VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

Nádasdy Nikolits Andrea: MÁRTI KÖNYVE

A könyvet Marsall Ágnes újságíró és Sz. Csordás Éva előadóművész mutatta be Veszprémben, 2019. december 6-án.

Alig egy éve mutattuk be itt Nádasdy Nikolits Andrea Homokláp és csengőfrász című dokumentumregényét, amelyben negyven évig tartó kényszerű emigrációjának eseményeit dolgozta fel. Jóllehet a dokumentumregény minden mozzanata a valóságon alapul, a történetben Márti, a szerző gyermeke mégis csupán érintőlegesen szerepel. A szerző szándéka nyilvánvaló, ám az olvasók kíváncsisága s ösztönzése okán, a dokumentumregény folytatásaként, most önálló kötetben vehetjük kezünkbe Márti könyvét, amely a Napkút Kiadó gondozásában jelent meg.

A magam részéről megértem a hosszú hallgatást. A szigorú neveltetés gátat szab a teljes kitárulkozásnak. Nekem is gyakran jutnak eszembe nagyanyám intelmei: „Soha ne panaszkodj! Mindenkinek megvan a saját keresztje. Ne terhelj másokat a magad bánatával!”

De túllépve a neveltetés szabta akadályokon, az is roppant nehéz kérdés, hogy képesek vagyunk-e átlépni a saját gátlásainkon, s ha igen, akkor milyen formában tárhatjuk a világ elé legmélyebb, személyes fájdalmainkat? Márpedig Márti élete – túl azon, hogy egy végtelenül szomorú történet – a szerző életének legfájdalmasabb komponense.

***

Egyszer azt mondta egy író, hogy igazán szépen megírni csak azt lehet, ami szomorú. Talán így van, ám én mégis úgy gondolom, hogy van a szomorúságnak egy olyan szintje, amit már nem lehet szépen megírni. Amit egyszerűen, nem lehet megírni.

Ha elmegyünk egy színházba, hogy megnézzünk egy klasszikus tragédiát, bármennyire megrendítő is, amit látunk, végül mégis átélhetjük a katarzist, amivel a drámaíró leveszi a lelkünkre nehezedő terhet. Ezt a drámát azonban a Sors írta. Ebben a drámában nincs katarzis. Hogy mégsem érezzük irgalmatlanul megrázónak, az kizárólag a szerző stílusának köszönhető. Ami történt, mintha nem vele történt volna. Amit olvasás közben átélünk, nem velünk történik.

A dokumentumregény prológusában az író kihelyezi magát az eseményekből s egy kívülálló harmadik személyként vezeti föl gyermeke kezdettől hányatott sorsának eseményeit. S ez a távolságtartás – a későbbiekben fölvállalt személyes jelenlét ellenére is – mindvégig megmarad. Megmarad akkor is, amikor elérkezik a legsúlyosabb pillanat, amikor az anyának szembe kell néznie az elviselhetetlennel, a kibírhatatlannal. Azzal a brutális ténnyel, hogy hiába volt minden küzdelem, a gyakran erőn fölül vállalt áldozat. Gyermeke élete iszonyatos tragédiában ér véget.

Hogy közben mi játszódik le az anya lelkében, azt nem tudjuk meg. Azt ugyanis nem lehet leírni. A visszafoghatatlan fájdalomra és reménytelenségre nincsenek szavaink. Akkor legfeljebb csak artikulálatlan hangokat tudunk kiadni, meg esetleg olyan szavakat, hogy óh nem, meg jaj, meg Istenem!

Aki már átélt hasonló tragédiát, az érti ezt. Aki meg nem, az ne is akarja megérteni. Az értelemnek nincs ehhez köze. Az értelemnek ahhoz van köze, hogy a történtekből olvasóként, a józan kívülállás biztonságából okosan és komolyan vonjuk le a megfelelő tanulságot.

Úgy gondolom, hogy Nádasdy Nikolits Andrea ezért a tanulságért vállalta föl, hogy most elénk tárja egyetlen gyermeke tragikus életútját.

***

Halvány emlékképek sorjáznak a kislány fejében egy szép, nevetős anyáról és egy jóképű fiatal apáról, akiket ritkán látott és alig ismert. Nagyapa és nagyanya is szerepel a képsorokon. Hároméves koráig egyik helyszíntől a másikig hánykolódott. Egy ideig a budapesti Pannonia utcai lakásban volt az otthona. Anyja éjszakai bárokban dolgozott egy énekegyüttes tagjaként. A műsor tizenegy órakor kezdődött. A délutáni énekpróbákra elvitte magával, mert volt ott egy vele egykorú kislány is, és jól elvoltak együtt, amíg a szülők gyakoroltak.

Esténként, vacsora után anyja megmosdatta, majd nyolc órakor lefektette, hogy kilenckor, amikor neki el kell mennie, ő már aludjon.

Az anya félve ment el dolgozni, bár a kislány jó alvó volt, de azért mégis nyugtalanította, hogy néhány órára magára kellett hagynia. Szerencsére Marcsa, egy már nyugdíjas szubrett, két szobával odébb lakott a társbérletben, és nagyon szerette Mártikát. Ha ne adj’ isten valami rendkívüli esemény történt volna, ő vigyázott volna rá. Amikor az együttes nyárára szerződést kapott Siófokra, a Balaton mellett, be kellett adnia a gyermeket egy svábhegyi házaspárhoz, afféle privát óvodába.