VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

Boldog új évet! De hogyan? Tisztelt Olvasó!


Fűnek-fának mondogatjuk ezekben a napokban, ó év végén, új év elején, hogy „BÚÉK”. Boldog új évet kívánok! S lelkünk mélyén még reméljük is, hogy jókívánságunk meghallgatásra talál. Hogy a temérdek jókívánság így-úgy összeadódik, s legalább kicsit könnyebb, jobb lesz valamennyiünknek az elkövetkező évben, mint amilyen az előzőben volt. Vagy ha nem is valamennyiünknek, legalább nekem, nekünk, a mi kisebb-nagyobb közösségeinknek. Családunknak, nemzetünknek. Legalább a nemzet jóravaló részének. Hiszen akarhatjuk-e, hogy a rontásra, rombolásra egybekelt hazai ellenzéknek boldog új éve legyen? Nem látni nyomát, hogy a nemzet emelkedése szívbéli ügyük lenne; hiszen akkor nem adnák el a jelen hatalmi reményeiért, ezért az egy tál lencséért, minden elvi meggyőződésüket, amely nélkül, bizony, semmilyen értelmes és tartós jövő eleve fel sem építhető.

Sokan és sokszor gondolják azt, hogy ezek az elvi meggyőződések, ezek az „ideológiák” többet ártanak nekünk, több bajt zúdítanak az emberiségre, mint amennyi hasznot hoznak. S elrettentő példaként mindjárt elő is hozakodnak a kommunizmussal és a nemzeti szocializmussal. Vagy ha valaki történetesen a két főideológia egyikének érintőleges („leszármazott”) híve, akkor vagy az egyikkel, vagy a másikkal ijesztget. Vagy a szélsőjobbal, vagy a szélsőballal. A legtöbb ember azonban úgy véli, hogy kár a mindennapi életünket ideológiai síkokra terelni. Hogy a politikában ez a boldogság titka. Hogy ettől lehetne például 2019-ben boldog új évünk. Ha például a Fidesz nem bonyolódna ilyen Nagy Imre-ügyekbe. Mi a fenének kellett szétszedni és elhordani az egész szoboregyüttest a Vértanúk teréről, amikor ott igazán jópofán nézett ki, az Országház tőszomszédságában? A hazai meg a külföldi turisták is egyaránt nagyon kedvelték, élvezték, családilag pózolva fényképezték. Az elvitele pedig csak újabb tápot adott az ellenzéki tiltakozásoknak, a közbéke megingatásának. Hát kell ez nekünk, boldog új év iránt szomjúhozóknak, epedezőknek?

Tisztelt Olvasó!

A kérdésnek magam is, így-úgy, személyes érintettje vagyok. Édesapám, Varga Domokos író, nem a verseiről nevezetes, az 1956-ért rámért börtönbüntetése nyomán írt költeményei azonban nagyon megrázók s figyelemre méltók. Egyikükbe Nagy Imrét is beleszőtte:

KRÓNIKÁS ÉNEK 1958-BÓL

A húsából én nem ettem,

mint Dózsáéból társai,

akit tüzes trónon sütött

a győztes vajda, Báthori,

én csak a testét tapostam

ott, a Kisfogház udvarán,

hol földbe ásták tetemét

ama tizenhatodikán,

ezerkilencszázötvennyolc

júniusában: az övét,

Nagy Imréét s társaiét,

Maléterét és Gimesét,

félvén kivinni testüket

a 301-esbe még,

nehogy meglássa valaki

három halott friss sírhelyét.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Voltak azon az udvaron

olyan sétáló rekeszek,

hegyükkel összeszaladók,

akár a tortaszeletek,

köztük betonfal, jó magas

emelkedett, s osztotta szét

a cellánként sétáltatott

rabok nyolc külön rekeszét,

hogy más cellák lakóira

pillantást se vethessenek,

hozzájuk ne szólhassanak,

még jelet se adhassanak.

- - - - - - - - - - - - - - - - - -

De aznap éjjel, június

hónap tizenhatodikán

a Nagy Imréék tetemét

vitték oda egymásután,

s dobták egy-egy sebtében vájt

sekély gödörbe hármukat,

kátránypapírral betekert,

alig kihűlt hullájukat,

s húztak rájuk földréteget,

hatvan- vagy nyolcvancentiset,

mint döglött ebet tüntet el

az ember, ha nagyon siet.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Nem sokkal később vittek át

a Fő utcából rabokat

a Kisfogház celláiba,

csupa ötvenhatosokat,

Nagy Imre vádlott-társait

s más perek elítéltjeit,

írókat is, Déry Tibort,

Háy Gyulát, Zelket, s engem is.

Én Háy-jal ültem, ővele

kísértek a sétáltató

fegyőrök a szűkre szabott

s nekünk mégis oly csodajó