Végstádiumban a magyar kultúra
![Végstádiumban...](https://static.wixstatic.com/media/55b554_d5bb66a6ec05476892cf01681f23721b~mv2.jpg/v1/fill/w_140,h_79,al_c,q_80,usm_0.66_1.00_0.01,blur_2,enc_auto/55b554_d5bb66a6ec05476892cf01681f23721b~mv2.jpg)
Sorozatunk huszadik részével mérföldkőhöz értünk. Témánk legfontosabb epizódja következik. Egy évvel korábban ezzel kellett volna kezdenünk, de akkor önök teljesen máshogy látták volna mondanivalónk lényegét. Most viszont összeáll majd a kép.
Eddig egy könyvet megtöltő tényözönre hivatkozva ismertettük a kulturális élet területein uralkodó állapotokat. Sokan meglepődtek, még többen megdöbbentek. A sorozatunk nyomán az elmúlt évtized leghangosabb vitája pattant ki, a nemzetközi sajtóvisszhangot is kapott polémia olyan témákat hozott a felszínre, amelyek régóta a szőnyeg alatt gyűltek. Sok minden olyannyira kitüremkedett, hogy már sem átugrani, sem megkerülni nem lehet, a magyar kultúra áporodott levegőjében pedig már alig van oxigén. Először ablakot kellett tehát nyitni, de a reakciókból láthatták, ez sem egyszerű, hiszen annyira berozsdásodott a szerkezet, hogy félő, tokkal együtt kiesik, esetleg csak még több kárt okozunk ezzel a mozdulattal.
Pedig nincs más út, mint hogy nyissuk ki végre kulturális életünk ablakait, szívjuk tele a tüdőnket friss levegővel, nézzünk körül, ne kerülgessük a forró kását, nevezzük nevén a dolgokat, mondjuk ki, mi történt, és arra miért került sor! És a legfontosabb: legyünk őszinték!
Kínos, kellemetlen kérdésekről van szó, felvetésüktől rengetegen ódzkodnak ma is – részben jogosan, hiszen kulturális téren olyan az egzisztenciális terror, amilyen más vonalon elképzelhetetlen.
Mielőtt továbbmennénk, a sorozat eddigi tizenkilenc része alapján le szeretném vonni a következtetést: az elmúlt nyolc évben a jobboldali kultúrpolitika tevékenysége abban merült ki, hogy finanszírozta és elősegítette a balliberálisok kultúrpolitikáját.
Létrejöttek a jobboldalhoz köthető intézetek, de jobbára ezek is a balliberális oldal érdekeit szolgálják. A balliberális kulturális dominancia érdemben nem csökkent, annak ellenére, hogy a kormány ennek megváltoztatására érezhető törekvéseket tett. (A terjedelmi korlátok miatt itt és most nem tudjuk történelmi kontextusba helyezni a kérdést, és lehetőségeink korlátozottak a mostani állapotok okainak mélyebb feldolgozásában is, viszont hamarosan egy külön könyvet szentelünk a témának.)
A magyar konzervatív oldalnak – hetven év örökségét hordozva – az elmúlt nyolc évben sem volt saját kulturális politikája, kulturális jövőképe, víziója, stratégiája, folyamatosan ötletelt, improvizált, alkalmazkodott, sodródott, ide-oda csapódott. Az a kultúra, amelynek nemzeti identitásunkat kellene jelentenie, ma már csak nyomokban tartalmaz magyar jelleget, magyar sajátosságot, magyar identitást. Ez is csak azon keveseknek köszönhető, akik eddig kitartottak a hihetetlen ellenszélben.
Hajdani dicsőséges forradalmainkat eszmeiségben előkészítő színházi és irodalmi világunk nagyrészt kozmopolita semmitmondásokról szól, posztmodern keveréknyelven, képzőművészetünk a legaberráltabb exhibicionisták terepe, filmiparunk egyre inkább értéktelen olcsó amerikai utánzat.
De vajon miért?