Hogyan is döntsünk „pártállamot”? Tisztelt Olvasó!
Azt írja Vásárhelyi Mária a 168 Órában: „Nem bízom abban, hogy ezt a mára kiteljesedett pártállami rendszert választásokon meg lehet dönteni.”
Mit is jelent ez kimondva-kimondatlanul?
Három dolgot:
Magyarországon valójában megszűnt a demokrácia, a szabad választás lehetősége, mivel az ellenzéki pártok nem tudnak hol megnyilvánulni.
Akik a Fideszre szavaznak, azok a fideszes „pártállami” rendszernek vagy a haszonélvezői, vagy a megtévesztettjei.
A mostani, fideszes „pártállami” rendszert csak erőszakos úton lehet és kell megdönteni.
Kérdés: igaza van-e Vásárhelyinek?
Nézzük az első pontot!
De előbb felejtsük el a szokványos kormányoldali ellenérvet, hisz láthatóan semmit sem hat. A köztévén és közrádión kívül bár csakugyan ott vannak a nyíltan ellenzéki, a kereskedelmi és a közösségi médiumok, ám úgy látszik, a szólásszabadság szempontjából csak a közmédiának és a Fidesz-közeli sajtónak jut meghatározó tájékoztató és befolyásoló szerep.
Vajon van-e, lehet-e reális képük a magyar választóknak azokról az ellenzéki pártokról, amelyek ringbe szállnak május 26-án az EP-képviselőségért?
Tegyük fel, hogy általában véve nincs és nem is lehet, mert az átlagos választópolgár csak felületesen követi a politikai eseményeket, és ilyen szólásszabadság-hiányos helyzetben, mint amilyenről Vásárhelyi beszél, ez édeskevés a kimerítő tájékozódáshoz.
Vásárhelyi Máriát és a szóban forgó ellenzéki pártok fő arcait azonban ne tekintsük átlagosnak, sokkal inkább kellőképpen érzékenynek és tájékozottnak. De még e pártok lehetséges választóit, támogatóit se tekintsük átlagosnak, hiszen még a Vásárhelyi felvázolta „pártállami médiaönkény” sem volt képes megtéveszteni őket.
Tudjuk be ennek, hogy minden fideszes „pártönkény” dacára az egyik friss közvélemény-kutatás – a Fidesz mintegy 57%-nyi támogatottságával szemben – 12%-ot jósol az MSZP-nek, 11%-ot a DK-nak, 6%-ot a Jobbiknak, 5%-ot a Momentumnak, 4%-ot az LMP-nek, 2%-ot a Két farkú kutyapártnak, a maradék még kisebb pártoknak pedig 1–1%-ot. Ez így összesen valamivel több mint a fele a Fideszt támogató megtévesztetteknek (Bangóné szavával élve: patkányoknak).
Azt is jelentsük ki gyorsan, hogy a Fidesz „megvezetett” szavazóihoz képest az ellenzéki pártok „meg nem tévesztett” potenciális szavazói, támogatói tisztában vannak azzal, hogy pártjuk kormányra kerülése esetén mi várna Magyarországra, vagyis milyen irányt venne a gazdasági, társadalmi, kulturális fejlődés. S éppen amiatt volna olyan óriási gond és veszély a mostani „demokrácia-deficites” helyzet a közös magyar jövőnk szempontjából, mert ez a nagyon fontos ellenzéki információ nem tud eljutni még több választóhoz, hogy még többen szavazhassanak rájuk, s így végre szabad választáson megdönthetnék a Fidesz egyeduralmát. Ha így történhetne, nem kényszerülne rá az ellenzék, hogy demokrácián kívüli (túli) lehetőségeken agyalogjon.
Tisztelt Olvasó!
Egy mai tisztességes, magára és a demokráciára valamit is adó sajtóterméknek elvileg kutya kötelessége felülemelkedni a pártpolitikán, és mindenféle pártos elkötelezettség nélkül közzétennie a választáson induló pártok átfogó, országépítő programját. Miért ne kezdhetné a sort a Szilaj Csikó saját magával?
Hát azért nem, mert ilyen átfogó programoknak még az ellenzéki médiaoldalon sem lehet nyomára bukkanni. Ha pedig ez igaz, akkor a demokráciát nem az veszélyezteti, amit Vásárhelyi állít – hogy a választók ne jutnának elegendő információhoz –, hanem valami más.
A rendszerváltozás kezdetén még készültek efféle pártprogramok. Csak aztán lassanként kikristályosodott, hogy ezeket bizony a választók ritkán és egyre kevésbé olvassák el. Ígérni, mondani ugyanis sok mindent lehet. Sok beszédnek sok az alja. Az számít igazán, hogy a leglényegesebb, sorsdöntő kérdésekben melyik párt milyen álláspontot képvisel, s ebben mennyire következetes és hiteles. És az számít igazán, hogy ezekről az álláspontokról minden magyar választópolgár tudhat, vagy sem.
Tegyük fel, tisztelt Olvasó, hogy Ön nem azok közé tartozik, aki az ellenzéki médiumok lelkes fogyasztója. Felsorolnék néhány, a jövő szempontjából alighanem a legfontosabbak közé tartozó kérdést, s válassza ki közülük azokat, amelyekre nem tudja a választ:
Melyik ellenzéki pártról mondható el, hogy valószínűleg erőteljesebben képviselné az összmagyarság nemzeti érdekeit, mint a mostani kormánypártok?
Melyik ellenzéki pártról mondható el, hogy valószínűleg határozottabban védené meg az ország határait, mint a mostani kormánypártok?
Melyik ellenzéki pártról mondható el, hogy minden bizonnyal nagyobb gazdasági fejlődést tudna elérni és stabilabb pénzügyi gazdálkodást tudna folytatni, mint a mostani kormánypártok?
Melyik ellenzéki pártról mondható el, hogy kormányra kerülvén a rendfenntartók úgy bánnának a kormányellenes tüntetőkkel, mint mostanság, és nem úgy, mint 2006-ban a DK mostani vezetőjének országlása idején?
Melyik ellenzéki pártról mondható el, hogy mindig éppen olyan következetesen ellenállt a politikai szélsőségekkel való együttműködésnek, mint a Fidesz?
Melyik ellenzéki pártról mondható el, hogy több ízben is kétharmados parlamenti többséghez jutott, ebből következően a támogatói semmiképp sem tekinthetők szélsőségesnek?
Melyik ellenzéki pártról mondható el, hogy a különféle nagyhatalmakkal szemben a leghatározottabban kiáll a magyar érdekek mindenkori érvényesítéséért, vállalva akár az ezzel járó ütközéseket?
Tisztelt Olvasó!
Ha mindegyik kérdésre egyértelmű, határozott választ tudott adni, akkor ez alapjaiban teszi kétségessé, hogy az első pontot illetően igaza lenne Vásárhelyi Máriának. Bátran kijelenthetjük, hogy 2010 óta bármit csinált is a Fidesz a hazai demokráciával, egészen bizonyos, hogy az ellenzéki pártokról való ismeretszerzést meg nem akadályozta, s ezért május 26-án semmiféle igazi akadály nem tornyosulhat egy valóságosan szabad, valóságosan demokratikus választás elé.
Nézzük a második pontot!
Itt viszonylag könnyű dolgunk van, ugyanis tényszerűen megállapíthatjuk:
Ha valamely ellenzéki pártnak már volt alkalma kormányozni (ld. az MSZP-t és a DK-t), akkor a szavazók már nyerhettek fogalmat arról, hogy mostani ígéreteiknek és szólamaiknak mekkora a valóságfedezete. Ha korábbi választási eredményeiket nem sikerül elérni vagy meghaladni, illetőleg választási bázisukat nem sikerül még a korábbi szintre sem emelni, akkor ezért semmiképpen sem a médiabeli „demokráciadeficit” a felelős, hanem az a tény, hogy összességében rosszabb kormányzati eredményt értek el, mint amilyet az ígéreteik alapján várni lehetett. Magyarán: megtévesztették, becsapták választóikat.
Amelyik ellenzéki pártnak pedig még nem volt alkalma kormányozni, arról nem tudhatjuk előre (legfeljebb sejthetjük), hogy ígéreteinek mennyi a valóságfedezete, ezért náluk mindenképp fennáll a megtévesztés lehetősége, teljesen függetlenül attól, létezik-e „pártállami rendszer”, vagy sem.
Ugyanez pedig sokkal kevésbé mondható el a Fidesz–KDNP-ről, mivelhogy egyhuzamban már kilencedik éve van kormányon. A várhatóan rá szavazó 57% elsöprő többsége nem puszta ígéretekre és szólamokra kénytelen hagyatkozni, hanem kilencévnyi valóságos teljesítményre. Magyarán, e választói körben sokkal kevésbé áll fenn a megtévesztés esélye és veszélye. Az viszont valóban lehetséges, hogy ez az 57% voltaképpen a haszonélvezője a fideszes „pártállami” rendszernek. De lehet-e demokráciában ennél többet kívánni, mint hogy ilyen sokan részesüljenek a rendszer hozamából; összehasonlíthatatlanul többen, mint ahány csókos (oligarcha) egyáltalán létezhet?
S akkor jöjjön a harmadik pont!
Igaz-e tehát, hogy a mostani, Fideszes „pártállami” rendszert csak erőszakos úton lehet és kell megdönteni?
Mindenekelőtt azt kell eldönteni, hogy elméletileg mit lehet kezdeni ezzel a bizonyos 57%-kal. Lehet-e bármiféle alapos okkal, cáfolhatatlan logikával kijelenteni, hogy ezek jobban meg lennének tévesztve, mint az ellenzékre szavazók? Hogy ez az 57% semmiképp nem tartozik a démoszhoz?
Nincs ilyen alapos ok, nincs ilyen cáfolhatatlan logika, nem lehet efféléket kijelenti.
Akkor viszont azt kell leszögeznünk, hogy aki ennek az 57%-nak valamiféle erőszakos – anarchista, bolsevista – módszerrel keresztbe akar tenni, mindenféle látványos ijedezése ellenére sem nevezhető a demokrácia szószólójának.
Antidemokratának már sokkal inkább, tisztelt Olvasó.
