HOKUSZAI ÉS HOI (Deli Mihály verse)
Hatvan éves múlt
amikor hír érkezett
hogy gyerekkori
barátját veszedelmes
betegség kerülgeti
...
Nem tétovázott
Zsákot vetett hátára
s elindult észak
felé, Hokkaidóra
fürgén, mintha üldöznék
...
Amikor útjuk
kettévált, Hokuszai
már ígéretes
tehetségnek számított
Hoit pedig kalandvágy
(...)
..................................................................
..................................................................
Deli Mihály
HOKUSZAI ÉS HOI
Katsushika Hokusai: Az Aoigaoka vízesés látképe Edóban
Hatvan éves múlt
amikor hír érkezett
hogy gyerekkori
barátját veszedelmes
betegség kerülgeti
Nem tétovázott
Zsákot vetett hátára
s elindult észak
felé, Hokkaidóra
fürgén, mintha üldöznék
Amikor útjuk
kettévált, Hokuszai
már ígéretes
tehetségnek számított
Hoit pedig kalandvágy
kergette minél
távolabbra Edótól
„Mik a terveid?” –
kérdezte Hokuszai
„Erdőt járni, vadászni
hajóra szállni
pipázni a csillagos
ég alatt, eresz
alól nézni a vihart
énekelni részegen”
„Szép jövő vár rád…” –
nevetett Hokuszai
„Szép, vagy nem: sorsunk
egyezik a világgal
együtt élünk és halunk”
„De alakítjuk
egymást!” – így Hokuszai
Hoi bólintott:
„Gondolataink, minden
mozdulatunk, ahogy az
egész világ is
régi ismerőseink
Minden nap újra
magunkkal találkozunk
s erre rácsodálkozunk
Igyekvéseink
íjak húrját pengető
ujjaink tánca”
„Ez szép / ezért érdemes
felkelni, elindulni”
„És neked, Sunro
mik a terveid?” / „Minden
titkot ellesek
a mesterektől, aztán
átfestem a világot
Majd bennem fognak
gyönyörködni / nevemet
szétfújja a szél
Képeim megnyílnak, mint
az ajtók, az ablakok
a szoba falán
Átléphet rajtuk aki
megtér, menekül”
„Ez szép / ezért érdemes
felkelni, elindulni”
Összenevettek
és megölelték egymást
Több mint negyven év
telt el azóta / sosem
találkoztak, de tudták
hogy él a másik:
egyre messzebb, közelebb
Hoi vacogva
feküdt a sátra mellett
amikor Hokuszai
felkutatta az
erdőben / magánál volt
suttogva beszélt
„Sunro, hogy találtál rám?”
„Mindenki tudja, ki vagy
nem tévedhettem
el” / „De Sunrót már senki
sem ismeri, csak
a nagy Hokuszaira
mutogatnak ámulva”
„Ugyanaz, Hoi
Életeink elvesznek
mögötte mégis
mi állunk: mosolyaink
mögött örök koponyánk”
„Látod, kijöttem
a sátorból / a madár
is belém vájhat
felfalhatnak a vadak
a hangyák széthordhatnak”
„Mit adhatnék én
neked drága barátom
hogy szebbé tegyem
gyönyörű halálodat?”
„Mesélj az életedről”
„Nem történt semmi
érdekes velem / egész
életemben, mint
egy rabszolga dolgozom
Különös boldogság ez
Megrendelőim
cinkosa vagyok / fogva
tartanak, később
mégis engem követnek”
„Akkor szabad maradtál” –
bólintott Hoi
„Csak lélekben – komorult
el Hokuszai –
Minden pillantásom egy
új kép / minden napom egy
otthonos ketrec
keserédes szabadság
röpködő rabság
Kalandos káprázat az
út az ismeretlenbe
Kezem a szemem
Előttem a végtelen
mesék tengere
Hullámai tetején
megállok, partra szállok”
Hoi magához
húzta barátját / „Gyere
dőlj ide mellém
Adjunk erőt egymásnak
Gyürkőzzön meg sorsunkkal
a halál / tépjen
ketté, ha bír / szédüljön
bele / elhagylak
de tovább élek benned
Na, ezt rajzold meg Sunro!”
Hokuszai a
nyers pokróccal magukat
összecsomózta
Éhes állatok szagát
fújta rájuk a friss szél
„Indulhatsz Hoi” –
szólt a mozdulatlanhoz
Testét lefogta
hulló szabadságát a
mohó föld felitatta
(Hokuszai búcsúja)
Láthatatlanul
várakozik mögöttem
Szökne / maradna
Vinne / mégis eltaszít
Mennék / nélküle soha
