Csillagom (F. Szabó Kata meséje)

– Mesélj nekem, Anya, a kis csillagról, tudod! – esdekelt a pici lány az anyukájának. Ő mosolyogva cirógatta meg selymes szöszke-barna fürtjeit.

– Megint a kis csillagról? Már kívülről fújod az egész történetet.

– De olyan szép, Anyuuu!

– Hát jó.

Egyszer volt hol nem volt, volt az égen egy nagyon apró, de annál fényesebb kis csillag. Rengeteg csillag volt még az égen rajta kívül, de ő mégis kitűnt a többi közül. Bár nem tartozott a nagy csillagok közé, fénye mégis sok nagy csillagnál tündöklőbb volt. Épp rálátott a Földre. Látta az embereket, a virágokat, a felhőket, a tengereket, a hegyeket, az éjszakát és a nappalt, és nagyon érdekesnek találta.

– De jó volna közelebbről megnézni őket! – sóhajtozott.

– Butaság! – nevették ki csillagtársai. – Nincs itt neked jó dolgod a kerek égen? Naphosszat játszhatsz a társaiddal, sokan körbeveszünk téged, sosem vagy egyedül. Mindenki szépnek tart, mert pici vagy, mégis csuda fényes. Szeretünk, mert kedves vagy, mégis elvágyódsz tőlünk? – sorolták sértődötten a csillagtestvérek.

És ez így ment napról napra. A kis csillag vágya nem csillapodott, és a testvéreivel való sok vita egyre lehangoltabbá tette, még a fénye is halványulni látszott. A csillagok legvénebbike csendben hallgatta a beszélgetéseket, mígnem egy napon halkan megszólította a kis csillagot.

– Figyelj rám gyermekem! Lenne egy módja annak, hogy teljesüljön a vágyad.

– Mi az, mi az? – kérdezte hevesen a kis csillag. Mondd el, kérlek! – hadarta, miközben a fénye az izgatottságtól újra teljes pompájában tündökölt. Ha tudni akarjátok, kisebb mérete ellenére azért volt sokkal fényesebb a testvéreinél, mert mindig új és új dolgon törte a fejét. Nem lehetett mellette unatkozni.

– Tudnod kell, mielőtt bármit is mondok, hogyha ezt az utat választod, meg fog változni az egész életed. A mostani világodat el kell felejtened, nem fogsz rá emlékezni soha többé. Nem fogsz emlékezni sem rám, sem az égboltra, az otthonodra és a testvéreidre sem. Még az is előfordulhat, hogy a fényedet is elveszíted.

– A fényemet? – bizonytalanodott el a kis csillag.

– Nem feltétlenül, de előfordulhat – mondta nyugodt hangon a vén. – Még mindig szeretnél eljutni a Földre?

– Meggondolom – bátortalanodott el a kis csillag.

Teltek a napok, hónapok, évek. A napok, hónapok és az évek odafönt nem úgy telnek ám, mint itt lent nálunk a Földön – kacsintott az anya kislányára.

– Ha nem úgy, akkor hogyan? – kíváncsiskodott a pici lány.

– Tudod, nem lehet a csillagok és ez emberek életét összehasonlítani. A csillagok sokkal tovább élnek, mint mi. A mi életünk az övékhez képest csak egy múló pillanat. Ez lehet az oka annak, hogy a csillagok sokkal bölcsebbek nálunk, hiszen több idejük van gondolkodni, tapasztalatokat gyűjteni. Ha jól belegondolok – emelte töprengően a mutatóujját a szájához az anya – nekünk, embereknek éppen ezért sokkal nehezebb a dolgunk, nincs annyi időnk tanulni, mint nekik odafönt – mutatott az ég felé.

– Igazad lehet, Anyu – tette mutatóujját a pici lány is a szájához, ahogy az anyjától látta, és komolyra összehúzott szemöldökkel nézett ő is az ég felé. Az anya közben mosolygott, ahogy nézte, de csak belül. Kívül nagyon-nagyon komoly ábrázattal bólogatott.

– Mesélj tovább! – zökkentette ki a pici lány, és várakozón tekintett rá.

– Igen, igen, máris folytatom. – mondta az anya. – Ott tartottunk, hogy a kis csillag lelkében heves harc dúlt a véntől hallottak miatt, de a kíváncsisága mégsem hagyott alább. Ismerős, kincsem? Te is mindig kíváncsi vagy – mosolygott az anya. – Ha nem lennénk soha kíváncsiak, sosem tanulhatnánk meg új dolgokat, ugye? Nem fedezhetnénk fel a világot, nem tapasztalhatnánk meg új érzéseket, nem vonhatnánk le új tanulságokat.

– Bizony, Anyu. Emlékszel, amikor Apu szódát készített és belecsavarta a patront a szifonba? Mondtátok, hogy nem szabad hozzányúlni, mert nagyon hideg, én mégis odadugtam a nyelvem, és odaragadt. Nagyon fájt, s még vérzett is. Soha többé nem teszem – szegte la a kislány bűnbánóan a fejét.

– Emlékszem – mondta az anya. – Tudod, nagyon sokszor lesz még az életben, hogy próbálunk téged megvédeni valamitől, csalódástól, fájdalomtól, de te mégis ki fogod próbálni. Vannak dolgok, amiket megteszünk a tiltás vagy jó tanács ellenére is. Mi emberek már csak ilyenek vagyunk. A saját tapasztalataink útján tanulunk. Így volt ezzel a kis csillag is. Mesélem is tovább a történetét.

– Mondd, nem mehetnék legalább egy kicsit közelebb? – kérdezte félénken egy alkalommal a vén csillagot.

– De – válaszolta az –, megoldható. És egy kicsit oldalba taszajtotta a kis csillagot. A kis csillag sziporkacsóvát húzva maga után úszott az égbolton, egyre közeledve a Föld felé, el a csillagnővérei és csillagbátyjái mellett, majd egy rántást érzett és megállt. Nem mehetett tovább, hiszen akkor lezuhant volna az égről. Ahogy megállt, nyújtogatni kezdte a nyakát, hogy még jobban lásson. Csodás látvány tárult elé. Magaslatokról dübörögve alászálló vízesések, sziporkázó homoksivatagok, zöldellő erdők, szemet gyönyörködtető virágos rétek, hókucsmás hegyormok. És az a megszámlálhatatlan fajta állat! Volt közöttük kicsi és nagy, ékszerként röpülő madár, apró hangya, fenségesen vonuló tigris, a fejét büszkén felszegő paripa, éberen kémlelő tapsifüles és még sorolhatnám. A kis csillag nem győzött egyik ámulatból a másikba esni.

– Otthon is csodálatos, ahol a fekete égboltot bevilágítjuk a testvéreimmel, kergetőzünk a csillagködök között, de ez egészen más – gondolta. Szemével tovább fürkészte a Földet, megpillantotta az embereket is. Nem értette. Hogyan lehet, hogy a természet oly csodálatos, az emberekből pedig árad a szomorúság, nyomorúság. Összefacsarodott csillag-szíve. – Segítenem kell rajtuk – gondolta.

– Öreg csillag, húzz vissza! – kiáltott maga mögé a kis csillag. A vén pedig elkezdte felgombolyítani a fénycsóvát, mellyel a kis csillagot tartotta.

– No, hát mondd, mit láttál odalent a Földön? – kérdezte a vén.

– Fényt és sötétséget. Szépséget és sivárságot. Harmóniát és káoszt. Ezenkívül erősen éreztem az emberek vágyát a tisztaságra, szépségre, szeretetre. Úgy éreztem, hogy sokuknak nagyon hiányzik – révedezett a kis csillag. – Azt mondtátok, vénség, hogy rengeteg fényem van, pici vagyok, mégis jobban világítok testesebb társaimnál. Szeretném odaadni a fényemet az embereknek. Jutna belőle nem egynek, de száznak, ezernek is. Ha ez a száz és ezer ember magába fogadja a fényemet, megtisztul, és szintén képes lesz fényt teremteni. Ők is továbbadják száznak és ezernek, s lassan megtisztul a világ.

A vén csillag látta már, hogy nem tudja lebeszélni a kis csillagot. Érezte, hogy nem tarthatja vissza, pedig tudta, hogy nagyon veszélyes útra készül. Nagyon szerette ezt a kis csupaszív kópét, és féltette, hiszen olyan fiatal és tapasztalatlan volt még.

– Elmondom hát, hogy mit kell tenned – kezdte nehéz szívvel a vénség. Nem a kis csillag volt az első csillagfi, aki ezt az utat választotta. – El kell menned az angyalok seregéhez. Ott rendelnek melléd egy őrangyalt, aki csillagformádból lélekké alakít téged. El fog tűnni a tested, nem leszel többé csillag, de azért a fényed megmarad. Az őrangyalod ettől kezdve a társad lesz. Levisz téged a Földre. Elkísér az emberekhez. Ott ki kell választanod egy emberpárt, akik gyermeket szeretnének. Az ő gyermeküknek adhatsz lelket, s amikor megszületsz, már emberként élhetsz a Földön. Többé nem leszel csillag, nem is fogsz rá emlékezni. Az őrangyalodra sem. Apró leszel és védtelen, ezért jól gondold meg, kit választasz szüleidül. Ők fognak téged védelmezni, óvni és szeretni. Szükséged lesz rá, mert amikor megszületsz, képtelen leszel bármire is egyedül. Ahogy cseperedsz, azt fogod érezni, hogy kilógsz a sorból. Úgy fogod érezni, mintha nem lennél odavaló, de nem fogod érteni, hogy miért. Sok-sok földi évnek kell majd eltelnie ahhoz, hogy elkezdd kapiskálni a származásod, de az is lehet, hogy ez sosem fog bekövetkezni. Ha így lesz, boldogtalan leszel. Boldogtalan leszel, mert nem tudtad beteljesíteni azt a feladatot, amit vállaltál. Én már akkor nem tudok neked segíteni. Nem fogjuk érteni egymást. Ha felnézel az égre, nem fogsz látni bennem mást, mint egy égitestet, ami fénylik. Vállalod-e így is? – fejezte be gondterhelten a vénség a mondandóját.

– Vállalom, vénség – válaszolt halkan a kis csillag.

– Anyu, Anyu! És akkor megszülettem én, ugye? – ujjongott a kicsi lány, és tapsra emelte a kezét.

– Igen, csillagom. Megszülettél te. – És átölelte gyermekét, szemében könny csillogott, mert tudta, bármennyire is szereti, mindentől nem védheti meg, hisz minden léleknek be kell járnia a saját útját.

---