Európa kapkod az identitása után, mi megőriztük azt – Sebő Ferenc a Mandinernek (+ videók)
Egész Európa liheg és kapkod, hogy van-e identitása, mi viszont sok szép dolgot megőriztünk az európai identitásalakító anyagokból” – mondja Sebő Ferenc a Mandinernek. A táncházmozgalom egyik atyjaként ismert énekes, dalszerző, népzenekutató, a Felszállott a páva zsűrijének elnöke a néptánc jövőjéről, a hagyomány megtartásáról, a magyar táncház európai hatásairól és a Páváról is beszélt nekünk. Mint mondja: „Sikeres ez a negyven év: nem tudom, a gazdaság vagy a politika területén sikerült-e ennyi eredményt összehozni, mint nekünk a táncházmozgalommal”. Nagyinterjúnk.
– Hogyan értékeli a Felszállott a páva utolsó évadát, amiben a zsűri elnöke is volt?
– Nagyra értékelem, hogy a képernyőkön megjelenik a néptánc. Jó, hogy a magyar közönség lát valamit abból a munkából, amit már sok százezernyi fiatal csinál, és ami párját ritkítja Európában is: hogy egy ilyen kis ország fiataljai bennszülött kultúrával szórakoznak, nem pedig iparilag rájuk nyomott termékekkel. Ez önmagában is nagyon érdekes, de a legérdekesebb, hogy ez az anyag, amivel ezek a gyerekek szórakoznak, és ami szépen fel lett tárva, egy mély gyökerű európai tradíció. Így amikor egész Európa liheg és kapkod, hogy van-e identitása, akkor nekünk nagyon jó ajánlataink vannak, mert mi sok szép dolgot megőriztünk ebből az európai identitásalakító anyagokból. Nem csak jól feldolgozták a tudósaink, hanem a fiatalok felkapták és a saját kedvükre csinálják. Ha ezt Kodály látná, nagyon örülne, ez volt az álma, sokat próbálkozott, hogy legyen ilyen az iskolákban, de nem sikerült neki. Mozgalomszerűen indult el végül a jelenség, és most jut be az iskolába, remélem, nem romlik el a dolog. Sikeres ez a negyven év: nem tudom, a gazdaság vagy a politika területén sikerült-e ennyi eredményt összehozni, mint nekünk a táncházmozgalommal. Az ügyben egyébként világszerte van mozgolódás, a skandinávoknál, Nyugat-Európában, mindenhol voltak ilyen törekvések, csak sehol nem volt ilyen jó a csillagállás. Arra gondolok, hogy nálunk a tudományos feltárás is magas szinten áll és a fiatalok is elmentek a forrásokig. Ismerek sok ilyen mozgalmat. Délkelet-Európában, ahol még ugyanúgy sok hagyományos zene, tánc megvan, de nem mennek el a forrásokig, hanem egyik lemezről másolják a következőt. A mi mozgalmunkban meg lehet mondani, ki melyik prímástól tanulta, amit épp játszik.
– Nálunk több és jobban megmaradt?
– Nyugat-Európához képest igen, de inkább a feldolgozás módjára gondolok. Hogy a mi zenészeink nem csak lemezekről, gyűjtésekről játszanak, hanem elmennek maguk is falura gyűjteni, meghallgatni adatközlőket. Ugye amikor mi mentünk gyűjteni, még éltek azok az emberek, tudtunk velük találkozni, de sokan élnek ma is. Ma egy zeneakadémista a népzene szakon precízen megmondja, melyik falu melyik prímásának a zenéjét játssza. Ezek ugyanis nem egyformák. S mégis olyan pontosan meg tudják közelíteni a játékukat, hogy nehéz különbséget tenni az eredeti és a revival között. Fiatal koromban a popénekesek eleinte nálunk úgy próbáltak énekelni, mintha angolul énekelnének – mert angolul ugye nem tudtak. Micsoda provinciális szellem! Nálunk ezt hamar levetkőzte a mozgalom. Hamar rájöttünk, hogy ez régizene, amelyhez régi, 18. századi technika is tartozik, amely nagyon meghatározza a hangzást. Más hegedűtartás, más vonótechnika, melyet elsajátítva már úgy szólalnak meg ezek a darabok, mint a példaképek. Ez a hangszertechnika: ez arra volt kifejlesztve, hogy egy hegedűs akár háromszáz embernek zenélni tudjon egy lakodalomban, amihez azért kell hangerő. S ezt a régizenei technikát meg lehet tanulni, mint ahogy a nyelvtant, a szókincset is, és így tovább. Nem kell misztifikálni a dolgot. Az elmúlt negyven évben sok tapasztalatra tettünk szert, csak hát erről a mozgalmon kívül kevesen tudnak. Ezért örülök, hogy végre a képernyő is hírt ad erről.
– Jót tesz a néptáncnak, népzenének, hogy a Páva versenyszerű, vagy ez egy kényszerhelyzet?
– Ez egy kényszerhelyzet, a televíziósok ötlete, akik úgy gondolják, hogy ez a téma egymagában nem elég érdekes, ezért ki kell találni valamit, ami miatt megnézik; s ez a verseny.
– Mégis ön volt a zsűri elnöke.
– Igen. Ezeket a kereteket adottként elfogadtuk. Ma már nem divat újat kitalálni, csak koppintani, még a vetélkedőket is licensz alapján készítik, nem találnak ki sajátot. Ez megint csak provincializmus. De mégis csak felvillannak ezek a gyerekek, és a mozdulataikból sugárzik a szépség, az öröm, a zeneiség, ez önmagáért beszél. Ezért vállaltam el, hogy részt veszek ebben. A versenyszellem nagy hátránya, hogy igazságtalan módon olyanokat is ki kellett ejteni, akik nagyon jók voltak. Mindazok, akik eddig kedvtelésből csinálták, most kaphattak egy jó nagy kudarcélményt. Én nem gondolom, hogy a népzenének, néptáncnak csak a pódiumon avagy csak a versenyben és csak a piacon volna helye. Legnagyobb értéke abban van, ha önmagáért csináljuk. Vegyük észre: egy újfajta populáris műfaj bújt elő a semmiből, egy mai, kortárs házimuzsikálás, amelynek történetesen régi és európai értékű gyökerei vannak. Nem azonos az egykori közösségi hagyománnyal, de abból táplálkozik. Elkezdett meghonosodni ez a szórakozási forma, épp akkor, amikor világszerte maga a táncolás megy ki a divatból. Fiatalok esküvőin is egyre többször ez a zene szól, mert köreikben már lassan mindenki tud táncolni. (...)
