt a nemzet kiteljesedése köszönhető, törvényen kívül helyezték. A görögkatolikus papokat kommunista börtönökbe zárták és megkínozták, attól függetlenül, hogy az Erdélyi Iskola korifeusainak szellemi követői voltak a román kultúra kútfői, akiknek szelleméből a Kárpátokon túliak is bőven táplálkoztak.” Ezért „hogyha valaha is el fog szakadni Erdély Romániától, az nem a magyarok, nem a szászok, nem az oroszok, nem az amerikaiak vagy az Európai Unió miatt fog történni. Akik meg fogják elégelni a bukaresti vezetést, azok épp az erdélyi románok lesznek."
És mi legyen a mi hozzáállásunk mindehhez? A fő teendőnk nem a sérelmi politizálás, – mégha a veszteséget számon is kell tartani és helyreállítani a magunktól eredetileg elvárt eredményt, – hanem a jövő megnyerése a cél, amihez meg kell teremtenünk a románsággal közös európai és magyar létünk körülményeit. Ebben saját eszmei gyökereink vezérelhetnek bennünket a leginkább sikerrel. Hinni kell magunkban és az emberiségben, amit mi a nemzetünk fenntartásával szolgálunk. Hinni, hogy hozzásegíthetünk minden más nemzetet is ahhoz a csodához, amit a magyarság már több ezer éve művel itt, és ők is minket ahhoz a csodához, ami őket jellemzi. Hogy ne a lenni vagy nem lenni kérdése merüljön fel immár mindnyájunkban, ne a kihalás irányába botladozzunk, egymást gyötörve, gyengítve, hanem együttműködő közösségben, nemzet-családdá egyesülve teremtsük meg a következő ezer évek történelmi jelentőségű hagyományát. Építsük újra a szétszabdalás következtében leromlott Kárpát-medencét és környezetét eszmeileg és az önálló gazdasági erő tekintetében, és legyünk újra nemcsak Európa, hanem a világ közepe. Hogy legyen feltámadás a székelyeknek, erdélyieknek éppúgy, mint a többi magyarnak a környező országokban és előrelépés az ottani államalkotó népeknek, ne csak a középpontban, hanem minden övezetben, minden szakmában, tudományban, valamint szellemi és lelki téren egyaránt. Amikor az anyanyelv összeköt mindenkit a másikkal, a világgal, a részek önállósága fejleszt és több eredményt hoz, szabadságot és méltóságot ad minden egyénnek és közösségnek, esetünkben Erdély évszázadok óta igazából békés népeinek.
Dolgozatomban kerestem a magyarázatot a románok 1918. december 1-jei gyulafehérvári gyűlése határozatai érvényesülésének szinte teljes hiányára a román államiság valóságos Erdélyre kiterjesztése során, azt annak észellenes elvi alapozásában és önző, részben román, részben idegen, távoli érdekek kiszolgálásában találva. Utóbbi dokumentumainak teljes feltárását javaslom, a százéves kártevés és áldatlan állapotok leállítását, valamint remélem eme térségünk megbékélését és felvirágoztatását, nem utolsó sorban új Erdély születését várom.
2018. december 2.
Darai Lajos teljes tanulmánya:
Miért szervetlen Erdélynek román állami fennhatóság alá erőszakolása?
itt olvasható.
Kapcsolódó cikkünk: itt és itt.
