Csupa lélek... Tisztelt Olvasó!

Olvasom a Magyar Nemzetben Ballai Attila szép riportját Okos Csabáról.

„Lélekkel mentenek lelkeket” – ez az írás címe.

„A Felvidéken, Erdélyben, sehol sincs veszve minden, ha ilyen gyerekeink vannak” – ez az alcíme. S ez pedig a felvezetője:

„Böjte Csaba útját nem jelölhetem meg követendő példaként, mint ahogyan a madár röptét sem. Más szféra az. Okos Csaba azonban földközelben teljesíti be a maga küldetését; járja a Szent Ferenc Alapítvány napközi otthonait, és lelkeket ment. Nem szerzetes ő, nem is szent ember, civil foglalkozására nézve magánfuvarozó, negyvenhárom éves, nőtlen, felvidéki polgár. Ha a jövőben nem alapít családot, annak csupán az lesz az oka, hogy más módon már megtette. Egyszer csak eljegyezte magát Erdéllyel, és szíve szerint örökbe fogadná a Kárpát-medence minden hányatott sorsú magyar gyermekét.”

A két Csaba forog a fejemben. Hogy mi, magyarok, milyen végtelenül szerencsések vagyunk!

Szombaton jártam a bécsi Collegium Hungaricumban: Böjte Csaba tesz egy nagyobb pénzteremtő körutat (a Lajtától nyugatra) nyolc 11-18 éves, csodálatos „gyermekével”. Bemutatkoztak, énekeltek, táncoltak, csillogó szemük, kérdő tekintetük Csaba testvéren. Voltak velük nevelők is, ők az előadás után a kiadványaikat, CD-ket, gyerekrajzokat kínáltak, no meg zsíros kenyeret lila hagymával és egy pohár borral.

Röpködtek a százasok a perselynek kinevezett dobozba.

Amikor két könyvet dedikáltattam Csaba testvérrel, meglátta a rajzokat, amelyeket két unokámnak választottam ki. Megnézhetem? S egyenként azonosította az 5-7 éves szerzőket. Aha, Szováta, aha, ez egy cigány gyerek.

Fontos volt neki, hogy tudja, melyeket választottam.

Egy kép egy euróba került. Ezt a „művészek” zsebpénzként megkapják...

Unokáim majdnem összevesztek a képeken, holott mind a hatot (nyolcat?) megtarthatták, nézegethetik...

Az egyik könyvben és a naptáron rengeteg fénykép a gyerekekről. Alig tudtak betelni vele – no meg a róluk szóló történetemmel, tisztelt Olvasó.