VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

Az árulás napja


Igen, november 4-e volt az a nap, amikor elárulták a magyar népet.

A világ legnagyobb szárazföldi hadserege, a szovjet, kétszázezer katonával, kétezer tankkal, 290 harckocsival, 120 páncélozott járművel hajnalban megtámadta Magyarországot. Egy maroknyi, néhány ezer forradalmár védte Budapestet, néhány száz, a felkelőkhöz átállt katona vette fel a harcot a gigantikus szovjet haderővel szemben és azok az egyetemisták, bányászok, munkások, akik úgy érezték, hogy az alig megszerzett szabadságot nem adhatják fel. Dávid harcolt a Góliát ellen, a százszoros túlerővel szemben.

Talán naivitása, tájékozatlansága miatt, nem tudni, de sajnos csak részben volt igaz a beszéd, amit 1956. november 4-én, hajnal 5 óra 45 perckor Nagy Imre miniszterelnök a rádióban mondott a parlamentből, aminek szövege így hangzott: „Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság minisztertanácsának elnöke! Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak a főváros ellen, azzal a nyilvánvaló céllal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével.”

Akik hallották ezt a segélykiáltást, azok beleremegtek. Tudták, hogy a forradalomnak és a szabadságharcnak vége. De nem tudták, hogy csapataink, mármint a reguláris hadseregünk nem áll harcban a szovjet hadsereggel, hanem a laktanyákban várakozik a tűzparancsra. A parancs nem érkezett meg, akik felvették a kesztyűt és harcoltak, az a magyar nép volt, a Corvin-köziek, a Széna tériek, a Tűzoltó utcaiak, a Móricz Zsigmond körtériek, a Budai Várbeliek, a Baross tériek, a csepeliek, a pesterzsébetiek és számos fővárosi városrész szabadságharcosai, akik meg akarták állítani a „Forgószél” hadműveletet.

Másrészt, mikor „Mennydörgés-444” (Grom-444) jelszóval megindult a szovjet roham, a kormány már nem volt a helyén, mert a beszéd után Nagy Imre és csoportja (Losonczy Géza, Szántó Zoltán, Donáth Ferenc, Jánosi Ferenc, Vásárhelyi Miklós, Erdős Péter családja, Fazekas György, Szilágyi József, Lukács György, Tánczos Gábor, Haraszti Sándor, Vas Zoltán, Rajk Lászlóné, Újhelyi Szilárd, tizenöt asszonnyal és tizenhét gyermekkel) a jugoszláv nagykövetségre menekültek.

Az Országházban a kormány tagjai közül egyedül Bibó István államminiszter, professzor maradt. Amíg a szovjet csapatok bekerítették a Parlamentet, addig Bibó az írógépén nyilatkozatokat fogalmazott. Mielőtt a későbbi kádári sajtó megvádolta volna nemtelen hazugságokkal Ötvenhat tisztaságát, ezt írta: „Elutasítom azt a rágalmat, hogy fasiszta, antiszemita akciók szennyezték be a dicsőséges magyar forradalmat. Ebben az egész magyar nép részt vett, osztálykülönbségektől vagy vallási hovatartozástól függetlenül… A magyar nép felé úgy rendelkezem, hogy ne ismerje el a megszállást és a föléje telepedő bábkormányt törvényesnek, és éljen ezekkel szemben a passzív ellenállás minden fegyverével.”

Nem véletlenül, 1956 óta a mai napig, a magyar történetírás kisebbíteni akarja Bibó István szerepét. Ő volt a bátor, az igazi államférfi, az utolsó hivatalos személy, aki meghirdette a kommunista hatalom ellen – akárcsak Deák Ferenc az 1848-49-es forradalom-és szabadságharc leverése után – a passzív rezisztenciát. Ennek sikerét azonban az évtizedekig tartó kegyetlen megtorlás, a belső árulók, besúgók, ügynökök tízezrei megakadályozták.

Mielőtt behatoltak volna a Parlamentbe a szovjet egységek, Bibó István még egy kiáltványt fogalmazott meg november 4-én a nemzetközi sajtónak: „A világhatalmaknak most kell megmutatniuk az