VÁZLAT FERNANDÓNAK (Deli Mihály verse)
Merre jár mostanában, barátom?
A minap, beletúrva régi leveleibe, s felidézve kósza válaszaimat
megérintett létezésünk fojtogató/táncoltató kínja/gyönyöre
Életünk bölcs mértékletessége és óvatos cinizmusa
fölemel, ha túl mélyre merülünk
mint ahogy a kápráztató szelek messzeségéből is visszahoz
Mégis, újra és újra kihívjuk sorsunk homályos lehetőségeit
Eljátszunk végzetünk színes variációival
Ködbe vesző Istenünk ajándékán gondolkodunk
(amit kaptunk / amit adunk)
Múlékony éveink gazdag szegénységét
számba vesszük/szétosztogatjuk
maradék éhségünk morzsáit megbecsüljük
Érett felelősségünk, huncut mosolyunk, és kétértelmű tetteink mögött
a valóság árokszélén szökdelve-araszolva
(...)
Deli Mihály
VÁZLAT FERNANDÓNAK
Merre jár mostanában, barátom?
A minap, beletúrva régi leveleibe, s felidézve kósza válaszaimat
megérintett létezésünk fojtogató/táncoltató kínja/gyönyöre
Életünk bölcs mértékletessége és óvatos cinizmusa
fölemel, ha túl mélyre merülünk
mint ahogy a kápráztató szelek messzeségéből is visszahoz
Mégis, újra és újra kihívjuk sorsunk homályos lehetőségeit
Eljátszunk végzetünk színes variációival
Ködbe vesző Istenünk ajándékán gondolkodunk
(amit kaptunk / amit adunk)
Múlékony éveink gazdag szegénységét
számba vesszük/szétosztogatjuk
maradék éhségünk morzsáit megbecsüljük
Érett felelősségünk, huncut mosolyunk, és kétértelmű tetteink mögött
a valóság árokszélén szökdelve-araszolva
járatlan útelágazásokba botlunk:
gaz benőtte, nap süti, hívogat, sehol senki
(Ez hihetetlen, ezt el kell majd mesélni!)
Lírai pillanat / vagy talán több is
Magunkba nyelt jövőnk esélye
Kiterjedés nélküli örökkévalóság
Összezsugoríthatatlan végtelen
Látomások gyilkos reménye
(Ne vessen meg ezért, Fernando
ennyi illúziót megengedhetünk magunknak)
Térjünk a lényegre –
Tér és idő: csak együtt léteznek?
Itt és most: csak én, vagy mindannyian?
Én gondolom? Ön? Vagy mindenki (máshogy)?
(Hagyja a könyveket, s az egyéb hivatkozásokat
Senki nem éli le az életünket helyettünk
A törvények kollektív súlyát lélek-molekulák emelgetik!)
Létezhet-e a tér tudat nélkül?
(mit érne úgy?!)
És a tudat tér nélkül?
(hol él akkor?)
Egyelőre rólunk van szó / de az Istent sem hagyhatjuk ki
Egy(féle) tér van?
Több(féle) tudat van?
Érzem kényelmetlenségét, Fernandó
feszélyezi ez az elvont megfoghatatlanság
Minden megfoghatatlan!
Félúton elhullatott gondolatok árnyékával menekülünk
Élhetünk-e Isten nélkül, Fernando?!
(Ki beszél belőlünk?
Kik vagyunk, okoskodó elbeszélők?
Csak szerényen, kérném szépen)
Bezárkózhatunk-e?
A Végtelen kapuján innen és túl / tereken, tudatokon átbukva
hova lesz vesztünk? / hová érkezünk?
(A mennyországot ugorjuk át, sáros a cipőnk
maszatos a lelkünk, düheinket viheti a pokol –
Le kéne ülnünk ezt megbeszélni, felnőttként végiggondolni
Annyi balga szépséget hallottunk már…!)
Átlépve végső lehetőségein, a tudat: elvész?
vagy éppen magára talál?
Tér, tudat, idő szenvtelen anyagtalanságával szemben
érzelmeink védtelenek
Fel kell korbácsolnunk szenvedélyünket
Ki kell élnünk halálos szerelmünket:
Meg kell ölnünk a világot öröklétünkért
Mindez elmélet, súgja fintorogva a hátam mögött
Az életünk sokkal racionálisabb
Ha nem is egyszerűbb, de kezelhetőbb
Az idő –
az öröklét hamis káprázata
A tér –
tudatunk sötét szobája
Tudatunk –
a tér-idő részegsége, reményteli másnaposság
Az élet hangjai: vak képek
Az élet képei: vak hangok
Érzékeink holt történeteket teremtenek, amelyek lehullnak/szöknek
Mi lesz ebből Fernando?
Ránk koppint a tudomány
Leköp a filozófia
Papok kiátkoznak
Járókelők kiröhögnek
A művészek átröppennek felettünk
Villámok agyoncsapnak
A Jóisten behunyja a szemét
Aztán Ön is hazautazik…
Hát, nem lesz könnyebb / sőt, egyre nehezebb
de mi mást tehetnénk?
