Életközpontúság vagy civilizációs halál? (Németh István tanulmánya)
- dombi52
- 59 perccel ezelőtt
- 13 perc olvasás
Egy civilizációs korszak végére értünk. Az eddig működő világuralmi rendszer fenntarthatatlannak tűnik.
A kiépült globalizmus működését az állandó konfliktusok (a vám- és valódi háborúk), az erőszakra támaszkodó, egymást a globális összekapcsoltságból kizárni óhajtó mentalitás és ennek ellenreakciója, a dollár világvaluta szerepének meggyengülése, a globalista haszonszerzés késleltetett visszaütése (Kína, Vietnám, India gazdasági teljesítményének és az egész világot olcsóbb és jó áruval történő ellátási képességének megjelenése), a fegyverkezési hajsza, a világ túladósodottsága mind-mind e korszak végét jelzik előre. Úgy tűnik, hogy a korlátlan parazita haszon leszívásra épülő gazdaságszervezési modell végső összeomlása felé tart. Ez civilizációs halált okozhat – a létkörülmények radikális leromlását, a belső szétporladást, anarchiát.
Létezik-e megoldás ennek a káosz felé tartó rendszernek a megújítására?
A világot uralni próbáló hatalmi központ megoldási javaslatként meghirdette a Great Reset programját, és nyíltan világkormány felállítását tűzte ki célként. Ez a program minden létformát befolyásolni kívánó uralmi rendszer kiépítését jelenti. A „túl sok” leépítésére, a gazdaság irányított lelassítására törekszik, a „fenntarthatóságra” hivatkozva. E program kritikáját már sokan megfogalmazták, én csupán jelezni kívánom, hogy halad előre menetrendszerűen, birodalmi nyomás formájában.
Ebben a zavaros időben hirdette meg nagy többséggel megválasztott új kormányunk a rendszerváltást.
Ha a Great Reset nem megoldás, akkor mi lehet a B-terv, a menekülési út?
Ilyen út lenne a rendszerváltás?
De mit jelent valójában a rendszer és mit kívánunk leváltani?
Rendszerváltás vagy hatalomváltás?
A rendszer egymással kölcsönhatásban álló elemek rendezett egysége, amely valamilyen közös cél érdekében, határozott szabályok szerint működik.
Legfőbb jellemzői (Ludwig von Bertalanffy szerint):
Struktúra: Az elemek és a köztük lévő kapcsolatok meghatározott szerkezete.
Célratörés: A működés egy bizonyos állapot vagy eredmény elérésére irányul.
Nyitottság: A környezetével folyamatosan anyagot, energiát vagy információt cserél.
Önszabályozás: Képes a külső hatásokhoz alkalmazkodni és a belső egyensúlyát fenntartani.
A rendszer nem abszolút létező (entitás), csak más rendszerekbe ágyazottan értelmezhető (a nyitottság ezt jelenti). Ha nem értjük vagy rosszul értelmezzük a környezetet, akkor a rendszer célratörését nem leszünk képesek az önszabályozással biztosítani, amely alá rendeljük a struktúrát és a működtetési szabályait.
Nem véletlen, hogy a mesterséges intelligencia is konkrét rendszerekről beszél csak, például:
Informatikai rendszerekről: Hardverek és szoftverek hálózatba szervezett együttműködése (például a számítógépes operációs rendszerek vagy a vállalati adatbázisok).
Biológiai rendszerekről: Az élő szervezetek felépítése és működése (például az emberi idegrendszer, keringési rendszer vagy egy teljes ökoszisztéma).
Társadalmi és gazdasági rendszerekről: Emberi kapcsolatok és intézmények által alkotott struktúrák (például az adórendszer, az oktatási rendszer vagy a jogrend).
Fizikai és természetes rendszerekről: Anyagi részecskék vagy objektumok törvényszerű egysége (például a bolygókat tömörítő Naprendszer).
Mindezek tükrében milyen rendszerváltásról beszélhetünk?
Valószínűleg a társadalmi és gazdasági kapcsolatok átrendezéséről van szó, ami mögött hatalmi erőnek kell kibontakoznia. A rendszer lelkét társadalmi-gazdasági téren a hatalmat valóban birtoklók határozzák meg (függetlenül attól, hogy mit mondanak).
A hatalmat valóban gyakorlók személye már jó ideje – ma is – rejtett. Akik a nyílt színen megjelennek, azok a mögöttes törekvések végrehajtására kiszemelt személyek. Valamennyi mozgásszabadságuk lehet, de ennek mértéke a mögöttes erők belső harcának a függvénye.
Végső soron egy állam felső vezetői szintű szabadsága attól függ, hogy melyik hatalmi kör tud rá nagyobb hatást gyakorolni. Ezt nevezem uralkodó erőtérnek. A rendszerváltás helyett őszintébb megfogalmazás a hatalomváltás kifejezés használata lenne.
Nem kívánok politológiai elemzésbe kezdeni a választás eredményét illetően, de annyit leszögezhetek, hogy a társadalmi-gazdasági működés terén valóban sok probléma halmozódott fel.
A felszínes következményekről szóló vita érintetlenül hagyja a valódi kiváltó okokat
Ebből a probléma halmazból a lényeg kiemelése és annak redukálására, kiiktatására való törekvés valódi javulást hozhat, szemben a részproblémák részmegoldásaira való törekvéssel, amikor az egyik törekvés a másik törekvést és különösképpen a teremtett világ belső rendjének érvényesülését korlátozza, hatástalanítja. A „szakterületek” széttagoltsága, „elvakultsága” nehezíti a holisztikus, az egészre irányuló vizsgálódást.
A problémaelemzés szempontjából fontos felismerni azt, hogy végső soron minden a teremtett világ környezetében létezik, azzal vagy együttműködve vagy egyéni érdekből azzal szembe szegülve.
A világon minden él és egymással kapcsolatban van.
Az emberi társadalmi-gazdasági kapcsolatok terén eljutottunk egy olyan kényelmi civilizációs csapdába, hogy
alapvető létfenntartási képességek birtoklása nélkül létezünk egy technikára támaszkodó civilizáció elkényelmesítő bűvöletében, aminek a fenntarthatósága már a közeljövőben is erősen kérdéses.
Az élettel nem összeegyeztethető módon próbálunk létezni. Ezzel életlehetőségeink további beszűküléséhez járulunk hozzá.
Végtelenül kiszolgáltatott helyzetbe hoztuk magunkat, amelyben létfenntartásunk is mások kezében van.
Az alapkérdés az, hogy mi fontosabb:
életben maradjunk-e, vagy
hatékonyabbak, versenyképesebbek legyünk-e valaki nagyobb haszna érdekében?
Mindkét cél mögött valamilyen irányítási modell húzódik meg.
A jelenlegi uralkodó irányítási modell a második cél valóraváltását segíti.
Ennek a modellnek a megváltoztatása nélkül a következmények sem fognak változni.
Ha élni szeretnénk, akkor az életközpontúságot kellene törekvéseink célkeresztjébe helyeznünk. Ez lenne a valódi rendszerváltás.
Mivel az uralkodó erőtér az egyéni érdekközpontúságot
az egycélú hatékonyságot és a másokat legyűrő versenyképesség fokozását,
a parazita haszonleszívást
helyezi a fókuszba, ennek a működési modelljén próbálom bemutatni a káoszba süllyedés okát és a kilábalási lehetőség irányát.
A leépülés
Ez a káosz a leépülésben, a kiszolgáltatott elemekre való széthullásban jelentkezik: fokozatosan számolódik fel minden lehetséges élettér az egyedek körül.
Mindenekelőtt azt kell felismernünk, hogy a mögött a spanyolfal mögött, amelyet az uralkodó társadalmi erőtér létmódként ránk kíván kényszeríteni, van egy sokkal meghatározóbb és lényegibb természetes létmód, ami a teremtett világba történő harmonikus, éltető, kiteljesítő beilleszkedés létmódja. Ez ősi természetes létmód, amit hosszú évezredeken keresztül követett az emberiség és ami folyamatosan erodálódott a magánérdek és magánhatalom fokozatos kibontakozása eredményeként.
Korunk kritikus törésvonalát nem a jobb és baloldal vagy lokalitás-globalitás szemben állásában látom, hanem az egyéni érdekközpontúság korlátlan érvényesülésében az életközpontúsággal szemben.
Reálisan megítélve, az egyéni érdekközpontúságot túlhangsúlyozó uralkodó erőtér „alulról” történő megváltoztatásának az esélye a 0-hoz közelít. Ennek ellenére nem érdemes feladni azt, hogy az alapvetően életellenes uralkodó erőtérben helyileg védett életteret próbáljunk kialakítani.
A lokális túlélést biztosító védett életteret az uralkodó erőtér szorítása mellett, azzal párhuzamosan, abba beillesztve kell kiépíteni.
Ezt testesítette meg egyko
r a Hangya szövetkezeti hálózat. Ezt a hálózatépítési szemléletet kell ismét életre kelteni.
Az útkeresés
Három dologra érdemes összpontosítani az útkeresés során:
az életközpontúság megértésére
a megvalósítási képességre
az életközpontúságot kiépíteni képes rendszerképző erő létrehozására.
1. Életközpontúság
A teremtett világ belső rendezési elve az életközpontúság: az egymással kapcsolatban lévő élők együttes fennmaradására, kiteljesítésére való együttes törekvés, részvétel a teremtésben. Ez nem jelenti monokultúra megjelenését: pontosan az egymás ellen saját fennmarásukért küzdőknek a többi fél számára is elfogadható dinamikus egyensúlyra való törekvését jelenti. Lehetnek kilengések, de idővel a visszaszabályozás (visszarendeződés) is bekövetkezik. Ez a teremtett világgal harmóniában álló dinamikus egyensúlyra való törekvés az életközpontúság.
A teremtett világ törvényszerűségei a génekben, a természeti törvényekben vannak kódolva. A kristályok nem véletlenül maradnak erős kötésben, a növények, állatok viselkedése kódolt. Az ember – amellett, hogy részben ő is kódolt – rendelkezik tudattal és önálló akarattal. Van képzelete, és megfogant gondolatainak a megvalósítására is törekedhet (van szabad akarata). Ha ez a törekvés összhangban marad a teremtett világ törvényszerűségeivel, akkor az életközpontúság érvényesülése biztosított. Ha viszont az ember saját egyéni érdekét úgy fogalmazza meg, hogy az összeegyeztethetetlen az életközpontúsággal, akkor előbb-utóbb a teremtett világ belső törvényszerűségei az ellene kiépített rendszereket összeomlasztják.
A teremtett világban való létezést az önálló akarattal rendelkező embereknek maguknak kell megszervezniük oly módon, hogy mindazt, amire életvitelük szempontjából szükségük van, szervezett munkamegosztással, az őket körülvevő teremtett világgal lehetőleg a legnagyobb összhangban állítsák elő.
Az igényelt javak és előállításuk érdekében szervezett munkamegosztás határozza meg nagy mértékben a létezés feltételeit.
Vagyis a természet önszerveződése mellé az emberi szabad akaraton alapuló szerveződések is megjelentek és egyre komplexebb rendszerekké szerveződtek.
A mai katasztrofális helyzet végzetesen eltorzult, célt tévesztett társadalmi munkamegosztási rendszer kialakulásának a következménye, amikor az extenzív bővülés, a parazita élősködés lehetőségei leszűkülnek, kimerülnek.
Ma egy kiteljesedő süllyedésben vagyunk, a teljes összeomlás felé haladva.
A teremtett világ törvényszerűségei melletti emberi szerveződések természetes megnyilvánulása az életvitelt szolgáló szervezett munkamegosztás működtetése.
Az életvitel tág fogalom. Egyesek számára az alapvető létfeltételek is nehezen (vagy csökevényesen) biztosítottak, mások számára a hivalkodó pazarlás jelenti az életvitelt. Az uralkodás valódi mozgatója azonban a hatalomvágy, a világ egyre nagyobb része feletti uralom megszerzése. Amihez sokak támogatását is meg kell vásárolni vagy kizsarolni.
Az emberiség életben maradásához legalább az alapvető létfenntartási javak előállítási képességét kell fenntarthatóan biztosítani.
A létezés alapfeltételei:
a táplálékhoz és a vízhez történő hozzáférés
a lakhatás
a ruházkodás
a szerető közösséghez tartozás
a közösségi szolgáltatásokhoz való hozzáférés
Ahhoz, hogy ez is élő rendszerként viselkedhessen, védőburokkal rendelkező belső élettereknek kell létrejönniük együttműködő közösségek körül, a teremtett világ egyéb rendszereihez harmonikusan kapcsolódva.
Az alapkérdés tehát az, hogy
LEHET-E HELYILEG VÉDETT ÉLETTERET KIALAKÍTANI ALAPVETŐEN ÉLETELLENES URALKODÓ ERŐTÉRBEN?
Az egyéni érdek nem iktatható ki, hiszen ebben jelentkezik az egyed önazonosságra (identitásra) való törekvése. A valódi kérdés az, hogy
a valóban életközpontú szemlélet mennyire képes kordában tartani, értelmes kompromisszumokra kényszeríteni az egyéni érdekközpontúságot?
Megjelenik-e az ELÉG korlátja az egyéni érdekérvényesítésben vagya korlátlanság illúzióját bizonyos késleltetéssel az élők rendszere dönti majd romba?
Az ELÉG érvényre juttatása közösségi belső szabályozással a kulcskérdés.
2. Megvalósítási képesség
Az életvitelhez szükséges javak (termékek, szolgáltatások) szervezett munkamegosztásban állíthatók elő. Ennek a munkamegosztásnak a szervezése dönti el a társadalom életkörülményeit, életlehetőségeit.
Az anyagi világban (háromdimenziós létünkben) bárminek az előállítása szervezett együttműködésben alkalmazott tudás és anyag/energiafelhasználás eredménye. Ennek a szervezett együttműködésnek a modellje az értékáram, amely a végeredmény mint előállítandó érték érdekében mozgósított erőfeszítés ábrázolása:
aktív átalakító műveleteket képviselő csomópontok és
azok bemeneti szükségleteit képviselő élek hálózata.
Az értékáram a végtermék érdekében aktivizált csomópontok vonulata, de ez csak akkor hajtódik végre, ha csomópontjaiban aktív szereplők hajtják végre az előírt feladatot.
Az aktív szereplők az uralkodó erőtérben gazdálkodó egységek, amelyek szintén élő lények. Életben maradásuk rentábilis működésüktől függ. A rentabilitást pénzben kifejezve méreti az uralkodó erőtér: vagyis több bevételre kell szert tenniük, mint amennyit a cél elérése érdekében ráfordítanak. Következésképpen „pénzgyárként” kell működniük.
Az uralkodó erőtér rendszerképző ereje az egyéni érdekérvényesítés.
Minden betartandó szabály ezt a célt szolgálja, többek között a könyvelés szabályai is, amelyek a szereplők működési eredményességét, valamint az együttműködés elszámolási szabályait érintik. Ebben csak a megvásárolt erőforrások érintettek, azok a járulékos károk, amelyek később vagy máshol jelentkeznek, kihagyhatók az elszámolásból (externáliák).
A szereplők (a gazdasági egységek) ebben a környezetben csak addig maradhatnak életben, amig jövedelmezően (rentábilisan) működnek, vagyis képesek finanszírozni működésüket saját bevételeikből (vagy ezt kiváltó hitelekből). Bármit is tesznek, „pénzgyárként” kell működniük, méghozzá úgy, hogy teljesítményükre a jövőben is szükség legyen (vagyis ötletesen meg kell találniuk, mire van vagy mire támasztható kereslet, és azt fizetőképes vevőknek el is kell tudniuk adni). Ez japán szóhasználattal (lean szemlélettel) toló működés: amikor az eladó próbálja a vevőre rátolni a teljesítményt. Ha elillan a fizetőképes kereslet, értelmetlenné válik a vevőre tolt teljesítmény előállítása.
A pénz nem egyszerűen értékmérő, amit az egymás közötti elszámolásban használnak, hanem hatalomgyakorlási eszköz is. Pénzt csak kevesek bocsáthatnak ki, és ezt a pénzt igénylőknek kamatostól kell visszafizetniük. A banki szolgáltatások sem ingyenesek, ami szintén drágítja a működést. A pénzt egyesek a semmiből teremtik és busás hasznot húznak belőle. A pénzhatalom befolyásolni képes a megvalósítható értékteremtő együttműködéseket, mert nem vagy nagyon kedvezőtlen módon hajlandó finanszírozni egyes vállalkozások pénz (vagyis másoktól megvásárlandó teljesítmény) iránti igényét.
Az értékáram mentén történő előrehaladás nemcsak amiatt akadhat el, hogy a bemeneti (anyagi/szolgáltatási) teljesítményt a megelőző lépés nem teljesíti, hanem amiatt is, hogy a teljesítményt fogadó nem tudja kifizetni azt az ellenértéket, amit az előállító saját fennmaradása érdekében kér.
A társadalom túlnyomó többsége arra kényszerül, hogy megkeresett jövedelméből vásárolja meg létfeltételeit (és aki teheti, luxus fogyasztását). Jövedelmet általában csak megfizetett munkáért lehet szerezni (a szociális juttatások mások teljesítményének ellenértékéből levont adók újraelosztásából származnak). Kritikus tehát, hogy legyen megfizetett munkalehetőség.
Akik viszont a munkalehetőségeket biztosítani képesek, azoknak egyre „hatékonyabb” (vagyis egyre nagyobb egyéni hasznot hozó) módon kell dolgozniuk: ha gépekkel, robotokkal, mesterséges intelligenciával olcsóbban tudnak termelni, akkor a drága munkaerőt elbocsátják.
Ekkor viszont az általános vásárlóerőt csökkentik, és nemcsak a munkanélküliek fognak nélkülözni, hanem azok a toló szemléletben működő vállalkozások is csődbe mennek, akiknek a teljesítményére nem marad fizetőképes vevő. A világ úgy kezd átalakulni, hogy gépek (digitalizáció és mesterséges intelligencia) veszik át a munkamegosztáson keresztüli teljesítmény előállítást (amit többségében ismét gépi rendszerek fognak felhasználni), az ember mint felesleges tényező kimarad a teljesítmény előállítási folyamatból. Könyörületes módon lélegeztető gépen tartható az emberiség egy (engedelmes) része a digitális valután alapuló alapjövedelemmel, amíg a teljesítmény egy része „ajándékba” odaadható.
Lényeges szempont, hogy mire irányul a munkamegosztáson alapuló együttműködés és az mennyire tartós (meddig marad meg a méltányos belső elszámoláson nyugvó összetartás).
Ha valódi használati érték előállítása az elsődleges cél, akkor minden kistérségben (tájegységben) a természetes módon elérhető erőforrásokra alapozva, az ottani tudásra támaszkodva, amit emberek hordoznak, összeállíthatók azok az értékáramok (cselekvési vázlatok), amelyek az alapvető szükségletek jelentős részét biztosítani képesek. A helyben nem biztosítható teljesítményeket, amelyeket a kistérség közössége fontosnak érez, meg kell vásárolni kívülről, amihez saját teljesítményeikből bizonyos többletet kell előállítaniuk (eladásra vagy cserére). Az elsődleges cél a közösségi önellátás (autarchia) biztosítása és csak a valódi „felesleg” kerül ki a külvilágba (a védőburkon kívülre). A tudásszint emelésével (jobb technológiával), szervezettebb együttműködéssel javítható az értékelőállítás hatékonysága (több értékesíthető „felesleg” előállításával, amellyel megvásárolhatók olyan javak, amelyek tovább feldolgozásával a létfenntartás újabb területei fedhetők le).
Az így kialakított értékáramok mások, mint a világ legfejlettebb technológiáján alapuló értékáramok. Ilyen fejlett értékáramok végrehajtási képességét egyrészt helyi tudáshiány, de alapvetően a pénzhiány akadályozza. De mi szükség van korlátozott vevői igény esetén a legkorszerűbb, leghatékonyabb előállítási technológiára (például a növénytermesztés, állattartás, kenyérgyártás, élelmiszer feldolgozás terén), amikor alapvető létfenntartási javak tekintetében a helyi (vagyis kevés számú fogyasztói) igény kielégítése a feladat? Ugyanakkor, amíg pénz közvetítésével történik az üzleti és megélhetési kapcsolattartás, munkaalkalomra van szükség a gazdaság működtetéséhez, a vásárlóerő fenntartásához.
Az önellátás (autarchia) azt követeli meg, hogy minden szükséges feladatot valaki helyileg végrehajtson. Egykor egy paraszti családi gazdaságban ez teljesült. Ma már az emberek válogatnak és bizonyos munkákra még magas bér felkínálása mellett sincs jelentkező (amíg valahonnan jövedelmet tudnak szerezni). Ez az alternatív jövedelemszerzési lehetőség fog a közeljövőben megszűnni. A munkanélkülivé válók viszont tudatlanok a helyi értékáramba való bekapcsolódás számára. Jó indulattal betaníthatók, ha fogékonyak és szorgalmasok. Együttműködésük jutalma az életben maradás lehetősége.
Élő rendszerek egymásba ágyazott életterekben jöhetnek létre. Fontos egy-egy élettér határainak a megfogalmazása, védelme, fenntartása. A teljesen nyitott rendszerek képtelenek a saját erőn alapuló túlélésre, az önrendelkezés megvalósítására, mert nem rendelkezhetnek a túlerőben lévő külső hatalom elleni „létvédő” harchoz szükséges erőforrásokkal. Csak védekezésre képtelen prédák lehetnek, amíg a külső hatalomnak szüksége van rájuk. Utána a cselekvésképtelen magárahagyottság.
Ezért életveszélyes az, hogy nyitott határok mentén egyesek korlátlanul elláthatják a fél világot olyan termékekkel, amelyek helyben is előállíthatók. Agráriumunk leépülése ékes példája ennek. A dömping áron behozott termékek a haszonmaximalizálásra törekvő kereskedők révén gazdaságtalanná tesznek minden áruelőállítást. Még az is meg fog szűnni, aminek helyi élőállítási képessége ma még megvan.
A pénzgyári működés eltorzítja az életet valóban szolgáló és annak fenntartásához szükséges értékáramok természetes modelljét, mert a kritikus csomópontok birtoklása lehetővé teszi az értékáramok menti áramlások elterelését egyesek maximális haszna érdekében.
Az uralkodó erőtér életellenességének ez a „pénzgyári” működés az alapvető oka.
Ez pedig csak a csomópontok közötti mozgás elszámolásának méltányos voltával korrigálható.
Méltányos elszámolás pedig csak szövetségben, együttműködő (és nem egymást legyőzni óhajtó) gazdálkodó egységek között remélhető. Kiszipolyozó kereskedelmi közvetítés minden együttműködést megöl.
Kulcskérdés tehát, hogy legalább az alapvető létfenntartási javak előállítása érdekében egy szövetségi rendszer keretei közé legyünk képesek behozni az életet valóban szolgáló javakat előállító értékáramokat.
Egy hálózatos együttműködés mint rendszer csak akkor jöhet létre, ha a potenciális részek között az organikus létezéshez (az együttéléshez) szükséges kapcsolódások megvannak, vagyis az összetartozás erőtere megteremtődik.
Ezt szervezni kell. Pontosan ez jelenti a legnagyobb problémát.
Az életközpontúságot kiépíteni képes rendszerképző erőt kell megteremteni az egyéni érdekérvényesítés szorításában.
3. A rendszerképző erő lokális lecserélése
Az uralkodó pénzgyári erőtérben a rendszerképző erő (a tevékenységeket egységbe összerendező erő) a pénzgyarapítási vágy, ami kínálat tolás révén valósul meg.
Ezt a rendszerképző erőt kell – legalább lokálisan és célirányosan – kicserélni egy védett élettér teremtési törekvéssé.
Ebben a védett élettérben a megcélzott alapvető létfenntartási javaknak szükséglet-vezérelt, vagyis japán szemléletben húzó módon kell előállniuk és méltányos módon eljutniuk a vevőkhöz, tartós érdekközösségben.
A tartós érdekközösség azt jelenti, hogy nem pillanatnyi döntések formájában történik a vevői vásárlás (ha valahol olcsóbb az „annak látszó”, akkor ott vásárlok), hanem elkötelezem magam arra, hogy ha az igényem szerinti dolog előállítására valaki szintén elkötelezi magát, akkor tőle vásárlok az előre rögzített, mindkét fél számára méltányos áron. A közvetítő kereskedelmet pedig érdekközösségünkön belülre hozom, azt is méltányosan kifizetve (megakadályozva a méltánytalan profit kiszívást életterünkből).
Ez azt jelenti, hogy
a vevői szükségletet egyre tágabb körben kielégíteni képes teljesítőkkel megszervezett,
minőségi teljesítményt garantáló teljes értékáramok ráhatási körön belülre hozatalával (méltányos belső elszámolással)
a szükséges teljesítményt ki kell húzni.
A reálisan kielégíthető vevői igények ráhatási körön belül bővülő megvalósítási képességével ez a védett élettér folyamatosan gazdagítható.
Ennek a megvalósítására egy új összehangoló-irányító szervezetet kell létrehozni, amely
az élet szigetének nevezhető életközpontú együttműködést teremt a védett élettéren belül a maga belső szabályaival.
A szabályozás egy fővállalkozási szerződésrendszer keretei között valósítható meg, az összes érdekelt részvételével alapított szövetkezet formájában. Ez a szövetkezet
a teljesítők által elfogadott (tartalmi, árbeli és időbeli) megállapodások alapján történő teljesítések vevőhöz juttatását, a tranzitáló kereskedelmet bonyolítja,
minőségi követelményeket fogalmaz meg a tagsággal egyetértésben, amelyek betartását felügyeli is,
fejlesztési lehetőségeket tár fel (új értékáramok behozatala, a tevékenységek minőségének, hatékonyságának javítása, új kapcsolatok kiépítése más lehetséges szövetségesekkel stb.)
a közösen elhatározott fejlesztések projektjeit irányítja.
Gyakorlatilag a védett élettér szellemi központjának a szerepét tölti be.
Ez a működésmód csak az együttműködés keretei között jelent bármiféle korlátozást a tagok számára, e kereteken kívül minden érintett teljes szabadságot élvezhet tevékenységének szervezésében.
A fővállalkozói szerződéseken kívül teljes gazdasági szabadsága marad a termelőknek, akik csak a szövetkezet felé vállalt teljesítmény tekintetében köteleződnek el, de ez a vásárlási szabadság megmarad a vevőnek is a fővállalkozáson kívüli dolgok megvételében.
Ez egyfajta tevékenység megosztást jelent: külön kell választani a védett élettéren, vagyis az élet szigetén belüli elkötelezettséget és a gazdasági szabadságot.
Ez az együttműködés nem alakulhat ki spontán módon, mert az uralkodó erőtér pontosan a kiszolgáltatottság kiteljesítése felé terel.
Állami szinten előírható lenne az élet szigeteinek a kiépítése, például az egykori LEADER mozgalom mintájára. Kérdés, hogy erre az uralkodó erőtérben nyílik-e rés? A LEADER mozgalom már húsz éve elhalt, talán már EU sem támogatná.
Önkormányzati szinten sok lehetőség kínálkozhat (pozitív példa Rozsály esete), de ez sem szemléletileg, sem finanszírozási képességekkel pillanatnyilag nincs alátámasztva.
Sok városban élő (vagyis saját termelési képesség nélküli) család tömörül kosár közösségbe, hogy megbízható termelőktől rendszeresen vásároljon, saját egészsége megőrzése és a minőségi termelést végrehajtani képes termelők életben tartása érdekében.
Kulcskérdés tehát, hogy fizetőképes kereslet fenntartása mellett ez a ciklikus áruáramlás megmaradjon, legyen értelme termelni. Hogy ne semmisüljön meg teljesen az agrárium „gazdaságtalanság” miatt (vagyis az „ennyiért nem érdemes fáradni” hangulatában).
Ma még van munkaalkalom, van városi jövedelemszerzési képesség, amire alapozva méltányos áron történő értékesítési lehetőséggel életben tartható a paraszti réteg, amelyik az életközpontú létezés fenntartásában nélkülözhetetlen szerepet tölt be.
Ha halad tovább a Great Reset,
a városi lét egyre elviselhetetlenebb lesz és a városi munkaalkalmak is fokozatosan eltűnnek. A túlélés feltétele valamely önellátó közösséghez való tartozás lesz. Az élet szigetei koncepció pont ezt segíti elő.
Nem csupán az élelemmel való ellátásra kell fókuszálni, bár kiindulásként ez a leginkább felfogható irány. A Great Reset kibontakozásával az alapvető létfenntartási javak erős beszűkülése várható, így az élet szigetei mozgalomba fokozatosan a többi elemet is be kell építeni.
Védeni kell a munkaalkalmakat a többi területen is azzal, hogy ezeket a képességeket folyamatosan fenntartjuk. Hogy pénzben vagy teljesítménycserében fogjuk a méltányos elszámolást megvalósítani, az a külső kényszer érvényesülésétől függ. Ha terrorral letörik az életközpontúságot, akkor nincs sokkal több lehetőségünk, mint ami a Rákosi-rendszer fénykorában megvolt.
A túlélés kulcsa minél több kistérségben az önellátási képesség kiépítése, fejlesztése.
Ez a minden teljesítményt „éhbérért” exportálni igyekvő gazdaságpolitika feladását és az élet szigeteinek a koncepcióját követő kettős gazdaságpolitika érvényesítését jelenti:
elsődleges az alapvető létfenntartás hálózatos biztosítása (beleértve a közösségi szolgáltatások megcélozható legtágabb körét)
és csak ezen felüli teljesítmények exportját erőltetni, amíg erre szükség van.
Az egyre kiteljesedő kiszolgáltatottsági fenyegetést minél több helyen fel kellene ismerni és
színre kellene lépni olyan önzetlen szervező egyéniségeknek, akik méltányos áron (és nem haszonmaximalizáló vállalkozói személettel) szervezik e közösségeket. Ez az utolsó esély az életközpontúság maradványainak a megőrzésére.
Összefoglalás
Az előbb vázolt szemléletben történt az egykori Hangya szövetkezeti mozgalom kiépülése és prosperálása. Ez azt bizonyítja, hogy száz éve még érvényre juthatott a lokális életközpontúság.
Az élet szigetei szövetkezet működtetésének koncepcióját és várható előnyeinek a bemutatását is tartalmazza a
IV. része.
Az itt ismertetett gondolatok bővebb kifejtésben a Szilaj Csikó korábbi számaiban, különösen az önrendelkezés felé vezető úttal kapcsolatos cikkeimben olvashatók.
Az élet szigeteivel behálózott élettér kialakítása alapvetően nem pénzkérdés, hanem szemlélet váltáson alapuló elkötelezettség kérdése.
Az életközpontú élettér működtetéséhez szükséges képességek a társadalomban rendelkezésre állnak, csak ezek mozgósítását más rendszerképző elv érvényesítésére kell alapozni:
ne a pénzgyarapítási vágy,
hanem a védett élettér teremtési törekvés legyen fő mozgósító erő.
Annak idején a Hangya sikerének a titka a kereskedelem közösségi ráhatáson belülre hozatala volt (vagyis nem a kereskedelmen keresztül megszerezhető haszon, hanem a valós szükségletek hálózatos, méltányos elszámoláson alapuló kielégítési képességének a biztosítása).
Ennek megfelelő mai cél a védett élettér megteremtése, vagyis a gazdasági együttműködés életközpontú szervezésének előmozdítása. Ahogy annak idején a kereskedelmet meg tudták tanulni az együttműködők, az élet szigeteinek a működtetését is meg lehet tanulni, ha valakik méltányos áron hajtják végre egy-egy közösség érdekében ezt az összehangoló-irányító feladatot.
Ahogy az élő emberi szervezet is egymásba ágyazott életterek együttműködő rendszere, vagyis belülről-alulról megalapozottan jön létre, az élet szigeteinek a kibontakoztatásához is egészséges lelkületű, a méltányosság elvét elfogadó, nagylelkű együttműködőkre van szükség. Vagyis a változást mindenkinek magában kell elindítania. Önző, irigy, gátlástalan emberek csak mások kiszolgáltatottságát fokozzák és visznek a civilizációs megsemmisülés felé.
A nagy kérdés az, hogy mindez, amit felvázoltam, csak utópia vagy megvalósítható változás?
Kapcsolódó cikkünk:
