VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

„Csak egy nap a világ…”


Hetvenöt esztendeje, 1944. december 24-én sokaknak juthatott eszébe a fenti sláger. Habár a kárpáti fenyők nem jöhettek el, Budapest lakossága mégsem akart tudomást venni arról, hogy a „gépesített tatárjárás” elérte a fővárost. Miközben lázasan készülődtek az ünnepre, a „Festung Budapest” német és magyar védői már harcba bocsátkoztak a szovjet előőrsökkel, és megkezdődött Budapest 1945. február 11-ig tartó véres ostroma.

Akkor következett be a „felszabadúlás”, ami az ezeréves Magyar Királyság és a hagyományos társadalmi berendezkedés végét is jelentette. Senki sem hitte, hogy bekövetkezhet az elkerülhetetlen: a földi pokol elérte Budapestet, a 2. és a 3. Ukrán Front vont gyűrűt köré, ahol nemcsak Waffen-SS- és Wehrmacht-katonák, magyar honvédek tízezrei, hanem nyolcszázezer polgár is csapdába esett. Hiába rendelték el a nyilasok a főváros kiürítését, azt a lakosság és a vasutasok elszabotálták, s még örvendtek is a front közeledtének, mert legalább a légitámadások szüneteltek. Mindenki vásárolt, és tartós élelmiszert halmozott fel. Az üzletek nyitva tartottak, telt házzal játszottak a színházak, a mozik, megteltek az éttermek és a szórakozóhelyek. Döcögve, de működött a tömegközlekedés és a pesti humor is megmaradt, hiszen akadt valaki, aki a Boráros térről induló 32-es villamos tábláján áthúzta a végállomásnál a Pestszenterzsébet feliratot és zsírkrétával odaírta: Front. Az éjféli miséket városszerte már délután celebrálták, a családi látogatások helyett pedig az emberek rokonaikat, barátaikat hívták fel telefonon.

A békebeli karácsonyok vége

Gosztonyi Péter, a magyar emigráció kiváló hadtörténésze kiskamaszként élte át a pokoli időszak nyitányát: